Antioquia és Caldas hátsó útjain


Miután a csapatot feltettem San Joséban a repülőgépre, átsorolok a Wingo kapujához, ahol rövid várakozás után azt a hírt kapom, hogy a gép egyéb okok miatt nem száll fel. Nem jó hír, lévén lenne dolgom Kolumbiában, mielőtt Eri és Barangó kiegészülve a tíz hónapos kisfiunkkal, Zaránddal és a pótnagyival, Katával, megérkeznek Medellínbe.

A Wingo szerencsére gondoskodik szállodáról, így egy éjszakát az öt csillagos Hotel Wyndhamben töltök. Másnap szerencsére sikerül Bogotába repülnöm, de a medellíni csatlakozásomat bukom. Hál' Istennek ezt a szakaszt is a Wingóval repülöm le, így nem kell új jegyet vegyek, csak a bogotái szállásomat fizetni.

Két napba kell besűrítsem azt, amit a család érkezése előtti négy napra terveztem, így igen masszív rohanás veszi kezdetét. El kell jussak Sonsónba és Salaminába, mert márciusban lesz egy Kolumbia túrám, mely során érintjük majd a két falut, és nincs kontaktom helyi sofőrökhöz. Tovább nehezíti a dolgot, hogy a gép kétórás késéssel indul és plusz egy órát tölt a levegőben, mert a medellíni reptéren rosszak a látási viszonyok.

Rionegro katedrálisa - több látnivaló nincs is a városban

Landolás után azonnal taxiba pattanok és Rionegróba vitetem magamat. Szállást kell nézzek a családomnak, de nem járok szerencsével. Személyesen csak nagyon drága vagy szörnyen tróger hotelt találok, így kénytelen leszek vakon, neten foglalni valamit.

Rionegro termináljáról La Cejába utazom. Az út nem túl izgalmas, főként condominiók és üvegházak között vezet. Ma már Sonsónban úgysem tudnék mit csinálni, ezért adok két órát La Cejának.

La Ceja nem túl impozáns temploma

Szemben Rionegróval La Ceja elnyeri a tetszésemet, nagyon kellemes település. Nem csak a főtere szép, az utcái is hangulatosak. Pedig La Ceját jóval a függetlenségi háborúk után alapították meg, igaz, már a 17. század végétől pihenőként funkcionált a Medellínt Popayánnal összekötő kereskedelmi útvonalon.

La Ceja főterén sok szép koloniális épület látható annak ellenére, hogy a várost a függetlenségi háborúk után alapították

A városka két dologról nevezetes. Az egyik, hogy az idős antioquiai katolikus papoknak itt található a parókiája, ami miatt La Ceját viccesen Mini Vatikánnak is nevezik, a másik, hogy 2016. november 28-án a városka határában zuhant le a brazil Chapecoense focicsapat repülőgépe, akik a Copa Sudamericana döntőjére érkeztek volna Medellínbe. A baleset helyszínén épült egy emlékpark, de arra most nincs idő, hogy felkeressem, mivel délután 2-kor indul az utolsó busz Sonsónba, amin rajta kell legyek.

Sonsón felé megjelennek az avokádó-ültetvények

Nem meglepő módon én vagyok az egyetlen külföldi utas a buszon. Az út egészen jó, de nagyon kanyargós, ezért hosszúra nyúlik az utazás; a 70 kilométert két és fél óra alatt tesszük meg. La Uniónig nem sokat változik a táj, de tőle délre megjelennek a Középső-Andok kőderdőkkel borított vonulatai. Tanyabokrokon át vezet az út, a hegyoldalakat Sonsón felé közeledve avokádó-ültetvények kezdik bitorolni. Délután fél 5-re esek be a faluba, a Hotel Sonsón Colonialban veszek ki egy szobát 50 000 pesoért.

Sonsón klasszikus antioquiai település

Mivel csak 6-kor zár a falu egyetlen nevezetessége, a Casa de los Abuelos, még a délután során tiszteletemet teszem Sonsón helytörténeti kiállításán. A tárlatot egy félőrült lokálpatrióta vezeti, aki másfél órán át magyaráz nekem a régen élt falusiakról. A helytörténeti kiállításokban az a jó, hogy néhény kivételtől eltekintve mind ugyanolyan. A sonsóni sem kivétel. Az egyik teremben régi iskolapadok láthatók, a másikban távíró készülékek, a harmadikban egy ódon kocsmát rendeztek be. Mindig csodáltam az olyan embereket, akik másfél órán át képesek beszélni triviális dolgokról úgy, hogy fantasztikusnak állítják be azokat. Vezetőmnek is iszom a szavait, de valójában csak annyival leszek okosabb, hogy megtudom, honnan ered Sonsón neve.

