Utazásunk utolsó állomása Villavicencio, Meta fővárosa. Nincs itt nagyon semmi, csak egy félig magyar család, akik két éve költöztek Kolumbiába a jobb élet reményében. Ha a városban nincs is, a környékén azért akadnak látnivalók. Ilyen a Susumuco-vízesés, az El Cable vereda (ahol a gyerekek drótkötélpályán jutnak el az iskolába) valamint Buenavista és a falu furcsa szobrai. Búcsúzunk Kolumbiától, no nem örökere, csak egy rövid időre.
Négy napunk maradt Bogotába érkezni, és még eleget kell tennünk egy meghívásnak Villavicencióban, úgyhogy ideje magunk mögött hagyni Vistahermosát. Első körben nem utazunk messzire, csak a szomszéd faluba, San Juan de Aramába, Meta legrégebben alapított településére.
Állítólag már 1537-ben, egy évvel a mai főváros, Bogotá megalapítása előtt letették a falu alapkövét. San Juan de Arama azzal a céllel jött létre, hogy az El Doradót kereső spanyol expedícióknak kiindulópontja legyen. Éveken át betöltötte a neki szánt szerepet, majd ahogy kezdett feledésbe merülni az aranyváros legendája, úgy néptelenedett el a falu is. A 17. és a 18. században több alkalommal felgyújtották az indiánok, csak a korona bukása után, a 19. században rehabilitálták. A 20. századig gazdag mezőfalunak számított, aztán felfutott Villavicencio, és a pénz elvándorolt San Juanból.
San Juan de Aramán nem látszik, hogy Kolumbia egyik legöregebb települése
A falu egészen apró és Vistahermosához képest csendes. Mindössze két szállót találunk, ami azért furcsa, mert a közelben található Meta egyik turisták által régóta biztonságban látogatható vízesése, a Santo Domingo. Hiába volt azonban San Juan a gerillaháborúk idején is biztonságos, az odavezető út nem volt az, ezért a falu képtelen volt bekerülni a turizmus vérkeringésébe, s így senki nem mert az iparágba fektetni.
Véletlenszerűen a Hotel Maria G-re esik a választásunk, ami egy roppant egyszerű vendégház pár szobával, hideg vizes zuhanyzóval. Mondanom sem kell, hogy rajtunk kívül egyetlen turista sem tartózkodik a szállón, a panziót üzemeltető idős hölgy a környéken üzletelő és megalvó campesinókból tartja fenn magát. Elég borús az idő, így nincs kedvünk kimozdulni, viszont marad időnk megtervezni a holnapi kirándulásunkat a vízeséshez. Ebben segítségünkre van az idős hölgy fia is, aki jól ismeri a vidéket, és felajánlja, hogyha holnap reggel 6-kor valami miatt nem indulna a menetrendszerűen közlekedő tejszállító a Zarzal veredára, akkor ő szívesen elmotrozik velünk a Rio Güejar partjára, ahonnan 3-4 óra séta a zuhatag. Jól hangzik, de addig egy dolognak még változnia kell, az pedig az időjárás.
Egész délután esik az eső, vacsorázni is alig tudunk elmenni. Éjszaka is ömlik, s bár hajnalban kicsit alábbhagy, a felhőzet nem szakadozik fel, úgyhogy elengedjük a tejszállítós sztorit. Az egész napunk várakozással telik, de az idő nem javul, ráadásul a srác sem kerül elő. Közben az interneten rátalálunk egy kanyonra, ami könnyebben elérhető kocsival vagy motorral, úgyhogy kivárunk, hátha délutánra kitisztul az ég. Nem tisztul, így kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy a San Juan környéki látnivalókat szkippelnünk kell.
Másnap az első busszal Villavicencióba utazunk. Bár az van a busz ablakára írva, hogy 'directo', a 120 kilométeres távot sikerül négy óra alatt abszolválnunk, mivel minden fűszálnál megállunk. Az egész busz sivalkodik, hogy miért strázsálunk a fennmaradó két helyért harminc percet Granada városában, de a kolumbiai sofőröket az ilyesfajta vernyákolás általában nem hatja meg.
Villavicencio főterén mindig hatalmas az élet
Meta fővárosában, Villavicencióban San Juanhoz hasonló idő fogad minket. Egy klasszikus belvárosi hotelben veszünk ki egy szobát, majd hívjuk Dettit, azt a magyar lányt, aki kolumbiai férjével és három gyermekükkel két évvel ezelőtt költöztek egy városhoz közel eső condominióba. Délután öt magasságában találkozunk velük Villavicencio főterén. Beülünk egy sörre az egyik teraszhelyiséggel rendelkező bárba, de sört azt nem kapunk, mert a három gyerek még nem nagykorú. A szomszéd asztalnál persze sörözhetnek, de mi csak akkor, ha széttoljuk a két asztalt. Nem akarjuk Detti gyerekeit elszeparálni, úgyhogy rendelünk egy-egy guanabanalevet és hallgatjuk egymás történeteit.
