Az El Tablazo alatt

Kolumbia Subachoque, Tabio, El Tablazo, Supata

2016. 10. 06. | Nagy Endre

Eljutottunk a Bogotái-fennsík legszélére, ahonnan lenéztük, és nem láttunk semmit. Kolumbia ezen része állandóan párás, de ettől még hihetetlenül izgalmas. Olyan ösvényeken túráztunk az El Tablazo alatt, amit senki nem ismer, pedig bérelt helye kéne legyen az útikönyvekben. Te amo, Colombia! 

Oly sokáig bámultuk a fejünk fölé magasodó sziklákat San Franciscóban, hogy úgy döntünk, felmegyünk a tetejükre. Elbúcsúzunk Moncsitól és Alextől, a két magyar szállásadónktól, akik az elmúlt egy hétben istápoltak minket, s bár sok mindent nem találunk a neten az El Tablazo nevű kiszögellésről, ajánlásukra Subachoque felé vesszük az irányt

Bogotá felé féltávnál, egy Puente Piedra nevű elágazásnál szállunk le a buszról, és pattanunk fel egy másikra, ami a Bogotái-fennsík szélén fekvő Subachoquéba tart. Az út szörnyű állapotban van, talán még soha nem utaztunk ennyire kátyús úton Kolumbiában. 

Subachoque kedves hely. 1774-ben alapították a spanyolok, nevét pedig egy régi zipa falutól örökölte, melynek jelentése: a fal legelője. Innen nyugatra emelkedni kezd a térszín, amitől a Bogotái-fennsík inkább tekinthető egy teknőnek, semmint síkságnak.

Subachoque főtere

Szállást keresünk, és találunk is, de a falu egyetlen hostele (bárcsak Magyarországon is lenne minden faluban egy hostel) megfizethetetlenül drága. 150 000 pesót akar kérni a nő egy éjszakáért, amennyiért Bogotában 3-4 csillagos szállodában is megalhatnánk. Újratervezés. Kisétálunk a falu termináljára, ahol az egyik buszsofőr azt ajánlja, hogy menjünk el a közeli Tabióba megszállni, majd jöjjünk vissza a hajnali 6-os busszal, lévén Subachoque főteréről reggel fél 8-kor indul egy másik busz a környező fincákra, ahonnan már csak egy köpés az El Tablazo.  

Megvesszük a jegyeket és várunk, mivel Tabióba csak délután 4-kor indul busz. Közben beszélgetünk a padokon héderelő sofőrökkel, akik csak idő múlásával jönnek rá, hogy nem kolumbiaiak, hanem külföldiek vagyunk. Annyire megörülnek, hogy turista érkezett a falujukba, hogy megered a nyelvük.

- Ha fent vagytok az El Tablazón, onnan el lehet sétálni Supatába. Én még nem voltam, de a fiam igen, és azt mondta, nagyon szép vidék - osztja az észt az egyik.
- Nincsenek arra gerillák? - érdeklődünk.
- Fenét vannak - folytatja egy másik - Korábban forró volt a helyzet, de most már béke van. Supatában is nagyon kedves népek laknak.

Subachoque bár közel van Bogotához, mégis vidék

Tabióba keskeny hegyi utakon jutunk el. Bár a Bogotái-fennsík egy nagy teknő, itt-ott azért megtöri az egyhangúságot pár domb, amiket köderdő borít. Tabio jóval nagyobb Subachoquénál, klasszikus kolumbiai kisváros. Bár alig 30 kilométerre vagyunk a fővárostól, mégis vidék hangulata van alacsony házaival, szűk utcáival, árnyékos tereivel. Tabióban már jóval több szálló van, de mind nagyon drága. Az egyetlen még talán megfizethető hely a Hostel Entrada Libre, ami egy stílusos hátizsákos szálló hihetetlenül kedves személyzettel és egy egészen hangulatos bárral. Az embernek az az érzése, mintha ide százával járnának a hátizsákos külföldiek, pedig ez nincs így. Ez a hostel (ahogy a subachoquei is) az utazó kolumbiaiaknak lett kitalálva, akik előszeretettel hátizsákolják végig a saját országukat. Magyarországon miért csak béna turistaszállók és unalmas vendégházak vannak mindenfelé, miért nincsenek ilyen laza, élettel telt helyek?

80 000 pesót fizetünk egy éjszakáért úgy, hogy a fürdőszoba a folyosó végén van, wifi pedig nincs. Erre mondjuk nehezen jövünk rá, mert hiába mutogat a recepciós csaj egy táblára, arra rejtjelezve van felírva, hogy ebben a hostelben a vendég nem netezik

Gondolom, ezidáig senki nem mert nekik szólni, hogy a WiFit nem így írják.

Estefelé sétálunk egyet a főtéren és az élettel telt utcákon, majd korán nyugovóra térünk, mert el kell kapjuk a hajnali 6-os buszt.

Templom Tabióban

Az ám, csakhogy nem tudjuk, honnan indul, így a hideg sötétben visszasétálunk oda, ahol tegnap leszálltunk és várunk. Ha nem is 6-kor, de fél 7-kor érekzik egy busz, amivel szerencsére nem csúszunk meg nagyon, lévén a Subachoquéból a farmokra tartó busz is késve indul. Ilyen ez a Kolumbia!

Földutakon jutunk el a Pantano de Arcéhez, egy apró tóhoz, ahol a busz megfordul. A sofőr egy földútra mutat és szól, hogy azt kövessük, mert az megy a Tablazóra. Eri több mint két éve nem volt magashegyi környezetben, így igen lassan halad. Szerencsénkre negyed óra baktatás után jön egy régi Renault (az a fajta, amiről a Daciát másolták), és ha nem is végig, de elvisz minket egy jó darabon. Innen úgy negyven percig tart a séta fel a sziklák széléig, amik lezárják a Bogotái-fennsíkot. 

