Az Ipala-vulkán


Átérve Guatemalába annak ritkán látogatott, száraz erdős régióját keresem fel, ahol egymást érik a senki által nem mászott tűzhányók. Ezek közül az egyik legizgalmasabb az Ipala, aminek krátertava 1600 méteren található, ezzel ez az egyetlen pontja a megyének, ahol az ember nem fő meg a saját levében. A száraz évszak közepe van, így a völgyek mélyén napközben nem ritka a 40-42 fok, amiben ugyan kegyetlen a hegymászás, mégis jobb fent, mint lent.

A határon pillanatok alatt fogok egy Esquipulasba tartó kisbuszt. Azt persze a sofőr elfelejti elmondani, hogy a féltávnál fekvő Concepción Las Minasig a környék összes veredáját érintjük majd, sőt, még az El Salvadorhoz tartozó Los Quijadas tanyabokorra is betévedünk. Általában nem bánom az ilyesfajta kitérőket, de a Montecristo Nemzeti Parkkal és az El Limo-vízeséssel volt elég kaland mára, a legkevésbé sem vágyom több órányi pornyelésre. Ráadásul Concepción Las Minasban is tartunk egy órás pihenőt, így bár van időm többször körbesétálni a falut, Esquipulasba úgy esek be, mint akit agyonvertek.

Concepción Las Minas koloniális temploma egy domb tetejére épült

Guatemala legszentebb zarándokhelyét Erivel 2016-ban már felkerestük, ahhoz képest mintha új várost építettek volna. Rengeteg minőségi szálloda, pláza és étterem nyílt a főutcán, az árak pedig az egekbe szöktek. Szállást még csak-csak találok olcsón, de evőt már nem; menü 40 quetzal, éttermi koszt 80 quetzal. Mindezt úgy, hogy a quetzal árfolyama közel 20 %-ot erősödött a dollárhoz viszonyítva az elmúlt években. Hol adnak manapság a 8,5 quetzált egy dollárért és hol lehet 5 quetzalért levest enni?

Azt tervezem, hogyha az El Salvador-i oldalról már nem sikerült, legalább a guatemalai oldalról megpróbálom megközelíteni a Montecristo Nemzeti Parkot, de ebbéli szándékomról a szálló recepciósa gyorsan lebeszél:

- Korábban volt egy tejszállító, ami járta a veredákat, de olyan sokszor rabolták ki, hogy végül megszűnt a tejszállítás a környéken. Rengeteg arra a haramia és az illegális határátkelő.

Oké, meguntam a Montecristót. El Salvadorban a nemzeti park miatt, Guatemalában pedig a rablók miatt fuccsol be minden próbálkozásom. Ennyit egyetlen köderdő sem ér, így nem maradok Esquipulasban, hanem irány Guatemala azon része, ahol korábban még átutazóban sem jártam. Ez a délkeleti vulkánok trópusi száraz erdői, az ország legkevésbé látogatott, egyben legszegényebb régiója, amiről még az útikönyvek sem írnak egyetlen sort sem.

Quezaltepeque egészen tiszta város

Elsőként Quezaltepequébe vitetem magam, ahonnan szeretnék Ipalába utazni, de a 18-as főúton sajnos nem közlekedik semmilyen busz, így kénytelen vagyok Chiquimula felé fordulni.

Chiquimulában már sokszor voltam, de csak átutazóban. Ez most sincs másképp, ezúttal azonban ráveszem magamat egy rövid városi sétára, hátha meglepődöm, mint múltkor Metapánban. Nem lepődöm meg. Chiquimula annak ellenére teljesen érdektelen egy utazó számára, hogy mind történelmileg, mind gazdaságilag az ország egyik legfontosabb városa.