A Casa de los Abuelos Sonsón első számú látnivalója, de valójában elég érdektelen

Bár a legtöbb furcsa hangzású kolumbiai településnév általában indián eredetű, Sonsón esetében nem ez a helyzet. Állítólag a 18. század végén földek betörése lévén jutottak a völgybe medellíni parasztok, akik már napok óta úton voltak. Mikor megérkeztek a mai Sonsón területére, azt kiáltották: "Estás, son, son!", ami szabad fordításban nagyjából annyit tesz: "Az ott, megvan, megvan!". Amúgy megérte a parasztok fáradozása, ugyanis Sonsón völgye hihetetlenül termékeny, nem véletlenül települt meg az avokádó-termesztés a falu körül.

Sonsón főtere közel száz évvel ezelőtt - mára a katedrálisból ronda betonkocka lett

Este lefoglalom a csapatnak a szállást, szerzek vezetőt a későbbi paramo túránkhoz, valamint furgont Aguadasba, ahová magam is megyek majd holnap. Sajnos a két falu között nincs tömegközlekedés, így kénytelen vagyok 250 000 pesoért privát fuvart intézni.

Egy idős úrral, Don Marcóval vágok neki másnap kora hajnalban a hegyeknek. Mivel Sonsón Antioquiához, Aguadas pedig Caldashoz tartozik, ezért a két település közötti útszakaszt senki nem akarja felújítani. A 40 kilométeres távot három óra alatt tudjuk le, de a látvány miatt minden percet megér az út. Az alant elterülő völgyet a Rio Sonsón és a Rio Arma vájta az Andokba, a két folyó közé szoruló Cerro Cirguita látványa uralja a tájat.

A Sonsónt Aguadastól elválasztó völgy, amit két folyó, a Rio Arma és a Rio Sonsón táplál

Errefelé már nem avokádót, sokkal inkább kávét termesztenek, a völgy aljában azonban olyan meleg van, hogy néhány banánligeten kívül csak legelésző marhákat látunk.

A Vereda Los Planes kápolnája és iskolája

Aguadas felé nem sokat változik a táj, többnyire kávéföldek mentén autózunk. 11 óra magasságában futunk be Aguadasba. Kifizetem Don Marcót, majd sétálok egyet a városka főterén.

A Rio Arma és a Rio Sonsón összefolyása egy piramisszerű képződményt hozott létre

Aguadas felé egyre több a kávéföld

Pontban délben indul a buszom Salaminába, ahová Pácora érintésével szeretnék megérkezni.

Aguadas látképe az útról

Egy fiatal lány mellett kapok ülőhelyet, aki Aguadasból származik, de Manizalesben él és dolgozik. Azt mondja, nem szereti a várost, de a falujában évtizedek óta nincsen munkahely. Szegény, paraszti családból származik, de főiskolát végzett, ezért nem akar visszatérni a földekre. Minden hétvégén hazalátogat, pedig a buszút Aguadas és Manizales között legalább hat óra, egy irányba.

Negyven perc alatt érjük el Pácora faluját, ahol tartunk egy tízperces pihenőt. Pácora nem szép falu, egyetlen nevezetessége egy sütemény, a pionono, ami a mi piskótatekercsünkre hasonlít leginkább, csak ők nem lekvárral, hanem arequipével töltik. A pihenőidőt a sütemény felkutatására szánom, de nincs szerencsém, egyik boltban sem lehet kapni.

Pácora után javul az út minősége, így egész jól haladunk, bár az utolsó pár kilométer lassú a meredek kaptató miatt. Salaminát délután három órakor érem el. Kiveszek egy szobát a Hotel Casa Realban, majd transzportot keresek San Félixbe a márciusban érkező csapatnak. Könnyen megy a dolog, ugyanis Salamina főterén számolatlanul várakoznak a camperók.

Holnap hajnalban én is szeretnék ellátogatni San Félixbe, de délelőtt meg is kell forduljak, mivel Eriék este megérkeznek Medellínbe, így vissza kell érjek Antioquiába. A furgon drága lenne, de egy helyi étterem tulajdonosának a 17 éves fia bevállalja, hogy elvisz motorral harmad annyiért, mint amennyibe egy kocsi kerülne.