Közel már az El Tablazo csúcsa

A 3285 méteres El Tablazón egy radarállomást alakítottak ki, aminek közelében mellénk szegődik egy kóbor kutya, és követi minden lépésünket. 

A radarállomásra tilos belépni, de szerencsére egy helyen azért sikerül kiállnunk a sziklák szélére. Tériszonyunk nincs, mivel mostanra olyan köd szállt a hegyre, hogy két méternél tovább nem látunk el. A radarállomást katonák őrzik, tőlük tudjuk meg, hogy valóban létezik ösvény Supatába.

Egy kóbor kutya kíséri fel Erit az El Tablazo tetejére

- Teljesen biztonságos, nyugodtan lehet rajta túrázni - világosít fel minket az egyik nyakig fegyverbe öltöztetett srác. 

Először leereszkedünk egy alant elterülő platóra, amin egy kolumbiai társaság éppen sátrakat bont. Mióta béke van, ez a hely az egyik kedvencévé vált a bogotái fiataloknak, akik azért töltik itt az éjszakát, hogy napfelkeltekor letekintsenek a köderdőkkel borított hegyekre. Nekünk sajnos nincs szerencsénk, a köd nemhogy enyhült volna, egyre szürkébb minden.

Ködbe veszik a táj az El Tablazo alatt

Az ösvény első fele iszonyatosan csúszik, meredeken tekergünk le a sziklák oldalán nőtt dzsindzsában. Kicsit úgy érzem magam, mintha ismét a Roraimán volnék. Itt-ott megállunk fotózni, valamint játszani a kutyával, ami a radarállomás óta követ minket. 

Érdekes virágok nőnek a köderdőben

Két órás ereszkedés után egyszercsak kiérünk az erdőből. Virágos mezőn találjuk magunkat, amiben elveszik az ösvény. Ez itt nem a Pilis, nincsenek útjelzések. Fogalmunk sincs merre tovább. Ráadásul a köd is sűrű, így egy ideig idegesen téblábolunk a vizes fűben. Közben érkezik egy másik kutya is az erdőből, ami vad játékba kezd a zsemleszínű kóbor ebbel. 

Misztikus a köderdő

Amint a felhők egy picit feljebb szállnak, a távolban házak sziluettje tűnik fel. Elég szegényesek, a táj azonban zseniális. Ha az alpesi legelők zöldek, akkor ezek itt nem tudom milyenek, de az biztos, hogy Ausztria és Svájc nyomában sincs Kolumbiának, már ami a kontrasztokat illeti.

Ilyen zöld vidék sehol nincs a világon

Az egyik ranchről kutyák rontanak ránk. Ha nem lenne velünk ez a két jószág, valószínűleg nekünk esnének, de így szerencsére követőinkkel vannak elfoglalva. Ennek köszönhetően lehetőségünk nyílik közelebb lépni az egyik farmhoz, aminek az udvarán egy fickó éppen motort bütyköl. Útba igazít minket, de a kutyáit nem hívja vissza, így rettegve tipegünk köztük, miközben vicsorognak mindenre, ami él és mozog.

Egész nap minket kísérget ez a két jófej

Egy földúton ereszkedünk a felhők alá, így végre van részünk látványban is. Mondanom sem kell, lélegzetelállító. Itt van ez a túraútvonal, amit senki nem ismer, nincs egy útikönyv vagy internetes oldal, ami említené, mi pedig összepisiljük tőle a lábunk szárát. 

Supatá még messze van, de hogy mennyire, azt nem tudjuk. Egyszercsak érkezik egy kocsi, ami sajnos tele van, de azt legalább megtudjuk a benne ülőktől, hogy a falu gyalog még legalább két óra. Elhajtanak, a fekete kutya pedig utánuk rohan. Nem annyira bánjuk, mert bár megmentett a tanyákról ránk törő házőrzőktől, elég lesz nekünk könnyes búcsút venni a zsemleszínűtől Supatában. 

Képről annyira nem jön át, de fantasztikus a táj

Nem hazudtak. A falut végül délután négy magasságában érjük el, pontosan két órányi járásra attól, ahol a kocsival összefutottunk. Supatá azon kevés kolumbiai falvak egyike, ami büszkén pályázhatna az ország legcsúnyább települése címre. A főtéren álló templom inkább hasonlít a Komjádi Uszodára, semmint Isten házára, az utcák sárosak, szemetesek. 

Supatá szép helyen fekszik, de ennél nem több

Mikor nekivágtunk a Tablazónak, úgy gondoltuk, hogy visszafelé Pacho érintésével utazunk, csakhogy a Pachóba vezető út tulajdonképpen járhatatlan. Innen minden busz San Franciscónak megy, ráadásul érkezésünkkor már az összes mai járatra elfogyott a jegy. Hihetetlen, hogy egy alig kétezer fős faluból mennyien kívánnak a főváros felé utazni. Végül feltuszkoljuk magunkat az egyik buszra, arra sem marad időnk, hogy a hegy tetejéről egész idáig velünk tartó jófejtől elbúcsúzzunk. Másfél óra nyomorgás után egy Villamery nevű elágazásnál szállunk le, ahová nem sokkal később érkezik egy Tabióba tartó busz.

Kolumbiában bármerre megy az ember, csodát lát. Egy grillcsirke mellett eldöntjük Erivel, hogy ezt az országot faluról falura fogjuk bejárni, mert teljesen felesleges rohanni, úgyis mindenhol jó lesz.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!