Chiquimula egyetlen nevezetessége a főtéren álló Szentháromság Templom

Már a 16. században állt a helyén egy villa, ami szervezte a környék mezőgazdaságát. Mivel azonban nemesfémekben szegény volt, a spanyol korona nem tartotta sokra, így Chiquimula egyike lett a függetlenségi háborúk központjának. Az itteni liberális gondolkodású fiataloknak volt köszönhető, hogy megkezdődött Guatemala leválása Mexikóról, de az itteni hazafiak voltak azok is, akiknek nem sokkal később sikerült feltartóztatniuk az El Salvador és Honduras felől érkező területfoglalókat.

Régen Chiquimula az erőszak fővárosa volt, ma idilli a hangulat

Az 1960-as évektől kiemelt fontosságú volt a gerillák elleni háborúban, mivel azok előszeretettel bújdokoltak az innen 30-40 kilométerre húzódó Sierra de Las Minas és a hondurasi határvidék hegyei között. A népirtások okán még Teréz anya is tiszteletét tette a városban 1980-ban, de rá egy évre Efraín Ríos Montt katonai diktátor innen indította gerillaellenes hadjáratát a banánültetvényeken lázongó indiánokkal szemben. A végeredmény több ezer halott. Chiquimula tehát nem volt unalmas hely soha, kivéve most, ugyanis néhány főtéren acsarkodó kutyán túl nem sok minden emeli meg a pulzusomat.

Ipala pont annyira érdektelen, mint bármelyik város a környéken

Következő megállóm Ipala, egy unalmas és poros kisváros az azonos nevű vulkán északi szoknyájánál. A buszsofőr azt ajánlja, ha a vulkánra kíváncsi vagyok, menjek inkább Agua Blancába, mert onnan sokkal könnyebb felérni a kihunyt tűzhányó krátertavához. Hallgatok rá, így ebédidőben be is futok az apró településre, aminek főutcáját pupusa készítő asszonyok lepik el. Gyorsan be is ülök egy adag salvadori finomságra, ami persze messze nincs olyan jó, mint a szomszéd országban, de legalább négyszer annyiba kerül. Guatemala ma már egyáltalán nem az az olcsó ország, mint volt pár éve. Szépen lassan Costa Rica-i pályára lépett.

A mesés szépségű Agua Blancában fogom tölteni a következő napokat 

Lehet, hogy Agua Blanca az Ipala-vulkánra tartó turisták központja, csakhogy az Ipala-vulkánra egyáltalán nem tartanak turisták, ennek fényében pedig nem is annyira meglepő, hogy a városkában nem érik egymást a szállodák. A kofák ajánlása nyomán egy cégér nélküli munkásszállón kötök ki, ami magát Hotel 3J-nek nevezi. Hogy mennyire nincs a térségnek turizmusa, azt a szállásadó nő kérdése hűen tükrözi, mikor is arra kíváncsi, hány hónapra szeretném kivenni a szobát. Mikor bemondom, hogy maximum két éjszakára, nem igazán tud mit válaszolni, majd nagy nehezen kinyögi, hogy 200 quetzal lesz éjszakánként. Tíz másodperc alatt alkudom le az árat 75-re. Valószínűleg így is annyi pénzt kap egyetlen éjszakáért, amennyit még soha életében. Az árakkal nincs tisztában a nő, cserébe azonban hihetetlenül kedves. Dinnyével és fagyival kínál, s mikor megérti, hogy nem vendégmunkás vagyok, hanem mezei turista, azonnal telefonál az unokaöccsének, Hansnak, aki orvos a helyi egészségházban, és beszél egy picit angolul. Azt meg sem próbálom neki elmagyarázni, hogy az angol nem az anyanyelvem, mert Guatemalában még az egyetemi docens is azt képzeli, hogy a fehérek mind amerikaiak.

