Butch Cassidy és a Sundance kölyök történetét Paul Newman és Robert Redford ismertette meg a világgal. Az 1969-es filmből nem jön át, hogy a vidék, ahol a két bandita garázdálkodott, mennyire zord és kietlen. Pedig az. A Sziklák völgye után Dél-Amerika egyik legkegyetlenebb vidéke vár ránk, ahol néhány flamingón és vikunyán kívül nem él meg semmi. Éjszaka -10 fokban, 100 km/órás szélben, 4300 méteren.
Mai törénetünk a bolíviai Uyuníban kezdődik, 3700 méter tengerszint feletti magasságban. Pompásan mutatna, ha úgy folytatnám: "ott, ahol a madár se jár", de az a legkevésbé sem fedné a valóságot. Bár magában a városban nem találni semmi turistacsalogatót, évente így is több mint 60 ezer külföldi rója Uyuní poros utcáit. Hogy miért? Mert Uyuní csak egy köpésre fekszik a Föld legnagyobb sóvidékétől, a Salartól.
Minden épületben hostel vagy utazási iroda üzemel, a helyiek sürögnek-forognak, futkosnak, telefonálnak, szervezik az egy-, kettő- vagy három napos dzsiptúrákat az ország első számú látnivalójához. A Salar de Uyuní az amatőr és profi fotósok paradicsoma, de az igazi élményt az azúrkék, vörös vagy épp smaragdzöld lagúnák, a kopár vulkánok, a gejzírek, a Siloli-sivatag és a Sziklák völgye jelentik.
A Mirador-csapattal együtt kilencen vagyunk. A két dzsip, amiket pár hete foglaltunk le Endrével a túra időpontjára, az iroda előtt várakozik a sofőrökkel, Francóval és Carlosszal, amíg a csapat összekészíti a következő három napra szükséges meleg holmit és a hálózsákokat. Bolívia ezen részén nem ritka a mínusz 15 fokos hideg éjszakánként, fűtéssel pedig egyetlen menedékház sem rendelkezik, mivel ezen a magasságon egyetlen növény sem él meg, tehát tüzifa sincsen.
Izgatottan bepattanunk a dzsipekbe és útnak indulunk Bolívia vélhetően leghidegebb, de egyben legmesésebb vidéke felé. A turisták többsége a sómezővel kezd, s a chilei határ mentén halad a Laguna Colorada irányába, mi azonban megfordítjuk a sorrendet, így ugyanis nem kell nyelnünk a többi dzsip által felvert port. Sofőrjeink évek óta a turizmusban dolgoznak, remekül ismerik a vidék minden szeglelét, és persze mindig tudnak egy rövidebb vagy szebb utat, így a dzsipekkel sokszor eltűnünk egymás szeme elől.
70 éve eszi őket a rozsda
Első megállónk a mozdonytemető, amit sivatagi homokba fektetett vén vasúti sínek kötnek össze a három kilométerre fekvő várossal. Több sínpár fut egymással párhuzamosan, többségük ma már használaton kívül van, és csak néhány ősöreg mozdony álldogál rajtuk magányosan. A vasutat brit mérnökök tervei alapján építették az Antofagasta és Bolívia Vasúttársaság megbízásából 1888 és 1892 között. Az aktuális bolíviai elnök, Aniceto Arce igen nagy fantáziát látott a bolíviai tehervasút felvirágoztatásában, az őslakosok azonban rendszeresen szaboltálták az építkezést. A szállítmányozás nehezen indult be, s a vidék elszigeteltsége miatt a fuvarozás nem volt veszélytelen. A bolíviai bányákból származó haszonra ugyanis a banditáknak is fájt a foga.
