A Combeima-kanyon


Ibagué környékén amúgy is mesés a táj, de amit a Combeima-kanyon tud, az még kolumbiai szemmel is egyedülálló. Gyönyörű helyen jártunk és csodálatos emberekkel találkoztunk. Újra megfogalmazódik bennünk a kérdés: errefelé miért nem járnak turisták?

Ibagué nem szép város, de a környéke egészen káprázatos. Bármerre nézünk, élénk zöld hegyeket látunk, amik hívogatják az embert. A Nevado Tolima megmászása óta vágyom arra, hogy felkeressem a Combeima-kanyont, mert German barátom a túra alatt ódákat zengett róla. Erit szerencsére nem kell sokáig győzködni, így már egészen korán a Chapinero beváráslóközpont környékén bolyongunk. A környék nem túl bizalomgerjesztő, de mivel innen indulnak a camperók Juntasba, a kanyon kapujába, viselnünk kell a szúrós tekinteteket. Imádjuk Kolumbiát, de a nagyvárosok külső kerületeit azért jobb elkerülni.

Végül rátalálunk az 50 éves, Juntasba tartó Toyota terepjáróra, ami azonban csak 7 után indul, így van időnk az utca népét bámulni. Ibagué településszerkezete már rég nem alkalmas a megnövekedett autótömeg átengedésére, ezért már ezen a korai órán is hatalmasak a dugók, amit továbbfokoznak a forgalomban cikázó, fakocsikat húzó rakodómunkások. Nehezen kecmergünk ki a városból, a dzsip hátsó felében ücsörögve percekig nyeljük a benzingőzt. Szépek ezek a régi kocsik, de nem egyszerű velük az élet.

Útban a hegyek között feltűnik a Finca Riviera, ahová majd visszafelé betérünk

Szerencsére, miután elhagyjuk a városhatárt, a tömeg is szétoszlik. Hangulatos veredákon át tekereg az út Villa Restrepóig, ami után ritkulnak a házak, és a köderdő lesz a jellemző tájelem. Juntasba kb. negyven perc alatt érkezünk meg. Az apró caserio eléggé szegényes; az utcái sárosak és több rajtuk a ló, mint az autó. Bár van tovább út, azon semmilyen busz nem közlekedik, úgyhogy gyalogosan vágunk neki az innen kb. 8 kilométerre fekvő El Silencio veredának. Nem kell sokat sétálnunk, mert alig húsz perc után megáll mellettünk egy kocsi; a volánnál egy nagyon fiatal lány, Sofía ül, aki épp vezetni tanul, mellette apja, Miguel, hátul pedig Sofía anyja, nagynénje és két testvére. El akarnak vinni, csak azt nem tudják, hogyan, mert a csomagtartóban ráadásul bent ül a kutyájuk, Tundra. Végül minket is bepasszíroznak az eb mellé, így megspórolunk egy kétórás hegymenetet.

Varázslatos a táj a Combeima-kanyonban

Itt-ott megállnak, hogy fotózzunk, közben pedig folyamatosan szóval tartanak minket. A kolumbiaiak imádják, ha turistamentes helyeken futnak össze külföldiekkel, megtiszteltetésnek veszik, hogy a falujukat idegenek látogatják. Leparkolunk egy tanyánál, ahová beszalad Miguel, majd visszatér pár doboz lekvárral és mézzel. Az egyiket a kezünkbe nyomja. Azt mondja, ajándék a megfáradt vándoroknak. Menet közben kiderül, hogy ők is a Combeima-kanyonhoz jöttek, vasárnap lévén kirándulnak egy jót.

El Silencio az út vége. Innen indul az ösvény fel German barátom tanyájára, ahonnan két éve a Nevado Tolimát sikerült megmásznom. Most ezzel nem próbálkozunk, egyszerűen csak látni szeretnénk a kanyont. Mivel Miguel családja is idetart, együtt vágunk neki a hegyeknek.

Ahol egy kicsit lankásabb a hegyvidék, azonnal megjelennek a ridegtartott tehenek

Egy széles legelőn vágunk át, amin gigantikus méretű tehenek töltik délelőtti pihenőjüket. A mező végében kezdődik a köderdő, ami egész a paramo vidékéig húzódik. Bár az ösvény sáros, mégis egészen jól járható mindaddig, ameddig át nem kell kelnünk azon a Combeima-folyón, amiből a spanyolok közel kétszáz éven át mosták ki az aranyat.

Egy kolumbiai családdal és kutyájukkal járjuk végig a kanyont

Az erdő a túlparton sokkal sűrűbb, az ösvény is nehezebben járható. Elképzelem, ahogy a 16. században Galarza seregei próbálnak súlyos vértjeikben utat törni maguknak, miközben az indiánok nyilai záporoznak rájuk a fák tetejéről. A Combeima-kanyonban sétálva megértem, miért tartott a pijaók elleni háború hatvan éven át. A haladás sem egyszerű ilyen körülmények között, nem hogy a csatározás.

Gyönyörűek a virágok a köderdőben

Jó egy óra séta után feltűnik az El Rancho névre hallgató menedékház és kemping, ahol általában a Tolimát mászók töltik első éjszakájukat. Mindössze két sátrat látunk felverve, amik előtt két kimerült srác ücsörög.

- Iszonyú fent a sár. A paramóig sem sikerült eljutnunk - mesélik.

