A drogbáró faluja


Ezúttal négyesben, két Kolumbiában élő magyarral kirándultunk egy nagyot nem messze Bogotától. Láttunk pár meseszép vízesést, és jártunk Vergarában, Kolumbia egyik legkegyetlenebb drogbárójának, Gachának a szülőfalujában. Tudta, hova kell születni. 

Alexszel és Moncsival, a Kolumbiában élő két magyarral alig két hónapja találkoztunk utoljára. Akkor megígértették velünk, hogyha visszatérünk a Los Llanosról, ismét felkeressük őket San Franciscóban, és elmegyünk közösen egy rövid kirándulásra. Mivel megkaptam az újabb 90 napos tartózkodási engedélyemet, elég szabadon mozoghatunk, úgyhogy a Portal 80-nál felpattanunk egy Villetába tartó buszra, s röpke másfél óra alatt meg is érkezünk Alexék fincájához, ahol két kutyájuk, Hermész és Denisz csaholva fogadnak. Jellemzően bizalmatlanok minden olyan emberrel, aki zsákot hord a hátán, de minket szerencsére megismernek, így az ugatáshoz farokcsóválás társul.

A mai napon nem csinálunk semmi különöset, csak mesélünk a magyar párosnak az elmúlt hetek csodáiról néhány Huncol sonka és szalámi elfogyasztása közben. Moncsiék meglepődnek azon, hogy mennyire biztonságosnak találtuk az Andok és a Los Llanos eldugott részeit. Jellemzően még az itt élő kolumbiaiak sem tudnak ezekről a vidékekről, az elmúlt évtizedekben ők is csak a híradásokból értesültek az ottani gerilla- és drogháborúkról, s mióta ezek az összecsapások végetértek, senki nem hall semmit Socháról, El Totumóról vagy éppen Tenzáról.

Este néhány pohár rum elfogyasztása után bámuljuk a térképet, merre is kéne megejtsük a holnapi kirándulásunkat. Választásunk a La Vega-Nocaima-Vergara háromszögre esik, mely falvak közelében két szép vízesést is jelöl a Google Maps.

Reggel Moncsi sonkával, magyar szájjal is szerethető kenyérrel és lulólével kínál minket - két hónapja nem volt részünk ilyen fejedelmi lakomában. Aztán bepattanunk Alex kocsijába és irány La Vega, a bogotáiak egyik kedvenc hétvégi üdülője.

     La Vega hátizsákos szemmel nem túl izgalmas

A kisváros alig tíz kilométerre fekszik San Franciscótól, viszont 500 méterrel lejjebb, így errefelé már kellemesen meleg van ahhoz, hogy minden szállodához és nyaralóhoz tartozzon egy medence, amit annyira szeretnek a folyton fagyoskodó fővárosiak. Mindemellett La Vega nem túl izgalmas hely, nem sok minden marasztalja a magunkfajta hátizsákost, leszámítva néhány jobb éttermet és hétvégente kinyitó diszkót. 

La Vegából meseszép út vezet Nocaima apró hegyi falujába, ami szinte semmiben nem különbözik San Franciscótól, még a főtere is olyan, mintha "ctrl c ctrl v" idemásolták volna. 

Nocaima főtere pont olyan, mint minden itteni falunak

A térkép alapján a falu határában van egy apró vízesés, ezt alátámasztandó egy eldugott és kopott táblán feltűnik egy Cascada Charcón felirat, de csak az irányt mutatja, hogy milyen messze van és hogy kell odajutni, azt nem. Csalinkázunk egy keveset a kocsival, mire végre rálelünk az ösvényre, ami borzasztóan sáros, de Alex megnyugtat minket, hogy éppen takarítani készül a kocsiját, úgyhogy nyugodtan nézhetünk úgy ki, mint a disznók.

Jó negyed órát kell bokáig érő sárban baktatnunk egy guaduaerdő mélyén. A guadua bambuszféle, de nem Ázsiából, hanem innen, az Andok köderdőinek mélyéről származik, s ahogy Kínában, úgy Kolumbiában is építőanyagként tekintenek rá. A Charcón-vízesés nem nagy és nem is túl látványos, így néhány fotó után visszasétálunk a kocsihoz, és folytatjuk utunkat északnak, Vergara irányába. Igazából a cél nem a falu, hanem az El Escobo-vízesés, de hogy pontosan hogyan lehet odajutni, arról fogalmunk nincs. Talán majd Vergarában útba tudnak minket igazítani.

   Eri, Alex és Moncsi pózol a Charcón-vízesés előtt

Ha Nocaima felé szép volt az út, nem tudom, mit mondhatnék erről a vidékről. Hihetetlen, hogy alig 50 kilométerre vagyunk Dél-Amerika egyik legnagyobb metropoliszától és ilyen érintetlen erdőkre bukkanunk. Itt-ott elvétve feltűnik egy lodzs vagy finca, amik létezéséről max a bogotái kirándulók tudnak, pedig simán kenterbe vágják némelyik menő Costa Rica-i vagy ecuadori turistaközpontot. Ami hiányzik Kolumbiából, az az információ. Ha valaki nekiállna ezen helyek összeírásának angol nyelven, egész biztos, hogy tízszer többen látogatnának az országba. Vannak ugyan útikönyvek Kolumbiáról, de még a Lonely Planet is úgy béna, ahogy van.

