Baños és a Pastaza-kanyon vízesései


Baños és környéke Ecuador egyik legnagyobb highlightja. Sok utazási iroda viszi el ide a népeket, hogy megismertesse őket a köderdei világgal. Az egyetlen gond vele az, hogy Baños környékén minden van, csak erdő nincs. A vízesések szépek, a Rio Pastaza völgye fotogén, a város pedig hangulatos, azonban nekem valahogy nem lett nagy kedvenc. Lehet velem van a gond, vagy csak túl sok Bañosnál sokkal szebb dolgot láttam az elmúlt kilenc hónapban.

Hétfő reggel 7 órakor kikocogunk a taishai reptér kifutója mellé, ahol a katonaság épülete áll. Az itt várakozó helyiek a legkevésbé sem úgy néznek ki, mint akiket egy katonai repülőgépen el tudnék képzelni; szülés előtt álló tini lányok és csecsemőket dajkáló fiatal párok üdögélnek a padokon.

- A katonai gépre vártok? - fordul Endre érdeklődve az egyik látványosan unatkozó srác felé.
- Igen. Itt mindenki arra vár.
- Mikor érkezik?
- Nem tudjuk pontosan. Reggel 7-kor szokott. Remek az időjárás, de a hegyek mögött akár felhőszakadás is lehet. Olyankor később jön.
- Mi is el tudunk vele jutni Shellbe?
- Hát, gringókat még biztos nem vittek soha. Majd megmondják.
- Mennyi a menetdíj?
- Tíz dollár.

Tisztességel várok a soromra, hátha felengednek a katonák a gépre

Levesszük a hátunkról a zsákokat, majd lekuporodunk az egyik padra és várunk. Jó másfél óráig nem történik semmi. Érkezik pár hagyományos kis Cessna, de egyik sem azonos a várva várt katonai járattal. A lurkók türelme már fogytán, amikor a hangosbemondó torz hangon, számomra tökéletesen érthetetlen módon közöl valamit a várakozókkal, akik ezután izgatottan összerámolják a nejlonzsákokból rögtönzött, egyszer használatos csomagjaikat. Ezt bíztató jelnek veszem. Endrével mi is lelkesen hátunkra kapjuk a zsákokat, és kíváncsian kémleljük az eget. Feltűnik egy ormótlan fekete tárgy, ami sokkal inkább hasonlít egy felszárnyazott hordóra, mint egy repülőgépre.

Landol a furcsa kinézetű katonai gép

Alig telik bele két perc, egy szigorú arcú egyenruhás a vegyes civil társaságot katonás libasorba tereli. Egy másik katona nagy buzgón a névsort írja össze, és biztos, ami biztos még vagy háromszor körbemegy, hogy újraszámolja a várakozókat. Minden olyan szigorú rendben történik, hogy az sem lepne meg, ha tisztelegnünk kellene a leszálló repülőgépnek. Végül az otromba fekete hordó nagy robajt csapva landol, néhány méterre előttünk a réten. A törzse szétnyílik, és csodák csodájára a csúf, parányi repülőből mintegy harminc egyenruhás ugrál ki.

Nem kell az üléshelyekkel sokat foglalkozni

Sosem utaztam még katonai repülőgéppel, de kis Cessnához már többször is volt szerencsém. Endrével ellentétben én imádok repülni. A Cessnák egyik legnagyobb pozitívuma számomra a remek kilátás, amit az alacsony replülési magasság következtében az egész utazás során élvezhet az ember. Ez annyira lenyűgöz, hogy a hányingert is készséggel bevállalom mindegy, hogy vízeséseket, vulkánt, vagy épp szavannát kell bámulnom a nagy fémmadár szárnyai alatt.