Detti Spanyolországban ismerkedett meg a férjével, akivel lehúzott több mint 15 évet Barcelonában, gyermekeik is ott születtek. Aztán egy idő után besokalltak Európától, és két évvel ezelőtt úgy döntöttek, megpróbálják Kolumbiában. A gyerekek anyanyalvi szinten beszélnek spanyolul, magyarul és katalánul, de az angollal sincs bajuk, pedig a legkisebb még csak nyolc éves. Automatikusan eszembe jut az a félig magyar család, akikkel anno Peruban futottunk össze a Titicaca-tó felé. Mivel mi is szeretnénk Erivel gyereket, viszont az utazó mivoltunkat sem szeretnénk feladni, foglalkoztat, hogyan oldják meg az ehhez hasonló légkörváltozásokat.
Azt mesélik, hogy egy olyan családban, ahol más az anyanyelve az anyának és az apának, a gyerekek sokkal rugalmasabbak, így az életmódváltásokat is jobban kezelik. A srácok egytől-egyik azt mondják, hogy tetszik nekik Kolumbia, de azért hiányzik Barcelona. Főleg az iskolával van gond, ami nagyon gyenge az európai színvonalhoz szokott gyerekeknek.
- Azt, amit Európában tud egy tízéves, azt itt még egy tizenöt éves sem feltétlen tudja - meséli Detti.
Amúgy egy projekten dolgoznak Villavicenciótól nem messze. A tervük az, hogy egy országos hírű haltelepet hozzanak létre, amihez a pénz rendelkezésre áll, már csak dolgozni kell az ügyön. Ki tudja, jövőre talán beülünk hozzájuk egy jó halászlére.
Az ilyen boltokból van vagy kéttucat Villavicencióban
Maradt egy napunk arra, hogy felfedezzük az amúgy cseppet sem látványos Villavicencio környékét. Elég volt a harmic fokból, hűsölni akarunk, úgyhogy egy hegyek felé tartó camperóra ülünk fel. A cél Guayabetal, amihez egy Pipiral nevű caserióhoz kell először utaznunk. Bár van egy egészen jó minőségű, alagutakkal telitűzdelt autóút Bogotába, azt csak a távolsági buszok használhatják, így mi kénytelenek vagyunk hátsó utakon kocsikázni. Nem bánjuk, mert így jobban szemügyre vehetjük a tájat.
Hogy még véletlenül se jusson senki eszébe fuvart csinálni Guayabetálig, az utat Pipiralnál egyszerűen lezárták egy vastag kötéllel, aminek túloldalán vagy egy tucat campero sorakozik. Van egy olyan sejtésem, hogy a caserio minden lakója fuvarozással foglalkozik.
Pipiralban talán a pap is taxizással foglalkozik
Az 1200 méter magasan fekvő Guayabetalt az 1920-as években alapították. Ekkor készült el a Bogotát Villavicencióval összekötő út és szükség volt egy helyre, ahol a teherautó sofőrök kereket fújhattak és megpihenhettek. A falu máig nem nőtt nagyra, igaz, erre esélye se nagyon volt, mivel a Rio Negro olyan szűk kanyont képez, aminek oldalában lehetetlenség várost építeni.
Guayabetal a Rio Negro szűk kanyonjába épült
A főtéren elkap minket két nő, hogy megtudja, mi járatban vagyunk. Mikor kiejtjük a szánkon, hogy turisták, azonnal emelik a telefonjukat és hívják az egyikük öccsét, aki az önkormányzaton dolgozik turisztikai referensként. A srác három percen belül ott terem. Mikor a Chirajara-vízesésről kérdezzük (láttuk idefelé a campero platóján ülve kiírva a nevét), azt mondja, itt van pár kilométerre, és nagyon szívesen elvisz minket oda teljesen ingyen. Bár valószínűleg magunk is megtalálnánk a zuhatagot, elfogadjuk a felajánlását. Minket beültet egy Pipiralba tartó terepjáróba, ő pedig felpattan a robogójára és már megyünk is.
Alig tíz perc eltetltével meg is érkezünk az elágazáshoz, ahonnan kb. negyed óra sétára található egy apró szentély benne Szűz Mária szobrával. Vezetőnk, Didier azt mondja, a vízeséshez át kell mászni a szentélyen, majd az erdőn át úgy tíz percet sétálni. Iszonyatosan csúszik az ösvény, de egész a lábáig küzdjük magunkat. Az elmúlt fél óra egy tévedés volt, mivel a Chirajara-vízesés minden, csak nem látványos. Még jó, hogy a srác nem kért érte pénzt.
Visszasétálunk a főúthoz. A Rio Negro völgyében épül az autópálya, amitől azt várják, hogy sikerül végre Metát bevonni a gazdaság vérkeringésébe. A kanyonban viadukt ér alagutat, állítólag már négy éve küzdenek a tereppel, mindeddig nem sok sikerrel. (Ekkor még nem tudtuk, hogy a Chirajara-híd pár hónappal később maga alá temet tíz munkást, majd fél évre rá ahogy van, felrobbantják az egészet. A lényeg 17:50-től kezdődik.)