Ez a gőzös bizony nem megy Kanizsára
A leghíresebb eset Butch Cassidy és a Sundance kölyök nevéhez köthető. A két amerikai Uyunítól délre, San Vicente falujától nem messze lépett meg egy közeli bánya teljes bevételével. Az ellenük folytatott hajtóvadászat sikeres volt, mivel pár nappal a rablás után bekerítették a rablókat, akik látván, hogy nincs esélyük a szökésre, öngyilkosságot követtek el. Innentől kezdve a bányatulajdonosok kész hadsereggel védték az Uyuní, Tupiza és Antofagasta között közlekedő vonatokat, azonban az 1940-es években leállították a vasúti szállítást, mivel a kimerülő bányák hatására annyira lecsökkent a profit, hogy nem érte meg importálni a szenet, amivel a vonatokat felfűtötték.
A bolíviai ezüstlázból nem maradt más, mint néhány vén mozdony és pár kósza vagon a sivatagban, valamint egy remek film George Roy Hill amerikai filmrendező jóvoltából Robert Redford és Paul Newman főszereplésével. Szegény rozsdás vonatokról meg is feldekezett volna a világ, ha nem éppen itt, a világ legnagyobb sóvidékétől néhány kilométerre álldogálnának és várnák, hogy megrágja őket az idő vasfoga. Gazdasági szempontból az Uyunít Antofagastával összekötő vasútvonal jelentősége csaknem teljesen megszűnt, csak az utóbbi években kezdték rehabilitálni a vonalat. Mi is látunk egy meglepően hosszú tehervonatot, ahogy komótosan tovatűnik a horizonton.
San Cristóbal kőtemploma
Visszapattanunk a dzsipbe és tovább rajzoljuk a nyomokat a szikár talajba egészen addig, amíg San Cristóbal fagyos szellemfalujába nem érkezünk. A néhány vályogház között futó utcákon egyetlen teremtett lélek sincs, mivel ez idő tájt mindenki a bányákban fejti a cinket. Nem azért jöttünk ide, hogy megtudjuk, milyen a San Cristóbal-i bányászok élete, hanem a régi kőtemplom miatt, ami kívülről inkább egy erődre hasonlít, semmint egy keresztény épületre. A kaput zárva találjuk, így nem tudjuk meg, hogy belülről milyen, azonban a toronyba fel tudunk mászni, mivel oda lépcső vezet a bejárat mellől. A bányákhoz közeli templomok tornyába gyakran lehet kívülről felmászni, mivel bányarobbanás esetén ez a leggyorsabb módja szólni a falu lakóinak.
A Sziklák völgye 4000 méter magasan fekszik
Templommászás után folytatjuk utunkat dél felé. Átkelünk néhány patakon, majd röpke pár óra alatt megérkezünk a 4000 méter magasan fekvő Sziklák völgyéhez, egy többszáz hektáron elterülő kőerdőhöz. Kevés olyan varázslatos vidék van a világon, mint ez. A víz és a szél olyan mesteri munkát végzett, már-már nehezemre esik elhinni, hogy a 20-30 méter magas sziklaszobrokat nem egy ősi kultúra hagyta hátra.
A Valle de Rocas a környék legizgalmasabb természeti csodája
A jéghideg, üvöltő szél majd letépi a fejem, 20 perc után beparancsol a kocsiba, ahol kiderül, hogy Carlos és Franco barátunk nem csak remek sofőrök, de kiváló vendéglátók is egyben. Képesek a szublimált nagy semmi kellős közepén olyan "terülj, terülj asztalkámat" varázsolni, ami a legjobb bolíviai éttermeknek is dícséretére válna. Vegyes párolt zöldség, egy nagy tál quinoa, sült marhahús, üdítő, kávé, minden mi szem-szájnak ingere. Na jó, desszert az nincs, de a kőerdő lenyűgöző látványáért cserébe eltekintünk tőle.
A szél, a víz és a fagy formázta ilyenre a sziklákat
Elhagyjuk a Sziklák völgyét és irány Bolívia legdélebbi csücske. Növényzet alig van, az út már rég eltűnt a kerekek alól. Időnként egy-egy, a semmiből előbukkanó vikunyacsorda keresztezi az utunkat. Átkelve egy 4500 méteres hágón szép lassan teljesen megváltozik a táj. A kősivatagot kemény és szikár, szürkés-fehér föld váltja fel, életnek semmi jele. Nincs több folyó, sem tövises bokor, csak az 5000 méter fölé emelkedő piramis alakú vulkánok tarkítják a holdbéli tájat. Beleborzongok a látványba, amikor a 4278 méter magasan fekvő Laguna Colorádát először pillantom meg a lemenő nap fényében. Könnyen el is tereli a figyelmem a vészjósló jelekről.
