Costa Ricában a pandémia ellenére is rengeteg a turista. A Rio Celestéhez jó időben érkeztünk, így elkerültük a tömeget, de a kirándulás vége jobban emlékeztetett egy dobógókői kirándulásra, mint esőerdei sétára. Ezután látogatást tettünk a malekú törzsnél, ahol betekintést nyertünk a skanzenben élő közösség hagyományaiba, vagyis ami maradt belőle. Ne Costa Ricába menj, ha kíváncsi vagy az indián kultúrára!
Hála annak, hogy csak rumot ittunk egész szilveszter éjjel, senkinek semmi baja január 1-én. Könnyedén sétálunk ki a buszterminálra, ahonnan pár perc múlva indul a buszunk Puntarenasba. Hosszú út lesz a mai, mert Cañas érintésével Bijaguába kéne megérkezzünk, de elképzelésem sincsen, járnak-e új év első napján a buszok vagy sem.
Két és fél órás utazás után futunk be a roppant forró Puntarenasba, ahol gigászi mennyiségű ember heverészik a partokon. A városka Costa Rica legnagyobb kikőtőjének ad otthont, így a tenger minden, csak nem varázslatos, a helyeieket azonban mindez nem érdekli; bömböl a zene, locsolják a sört, minden parti kifőzde csurig emberekkel.
Tengeri kosztra vágyik a csapat, így kevés séta után mi is beülünk az egyik ilyesfajta műintézménybe. Amíg várjuk az ételt, kisétálok a buszokhoz, hogy tudjam, mikor indul járat Cañas felé. Új év lévén mindössze két busz van: az egyik elment kora reggel, a másik csak délután fél 3-kor indul. Ráadásul nincs jegyértékesítés, majd a sofőrtől kell beszerezni. Remek! Bár nem így terveztem, a fél napot kénytelenek vagyunk Puntarenasban tölteni. A "kényszerpihenő" alatt van időnk megfigyelni az embereket, nézzük, miként élik az életüket a népek ott, ahol nincsenek turisták. Ez alapján megállapítható, hogy Costa Rica pont ugyanolyan laza hely, mint Nicaragua vagy El Salvador, csak itt jobban szeparálódik egymástól az őslakos és az idegen.
Cañasba az út nem túl izgalmas, jellemzően trópusi szárazerdők, rizsföldek és cukornádültetvények mentén haladunk. Öt óra magasságában futunk be Costa Rica talán legforróbb városába, ahol szerencsére sikerül megcsípnünk az utolsó buszt Bijaguába. Az apró települést már sötétben érjük el. Queposhoz hasonlóan az itteni szállásadóm is felhagyott az üzlettel, ezért egy általam is ismeretlen ökolodzson kötünk ki a csapattal. A La Amistad Posadára még jó húsz perc az út, de ezt a távot szerencsére már privát kisbusszal tudjuk le. A sofőrünk egy lány, Katerin, akivel a környező nemzeti parkokat járjuk majd körbe.
Útban a Mirador-csapat a Rio Celestéhez
A Posada La Amistad nevű ökolodzs egy régi ranch újraértelmezése. A család több mint húsz éve fordult a mezőgazdaságtól a turizmus felé, s bár a pandémia őket is majdnem lenullázta, ha nehezen is, de sikerült fennmaradniuk. Turista nincs sok, rajtunk kívül mindössze egy családnak van foglalása, így szinte az egész birtok a miénk. Bár későn érkezünk, engedik, hogy rendeljünk vacsorát, így nem kell éhesen nyugovóra térnünk.
Másnap a közeli Tenorio Nemzeti Parkban teszünk látogatást. Húsz perc sétával érjük el a bejáratot, ahol a korai időpontra való tekintettel nincsenek sokan. Itt is bankkártyával kell fizetnem a belépőket, ami egyelőre nem gond, de azt már most látom, hogy a túra végéig nem fog kitartani a számlán lévő pénzkeret, ha mindenhol kártyáznom kell.
Érkezésünkkor még nincs tömeg, távozásunkkor annál inkább
Fél órás kényelmes esőerdei sétával érjük el a Rio Celestét, ami egyedülálló a maga nemében, mivel a folyó színe türkizkék. A látvány nem valamilyen vegyi folyamat eredménye, hanem egy fénytörésé. A Rio Celestét két kisebb patak, a Buenavista- és a Savanyú-folyó táplálja. A Buenavistának magas a kaolin tartalma, aminek egyik alkotóeleme, az alumínium-szilikát. Ennek az anyagnak a térfogata a Savanyú-folyó savas közegében megnő, a fénytörés hatására színe pedig türkizkékké válik.
Bár a bejáratnál kevesen voltak, azért a park emblematikus vízesésénél alaposan feltorlódik a sor. Nem is tudjuk sokáig élvezni a látványt, mert az idő előre haladtával egyre többen és többen érkeznek a kilátóhoz.
Érthető a tömeg. Ezt egyszer mindenkinek látnia kell.
Átsétálunk egy hőforráshoz, ahol a folyó vize nagyjából 60 fokos és kénszagot áraszt. Kicsit odébb pedig láthatjuk, ahogy a Buenavistába beletorkolik a Savanyú-patakba és megszínezi az amúgy teljesen átlagosan kinéző Rio Celestét.