Közeledünk a kanyon végéhez

Ismerem az érzést. 2011-ben próbálkoztunk anno egy Mirador csapattal, és bár egy egész napos tortúrával elértük a Primavera tanyát, oda már úgy estünk be, hogy tudtuk, esélyünk nincs elérni a hegycsúcsot. Szó szerint néhol derékig ért a jéggel dúsított iszap, a bakancsaink röpke tíz óra alatt szinte megsemmisültek. 2016-ban - kihasználva a La Niña természeti jelenséget - aztán sikerült feljutnom a csúcsra, de ezt a sztorit már megírtam korábban.

El Rancho a hegymászók első állomása

A menedékház mögött csodaszép vízesés szakad a mélybe. Fotózunk párat, majd elfogyasztjuk a családtól kapott lekvárt, aztán búcsút intünk nekik, lévén visszafelé szeretnénk még beugrani a Riviera fincára.

El Rancho vízesése

Egyáltalán nem bánjuk, hogy visszafelé gyalog kell menjünk, mert a kilátás a kanyonra egészen meseszerű. Hihetetlen, hogy erről a vidékről sem írnak az útikönyvek, pedig sokkal látványosabb, mint sok más agyonhájpolt helyszín. Jó eséllyel persze csak addig ilyen élvezetes, amíg nem lepik el az európai és izraeli backpackerek (már a szótól is kiráz a hideg), mint történt az amúgy meseszép Cocora-völggyel néhány évvel ezelőtt.

Ezért a kilátásért érdemes sétálni

A Finca Rivierát egyetlen módon lehet elérni, ha az ember átlibegőzik a kanyon felett. 15 000 peso a menetdíj, ami sok egy alig kétperces menetért, de semmi ahhoz képest, amit a kanyon látványban nyújt. Hiába az oda-vissza út során készített sok fotó, egyik sem adja vissza a látványt, a mélységet.

Egészen elképesztő a kilátás a libegőről

A fincára a kolumbiaiak többsége ebédelni jár, állítólag messzeföldön híres az itt felszolgált koszt. 30 000 peso alatt nemigen van semmi, így ketten eszünk egy fogást. Csirke rizzsel és salátával, mint akárhol máshol. Ezek a szegény latinok még mindig nem tudják, hogy a jó étel nem a helyszíntől függ, hanem a szakácstól, amiből még átlagosból is kevés van a kontinensen. Nem baj, a libegő miatt akkor is megérte.

Újabb fél órát sétálunk, mire érkezik egy teherautó. Ismét nem kell stoppoljunk, tulajdonképpen felparancsolnak minket a platóra. Villa Restrepóig visznek minket, ahol - elég késő lévén - átszállunk egy helyi buszra, és irány vissza Ibagué. A sofőr iszonyú gyorsan hajt, nem győzünk kapaszkodni. Az egyik nő teljesen kiakad, és üvöltözni kezd a sofőrrel, minket pedig azért noszogat, hogy szálljunk le, mert ezen a buszon biztosan elpatkolunk. Mi megrántjuk a válunkat, és annyit mondunk, hogy "Kolumbiában vagyunk. Itt minden sofőr így vezet". A nő ránk is kiakad, majd duzzogva kiteteti magát Ibagué határában.

Mivel a Combeima-folyó völgyének alsó részére nem maradt időnk, reggel úgy döntünk, hogy visszatérünk Villa Restrepóba. Az oda tartó buszt sehol nem találjuk, így ismét a Chapinero üzletközpontnál kötünk ki, ahol az egyik sofőr rádumál minket a La Cascada veredára, ami a Combeima egyik mellékfolyója mellett található, nem messze Villa Restrepótól. Mivel a vidéki Kolumbiában eddig még nem csalódtunk, rábólintunk a fuvarra.

Útban a La Cascada veredához

Az út La Cascadába sokkal rosszabb, mint a Combeima-kanyonban volt, de az ezeréves dzsip megküzd a feladattal. A vereda egy vízesésről kapta a nevét, ami egyben terepjáró végállomása is. A vízesés? Na, az semmilyen. Ezért felesleges volt idáig eljönni.

Ezért a látványért kár volt ennyit utazni

Gyalog indulunk vissza Villa Restrepóba. Másfél órás kutyagolás után megéhezünk, így betérünk a völgy egyetlen éttermébe, a Rancho Huilensébe, ahol klasszikus huilai ételeket készítenek. Kíváncsiak vagyunk, mert az elmúlt évek tapasztalata az, hogy Kolumbiában mindenhol ugyanazok az ételek, csak azok elnevezésük más tájegységenként. Itt sincs másképp. 25 000 pesóért sikerül kapnunk egy konyhai maradékokból összehányt, zavaros zöldséglevest, ami után sajtos csirkét szolgálnak fel platanóval és rizzsel. A desszert tejberizs. Otthon a menzán jobbat eszik az ember.

Klasszikus huilai étel a sajtos csirke rizzsel és platanóval

Villa Restrepóba ismét stoppal jutunk el. A család, aki felvesz minket, nem oda tart, de a kedvünkért és egy kis beszélgetésért cserébe arra kanyarodnak. Villa Restrepo amúgy egészen kellemes hely, kicsit bánjuk, hogy nem itt, hanem Ibaguéban szállásoltuk el magunkat.

Eri Villa Restrepo vízesése előtt

A caserio határában van egy vízesés, amit negyed óra sétával érünk el. Sokkal vagányabb, mint a La Cascada-i volt, s mivel az eléréséhez használni kell a kezet, a többség meg se próbálja meglátogatni. Fotózunk párat, aztán visszatérünk Ibaguéba. Holnap a délre fekvő falvakat keressük majd fel.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!