Vergara felé nem csúnya a táj

Féltávnál ketté válik az út. Az egyik Vergarába, a másik egy Alto de Puerta Grande nevű kilátóhoz vezet. Felkanyarodunk, hátha látunk valami még szebbet. Nincs hiba a tervben, húsz perc múlva fent állunk pár rádiótorony lábánál, és onnan bámulunk le a környező völgyekre. Az idő nem túl jó, csöpögni kezd az eső, de ettől még teljesen elvarázsol minket a táj. Az egyik oldalon feltűnik a Rio Negro völgye, a másik oldalon pedig Nocaimát pillantjuk meg madártávlatból.

Kilátás az Alto de Puerta Grandétól: a Rio Negro völgye és Nocaima faluja

Vergarába dél magasságában futunk be. Ez a falu sem érdekesebb, mint volt Nocaima vagy San Francisco, egy valamiről, jobban mondva egy valakiről mégis híres. A helyiek nem verik nagy dobra, de állítólag 1947-ben itt született José Gonzalo Rodríguez Gacha, a Medellín kartel egyik kegyetlen vezetője, Pablo Escobar jobbkeze. Gacha, ismertebb nevén "A mexikói" az innen nem messze fekvő Muzo smaragdbányákat felügyelte 1988-as haláláig. Kolumbiai smaragdbányákat birtokolni és vezetni nem életbiztosítás, az egyetlen, aki az elmúlt 50 évben nem erőszakos halált halt, az a politikusok bizalmát is élvező Víctor Carranza volt. 

 José Gonzalo Rodríguez Gacha

Gacha sertéstenyésztő családból származott. Állítólag csak két általánost végzett, mert tanulás helyett inkább pénzt akart keresni. Tíz évesen már Muzo bányáiban tevékenykedett, de nem sokkal később kitört a smaragdháború, amiben bérgyilkosként vett részt. Senki nem tudja pontosan hány emberrel végzett, de a falusi legendák szerint Gacha egy igazi mészáros volt, nem válogatott a módszerekben, nem kímélt senkit. A smaragdcárok is rettegtek tőle, így még nem volt 25 éves, mikor a háttérből már ő irányította a muzói bányákat. Akinek nem tetszett a képe, azt kérdezés nélkül lelőtte, ezért figyelt fel rá Pablo Escobar is, akinek szüksége volt egy véreskezű társra, hogy a kokainbizniszben minden üzletfél fenyegetve érezze magát. Végül 1988-ban Tolúban a DEA lőtte szitává, amit a Medellín kartel sem bánt annyira, mivel Gacha kegyetlenkedése még nekik is sok volt.

Vergara nem túl izgalmas falu

Vergara teljesen jelentéktelen falu, egy valami azonban nem hiányzik belőle, és az az élet. Állítólag ezren sem lakják a települést, de azok mind a főtéren gyülekeznek, valamint a helyi kocsmákban ücsörögnek és söröznek. Mi sem teszünk másképp, ráadásul a kocsma mindig jó hely az informálódásra; hátha valaki tud nekünk segíteni abban, hogy jutunk el az El Escobo-vízeséshez. A pultnál egybehangzóan állítják, hogy a vízesésügyi referens a falu utolsó házában lakik a Nimaimába vezető úton.

A fickót nem találjuk otthon, azonban a szomszédja roppant segítőkész. Rajzol nekünk egy térképet, hol, merre kanyarodjunk, majd utunkra bocsát, mondván, könnyen megtaláljuk a zuhatagot. Legyen úgy!

Vergara és az El Escobo-vízesés is a köderdők mélyén fekszik

A térkép az első elágazásig használható, utána kénytelenek vagyunk a szimatunkra hagyatkozni. Szerencse, hogy Alex kocsija 4x4-es, mert az El Escobóhoz vezető földút nagyon rossz állapotban van. Sehol egy tábla, egy útjelzés, semmi. Végül leparkolunk egy bedrótozott kapunál, majd gyalog indulunk neki az erdőnek, hátha szerencsénk lesz. Egészen hihetetlen, de a kocsit sikerült pont a vízeséshez legközelebbi ösvénynél leparkolnunk, így tíz perc séta után megpillantunk egy Charcónhoz nagyon hasonló zuhatagot. Ez lenne az El Escobo? 

Ezért kár lett volna ennyit utazni

Amíg azon töprengünk, hogy miért is utaztunk ennyit, megjelenik két fiatal srác és az apjuk, akik ugyancsak a vízeséshez jöttek kirándulni. Nem először járnak itt, ezért tudják, honnan indul az az ösvény, ami a mélybe vezet, s ahonnan egészében belátható a közel 40 méter magas vízesés.

Moncsi küzd az ösvénnyel

Az ösvény nagyon meredek és rettentően csúszós, így négykézláb ereszkedünk alá. A jó húsz perces dagonyázás minden szenvedést megért, az El Escobo egészen zseniális. Ekkora vízeséshez ilyen közel menni csak kevés helyen lehet.

     Az El Escobóhoz nem szervez senki túrát, az útikönyvek sem írnak róla

Visszakapaszkodunk a kocsihoz, közben pedig elered az eső. Sikerül rendesen összegányolnunk Alex autóját, de egy cseppet sem bánja, mert amit ma láttunk, az tényleg mesés volt. Úgy néz ki, az El Niñónak befellegzett, úgy ömlik az eső, mintha dézsából öntenék. La Vegánál egyszerűen le kell parkoljunk, mert az autópályán méter vastagságban zúdol le a víz, az abalaktörlő pedig nem bírja a munkát.

Kolumbia újabb, csak kevesek által látogatott vidékét sikerült megismernünk hála Moncsinak és Alexnek. Estére ismét Huncol sonka és szalámi a menü. El tudnánk rajta lenni még pár napig, de ideje továbbutazni délnek.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!