A Rio Celeste azért ilyen színű. mert a benne lévő alumínium-szilikáton megtörik a fény
Állatból nem látunk sokat, turistából azonban igen. Visszafelé már százával jönnek velünk szemben, kezd kellemetlenül sok ember bolyongani az erdei ösvényeken. Kiérve a bejárathoz azt látjuk, hogy kígyózó sorok tekeregnek a jegypénztárnál. A turisták 99%-a La Fortuna felől érkezik 10 óra magasságában, majd nagyjából másfél órát várakoznak a tűző napon azért, hogy láthassák a folyót. Ezek miatt a tömegjelenetek miatt nem tudom egyszerűen megszeretni Costa Ricát.
A kaolinban gazdag Rio Buenavista és a savas bázisú Savanyú-folyó hozza létre a Rio Celestét
A szállónkon bedobunk egy könnyű ebédet, majd hívom Katerint, hogy vigyen el minket San Rafaelbe, mert a csapatom szeretné felkeresni a városka határában élő malekú törzset. Próbálom őket lebeszélni a különprogramról, de hajthatatlanok, látni akarják a "showt".
Az út San Rafaelbe elég ramaty, majd egy óra alatt tudjuk le a 25 kilométeres távot. A malekú indiánok mindössze 600-an maradtak, nyelvüket ennél is kevesebben, 400-an beszélik. Az 1750-es években kontaktáltak először, rá száz évre a Nicaragua felől érkező gumifa termesztők rabszolgái lettek. A 19. szátad végén Costa Ricában is eltörölték a rabszolgaságot, de a negyven évnyi fogság annyira megtizedelte a malekúkat, hogy az 1900-as népességszámláláskor számuk mindössze 600 volt. Az őslakosok integrálását az egyház kezdeményezte, de a behurcolt betegségek nyomán számuk újra megtizedelődött. 1911-re tulajdonképpen kihalt a malekú nyelv, csupán néhány tagja maradt a közösségnek. Ennek a maroknyi embernek köszönhetjük, hogy a malekúk egyáltalán fennmaradtak, ugyanis ők örökítették tovább a tradíciókat.
Malekú vezetőnk tart egy rövid sétát az erdőben, hogy megismerkedjünk a környék gyögynövényeivel
1976-ban névleges autonómiát kaptak. Három tanyabokron, mindössze 6,5 négyzetkilométeren szervezhették újjá társadalmukat. Lett malekú iskola, ahol őslakos nyelven zajlik a tanítás, valamint földjeiken tradícionális mezőgazdaságba kezdtek. 2016-ban végre elkészült a szótáruk, turizmussal nagyjából 15 éve foglalkoznak.
A malekúk a rabszolgaság, majd a misszionáriusok hatására teljesen elveszítették kultúrájukat. Autonómiájuk kikiáltásának egyik feltétele volt, hogy lemondanak a hagyományos életmódról, házaikat nem építhetik sem ceibából, sem cedróból, mivel azok védetté váltak. Ugyanez lett a népviseletük sorsa is, ami sok más közép-amerikai népcsoporthoz hasonlóan tunóból, vagyis háncsból készült. A turizmus visszahozott ugyan valamit a veszteségből, de ezzel csak a skanzenizáció kezdődött meg, ami leginkább dollárjelben mutatható ki. A félnapos bemutató 55 dollárba kerül fejenként, ezért kapunk egy órás sétát a közeli erdőben, egy festés workshopot, valamint egy rövid bevezetőt a malekúk kultúrájába a közösségi házban.
A totumo festés nekem kicsit kínos
A séta során megismerkedünk néhány gyógynövénnyel, de az érdeklődés hamar alábbhagy, mivel a szúnyogok kikergetnek minket a rengetegből. Ezután beültetnek minket egy faházba, ahová érkezik egy malekú asszony festékkel és ecsetekkel; totumo tököt fogunk festeni. Kicsit kellemetlen a dolog, olyan, mint egy általános iskolai technika óra. De a legkellemetlenebb nem a festegetés, hanem az önjelölt vezetőnk spirituális magyarázata a mázolmányainkra. Nincs bajom a spriritualizmussal, de azt vallom, mindennek megvan a maga helye. Nem kell feltétlen belelátni dolgokba olyanokat, amik valójában nincsenek.
A mese a malekúkról már értelmezhetőbb, bár túl sokat a teremtéstörténetükről és hagyományaikról így sem tudunk meg. Sajnos a 19. század végére megszakadt a kulturális fonal, a hagyományőrzés így nem túl hiteles. Néhány fiatal lejt nekünk egy táncot, utána jön a zsibvásár; maszkokat, festett tököket, szépen faragott szobrokat lehet venni nem annyira olcsón. Nyilván áldozunk rájuk valamit, de azért nehéz helyén kezelni ezt a délutánt.
Egy nem annyira autentikus malekű tánc
Katerin visszavisz minket a szállásra, ahol beszélgetünk egy nagyot az őslakosok helyzetéről. Nem egyszerű az indiánok élete még az olyan helyeken sem, ahol van turizmus. Sajnos a malekúk nem képesek magukat definiálni, nincsen és soha nem is volt jól szervezett társadalmuk, így a sorsuk a teljes asszimiláció. Ami maradt a kultúrájukból, az sajnos megmarad a skanzen szintjén.
Holnap irány a Rincón de la Vieja iszapfortyogói és vízesései!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