Még hajnal előtt útra kelünk a druszámmal, Andrésszal, aki kifejezetten örül neki, hogy külföldit furikázhat. Bár a 2016-os békekötés óta Salaminában is megjelentek a turisták, a pandémia kezdete óta nem láttak senkit errefelé, ő maga pedig még soha nem beszélgetett külföldivel.

San Félix kétnapos rohanásom egyik legnagyobb meglepetése

Az út a rengeteg hegyomlás miatt hosszú. Két éve megállás nélkül esik Caldasban, ennek hála a San Félixbe tartó utazás kétszer olyan hosszúra nőtt. Bátor vállalás volt a motoros kirándulás, ugyanis felkapaszkodunk egy 3100 méteres hágóba, ahol nem olyan finom a hajnali öt fok.

San Félix tipikus példája annak, hogyan lehet egy kis odafigyeléssel a semmiből látványos dolgokat elérni

Dermedten szállunk le a motorrol San Félixben, ahol szerencsére nyitva van egy evő, így gyorsan kiolvaszt minket az ott szervírozott pacalleves. Sokat nem időzünk amúgy a faluban. Épp csak lenyeljük az utolsó falatot, és már megyünk is a Valle de Samaria névre hallgató völgybe, amit Cocorához, Tochéhoz és Potosíhoz hasonlóan viaszpálmák szegélyeznek.

Ahhoz, hogy valami látványos legyen, nem kell más, csak egy kis festék

Lebeszélem a völgyet tulajdonló családdal, hogy márciusban majd jövök egy csapattal, ezért örülnék, ha készülnének majd sajttal és panelával. Az idő sajnos nem túl kegyes hozzánk, ezért épp csak egy-két fotóra futja az erőnkből, utána szakadó esőben motorra kell pattanjunk, hogy meginduljunk vissza Salaminába.

A Valle de la Samaria esős időben is látványos

Szerencsére a hágó túloldalán megnyugszik az idő, így csodás kilátás tárul a szemünk elé. Salamina egészen fantasztikus helyen fekszik.

Az egykori krumpliföldeknek hála egy-két hegyoldal furcsán rovátkás lett

Hajnalban nem láthattam, milyen szép errefelé a hegyvidék

Friss avokádó-ültetvények háttérben Salamina látképével

Visszaérvén a szállóra megtudom, hogy a La Felisába vezető utat lezárták egy hegyomlás miatt, így ismét újratervezés van. Nem késhetek, mert Eri egy húsz órás repülés után érkezik két pici gyerekkel, muszáj őket összeszednem a repülőtéren. Meggyőzöm Andrést, hogy ha kerülőúton is, de dobjon el az elágazáshoz. Szerencsére hajlik rá, így Aranzazu és Filadelfia érintésével délre lent vagyok a Cauca völgyében.

Aranzazu a környék talán legcsúnyább települése

Aranzazu ezidáig a környék kávéközpontja volt, de most megváltozni látszik minden: a környező hegyekben aranyat találtak, ezért az állam bányákat nyitna a kávéföldek helyén. Beérvén a városba hatalmas transzparens fogad minket, ami követeli a bányák megnyitásának betiltását. Amennyire ismerem a kolumbiai oligarchákat, nem gondolom, hogy a jövőben bárki is aranzazui kávéval indítaná a napot.

Filadelfia árnyas főtere

Filadelfia egy fokkal jobb hely, meg is állunk inni egy frissítőt.

Kicsit lejjebb megérkezünk a Cañon de los Guacháros névre hallgató hegyvidékhez. Andrést kérdezem, tud-e róla valamit, de sajnos nemleges a válasz. (A neten sem találok róla semmi használhatót, úgyhogy biztos, hogy egyszer még ellátogatok ide.)

A Cañon de los Guacháros vidéke elég látványos - biztos, hogy jövök még erre 

La Felisában hőség és pára fogad. Elbúcsúzom Andréstől, majd jegyet váltok az első Medellínbe tartó buszra. A 25-ös autóúton nagyjából három órát utazom, mire Medellínbe érek. Az északi terminálra taxizom, majd helyközi busszal a rionegrói reptérre vitetem magam. Eriék előtt fél órával sikerül befutnom. Masszív három napon vagyok túl, de még nem ért véget a rohanás. Holnap Erivel, Katával, Barangóval és Zaránddal megindulunk Jardín felé...

La Felisa Kolumbia negyedik leghosszabb folyójának, a Rio Caucának a partján fekszik

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!