Guatemalában nem olyan jó a pupusa, mint El Salvadorban, de legalább négyszer annyiba kerül

Hans meg is érkezik nemsokára, de gyorsan kiderül, hogy az angol nyelvtudása pont annyit ér, mint az én német nyelvtudásom: semennyit. Pedig a neve alapján bepróbálkozom vele, de leállít, mondván, csak a szülei agymenése volt, hogy német nevet adtak neki, amúgy semmi köze Európához. Annyiban azonban mégis, hogy ő legalább tudja, hogy Európa nem USA, és a magyar az nem amerikai. Egyenesbe rak az Ipala-vulkánnal kapcsolatban. Megtudom például, hogy a hegy tetejére semmilyen tömegközlekedés nincs, így ha nem akarok 40 fokban küzdeni az elemekkel, jobban teszem, ha fogok egy tuktukot.

Az Ipala-vulkán alulról nézve nem túl látványos

60 quetzalért visz fel egy srác az Ipala veredáig, ahonnan nincs tovább út, így az utolsó 200 métert szintben kénytelen vagyok gyalog megtenni. Mivel a száraz évszak közepén vagyunk, a trópusi szárazerdők lombkoronája kopasz, így az egész túra során tűz rám a nap. Ömlik rólam a víz, az egyórás séta alatt mind a három liter vizemet megiszom. Még így is kiszáradva érkezem meg a lagúna partjára, ahol szerencsére van egy kis bolt, így tudok venni egy kólát. Kifizetem a 10 quetzálos belépőt, majd lebaktatok a tópartra, ahonnan rövid tanösvény indul a kráter peremére.

A vulkán oldalából remek kilátás nyílik a szomszédos Suchitánra

Számtalan ehhez hasonló tavat láttam már korábban, s bár az Ipala sem rossz, azért nem egy Cosigüina-vulkán, aminél gigantikusabb kalderához még nem volt szerencsém. Amiben azonban az Ipala jobb, az a klíma. 1650 méter magas, ezért egész évben kellemes, tavaszias szellő fújdogál a vízfelszín felett. Kicsit lehűlök a broméliáktól roskadozó fák alatt, majd felkészülök az újabb, izzasztó menetre; valahogy vissza kéne találjak Agua Blancába.

Az Ipala-vulkán krátertava

Ahogy azt a parkőröktől megtudom, a vulkán déli oldalán fut egy földút, ami visszavezet a faluba, de kocsi azon se sűrűn közlekedik, mert nagyon rossz állapotban van. Féltávnál azonban van egy vereda, ahol kis szerencsével foghatok egy furgont. Ha nem sikerül, alsó szinten háromórás sétára készüljek. Délután négy van, legrosszabb esetben is naplemente után megérkezem.

Ezen az úton kéne három órát baktassak Agua Blancáig

Az út tényleg nem túl jó, egész biztos, hogy tuktuk ezen nem tud feljönni. A hőség még így, késő délután is közel elviselhetetlen, így a veredára ismét rákvörösen futok be. Sehol egy bolt, de kocsit sem látok, csak kóbor kutyákat, így jobbnak látom továbbállni. A táj amúgy szép, annak ellenére, hogy minden kiégett és sárga. A háttérben azonban feltűnnek Guatemala vulkánjai, amik közül megmásztam már párat, de a többsége még várat magára. A hőség ellenére úgy döntök, holnap megpróbálkozom a szomszédos Ixtepequével, csak még azt nem tudom, hogy jutok majd oda.

Oda kéne leérjek három óra alatt

Az Ipala parazita vulkánja

Mielőtt lebukna a nap a horizont mögött, jön egy furgon. Megmenekültem, az utolsó órát nem kell lesétálnom. Vacsorára leves a menü, az a fajta "mindentbele leves", ami Kolumbiától Guatemaláig kimeríti a latin-amerikai levesek fogalmát. Közben befut Hans is a kifőzdébe, akit ugyancsak érdekel az Ixtepeque-vulkán, mert bár az ország 37 tűzhányójából 26-ot már megmászott, az Ixtepeque nincs közöttük. Megbeszéljük, hogy holnap délutánra vesz ki szabadságot, szerez autót, és keresünk ösvényt az amúgy nem túl magas, 1292 méteres hegyre. Hogy holnap délelőtt mit csinálok? Még nem tudom. Lehet, kicsit hűsölök a szobámban.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!