Valahol 4500 méter magasan
A hágó túloldalán az egyik vulkán felett hófelhők gyülekeznek. Vihar készül, ami ritka jelenség ezen a vidéken. Az éjszaka átvészelésére az egyetlen lehetőséget a Laguna Colorada melletti menedékházak jelentik. Odáig azonban még el kell jutnunk, de addig még vár ránk néhány óra az úttalan utakon. Franco rezdüléstelen arccal vezet tovább, gondolom, amíg ő nem aggódik, nekem sincs rá okom, bár jól tudom, itt nem az ember, hanem a természet az úr.
A Llaima-vulkán 5200 méteres csúcsa jelzi, hogy közeledünk a Laguna Coloradához
A világ végén, a nagy semmi kellős közepén egy magányos házikó áll. Franco, Carlos és Endre kiszállnak, hogy a parkőrtől megvásárolják a 150 bolivianós belépőt a nemzeti parkba. Kicsit késve érkeztünk, a fickó sietségre int.
- Húzzatok bele! - kiált oda sofőrünknek - Mindjárt itt a hó.
Szaporán folytatjuk utunkat. Nem sokkal később feltűnik egy borát ásványoktól (ebből nyerik ki a bórt) fehéren csillogó tó, a Laguna Capina. Nem tudjuk megállni, hogy ne kérjük meg Francót és Carlost, álljunk meg egy fotóért. Nem messze tőlünk a félhomályban egy munkagép álldolgál a parton. A tó azon kevés tavak egyike a Földön, ahol a vegyiparban és a kerámiaiparban használatos bór előállítására használt vegyület megtalálható.
A Laguna Capina Bolívia egyik legnagyobb borát lelőhelye
Carlos azt meséli, néhány éve, mielőtt fellendült a turizmus, ő is itt vállalt munkát. Remekül lehetett keresni, de több száz kilométeren belül nincs semmi, ezért fél év után menekült a helyről. Páran maradtak, ők valószínűleg itt élik le az egész életüket, folyton mínuszokban, fűtetlen vályogházakban. A szél tombol, a tó túlpartján egyre sejtelmesebben gyűlnek a hófelhők. Gyorsan visszapattanunk a dzsipekbe és irány a Laguna Colorada.
Húsz perc múlva, mikor a nap lebukik a horizonton, megérkezünk a tó partjára. A nappal piros színű víz éppen jegesedni kezd, mostanra az itt élő flamingók szélvédett helyre menekültek. Nyomaik ott vannak a parton, tojások formájában. A flamingó tojás nehéz, érdes és akkora, mint egy nagyobb körte. Maradnánk még fotózni, de mostanra rendesen fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, ráadásul esni kezd a hó.
Naplemente és közelgő hóvihar a Laguna Colorada partján
Rendesen szakad, mire elérjük a menedékházakat. Mivel errefelé nincs térerő, se telefon, előre ágyat foglalni nem lehet. Az ötödik kalyibában találunk két szobát, amibe be tudjuk vackolni magunkat.
A közös helyiségben van egy apró kályha. A sofőrök hoztak magukkal egy kis fát Uyuníból, ami arra pont elég, hogy vacsora közben kiolvasszuk átfagyott végtagjainkat. Mi több, a házat üzemeltető asszonyok fantasztikus, forró zöldséglevest készítenek, így a komfortérzetemhez már csak egy forró fürdő és egy kis oxigén hiányzik. Mindkettőről le kell mondjak.
Lakmározik a csapat
A nyolc fős, kissé puritán hálószobában alig van több 0 foknál. Dideregve, de teli hassal vackolom be magam a hálózsákba erre a rövid éjszakára. Másnapra ugyanis az a terv, hogy még napfelkelte előtt útnak indulunk a gejzírek felé...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