Didier felszáll a robogójára, mi pedig leintünk egy camperót, amivel az El Cable névre hallgató veredáig utazunk. Ez az a hely, ahol pár éve az alábbi dokumentumfilm készült:
A gyerekek máig canopyzva érik el a tanyabokor iskoláját, bár ez valószínűleg már nem tart sokáig, mert ha elkészül az autópálya, akkor kapnak végre egy bekötő utat. Persze amilyen ütemben haladnak, még egy generáció egészen biztosan leérettségizik.
A Rio Negro völgye
Sajnos késve érkezünk. Egy drótkötélnél tébláboló fickó azt mondja, fél órája jöttek át a diákok, holnap reggelig nem várható mozgás. Mellékesen hozzáteszi, hogyha videózni szeretnénk, azt felejtsük el, mert a helyiek nem engedik. A híres dokumentumfilm óta rengetegen érkeztek, hogy levideózzák az iskoladresszben csúszkáló gyerekeket, de a családoknak elegük lett belőle, úgyhogy a filmezést egyszerűen betiltották és az ügyeskedőket megbüntetik. Ücsörgünk egy fél órát, hátha valaki késve csúszna vissza a civilizációba, de semmi. Végül elunjuk a dolgot és leintünk egy kocsit, amivel irány az a Susumuco-vízesés, ami az autóútról is jól látható.
Fél órán át várjuk, hogy valaki átcsússzon, de semmi
Egy könnyed, negyedórás sétával ereszkedünk le a kanyon aljára, majd átsétálunk az autóút alatt, ami mögött feltűnik a Chirajaránál jóval látványosabb zuhatag. Kicsit úgy érzem magam, mint a Baños alatt futó Rio Pastaza völgyében, annyi csupán a különbség, hogy azokat a vízeséseket naponta több száz turista látogatja, ezeket meg senki.
A Susumuco-vízesés
Fotózunk párat, aztán visszabaktatunk az úthoz, aminek szélén sétálunk jó fél órát Pipiralba. Nem állítom, hogy nincs halálfélelmünk a mellettünk eldübörgő kamionok miatt, de ilyen rövid szakaszra a camperók sem vennének fel minket, úgyhogy kitartunk. Cserébe egészen varázslatos madárvilág fogad minket. Látunk tukánokat, papagájokat és rengeteg tangarát.
Egy kéknyakú tangara
Pipiralból Buenavistába utazunk. A falu valójában Villavicencióhoz tartozik, sok városi jön ide hétvégente hűsölni. Kellemes nyaralók, apró vendégházak szolgálják ki a látogatókat, valamint egy étterem, amit Mirador La Piedra de Amornak neveznek. Jó fél órát sétálunk a helyig, no nem azért, mert szeretnénk megebédelni, hanem azért, mert a teraszáról állítólag fantasztikus a kilátás.
A hegyoldalt valószínűleg szobrászok lakják, mert minden porta előtt áll egy furcsa kőszobor. A többségük pucér nőket ábrázol, de számtalan, kolumbiai mesékből ismert démont is megformáztak.
Egyike a buenavistai kőszobroknak
Az étterem teraszán is áll egy hatalmas installáció, igaz, ez legalább jól kivehető módon lovakat ábrázol. Amúgy itt akkor sem ennénk, ha éhesek volnánk, mert egészen elképesztő árakkal operál a hely. Szokás mondani, hogy a helyet illik megfizetni, de ezt a szókapcsolatot Európában a minőségi éttermekre használják, amiből Kolumbiában nincs sok. 40 000 pesónk akkor sem lenne egy bandeja paisára, ha mi lennénk a Föld leggazdagabb utazói. Egyszerűen azért, mert a bandeja paisát nem lehet jól elkészíteni, csak rosszul.
A Mirador La Piedra del Amor tulajdonosa szeretheti a lovakat
Amúgy a kilátás tényleg zseniális. Lábunk előtt nyújtózik egész Villavicencio és fél Meta. Hihetetlen, hogy az Andok egyszer csak véget ér és utána ezer kilométereken át nincs még egy dombocska sem.
Villavicencio a lábunk előtt
Másnap irány Bogotá! Ismét sikerül egy 'directo' feliratú buszra felszállnunk, ami képes egy órán át ácsorogni Villavicencio utolsó kereszteződésénél, hogy megtöltse a buszt. Végülis van időnk, hiszen a gépünk csak holnap indul Európába. Eri végre szeretné a nyarat Magyarországon tölteni, ahogy én is, de nekem ez nem adatik meg, mert alighogy landolok, már fordulhatok is vissza, hiszen a Vámbéry Ármin Keleti Szabadegyetem felkérésére végig kell kalauzoljak egy nagyobbacska csapatot fél Dél-Amerikán.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