A Sangay-vulkán a gép ablakából

Izgatottan toporgok a sorban. Vajon mehetünk vagy itt ragadunk az erdőben a világ végi városkában, Taishában? Velünk együtt még vagy 35 utas szándékozik eljutni Shell városába. A katonák kézről kézre adva bámulják tágra nyílt szemmel az európai útleveleket, amikkel valószinűleg még sohasem találkoztak. Nem fér a fejükbe, hogy kerültünk ide, de végül úgy döntenek, hogy a helyieknek szabott áron, azaz tíz dollárért fejenként minket is magukkal visznek. Hurrá! Felmászunk a pár lépcsőfokos létrán a fekete kaszniba, ahol már-már elviselhetetlen hőség uralkodik. A repülőgép belső berendezése épp oly szokatlan, mint a külseje volt. Közvetlenül a bejárat mellett foglalunk helyet a műbőrrel borított padokon, az ablakoknak háttal. Sajnos az összes padot ilyen pozicióban helyezték el, ami teljesen ellehetetleníti a kilátást. Biztonsági övek nincsenek, de mivel úgyis olyan szorosan feszengünk a fémdobozban, nincs is rá szükség.

A Rio Pastaza kanyarulatai Shell-Mera közelében

A gép fülsüketítő zaj kíséretében a magasba emelkedik. Kétségbeejtő klausztrofóbia kerít hatalmába, de igyekszem úrrá lenni a helyzeten, miközben azon vagyok, hogy kissé nyakatekert pozícióban arccal az ablakhoz küzdjem magam. Ekkor tűnik csak fel, hogy a parányi ablakok és a pad háttámlája közötti résben egy négy év körüli kisfiú rejtőzködik. A lehetőségekhez mérten leplezem a meglepettséget, és magamra erőltetem a legbarátságosabb arckifejezést, nehogy a kissrác égtelen visításban törjön ki ijedtében. Bejön a dolog, így egy-két fotó erejéig sikerül nekem is az ablakhoz férkőzni. A tájból ugyan nem sokat látok, de az amazónai esőerdő mögött emelkedő 5200 méter magas Sangay-vulkán lenyűgözően szép hófedte csúcsát nem lehet nem észre venni.

Megközelítőleg fél óra múlva érünk földet Shellben, ami nem egyéb, mint egy katonai ellenőrzőpont köré épült egy utcás kereskedőváros. Buszra szállunk és egy órán belül már a külföldi tuirstáktól hemzsegő Baños utcáit koptatjuk.

Baños szép völgyben fekszik, csak erdő nincs sehol

Baños egy hűvös klímájú, nagyon bájos, de minden latin jelleget mellőző település, kevés látnivalóval. Mégis van benne valami, ami napokig fogva tart minket, bár lehet, hogy csak jólesik a három hetes amazóniai kiruccanás után forró vízzel zuhanyozni, elnyújtózni egy igazi ágyon, hideg sört inni és librillóval tömni a hasunkat. Ebbe az ételbe első ízben sikerül belebotlanunk, mégpedig egy útszéli comedorban, ahol a soványnak egyáltalán nem nevezhető szakácsnőnek ez az egyetlen, de nagyon is ígéretes specialitása. A szószba áztatott pacalból készült étel burgonyapogácsákkal kísérve egyikünknek sem okoz csalódást, mi több, még gyomorrontást sem kaptunk tőle.

Baños kellemes ugyan, de szépnek nehezen nevezhető

Bañosban aligha akad egyéb látnivaló, mint a Szent Máriáról elnevezett vízesés. A legenda szerint réges-régen egy ember a hegy tetején leesett a lóról és a mély szakadékba zuhant, de nem halt meg. A hívők a Szent Szűz megjelenésével hozzák összefüggésbe a csodát, és a mai napig gyógyító erőt tulajdonítanak a hegyről lezúduló víznek, amit palackban hordanak otthonaikba a gyógyulás és a hosszú élet reményében. A meredek hegyoldal egyik lankásabb teraszán fürdőt is építettek, ami meglehetősen elhanyagolt és zsúfolt, ezért a megmártózás helyett beérjük egy arc- és kézmosással a kialakított forrásnál.

Baños csodatevő vízesése

Másnap úgy döntünk, hogy bevállalunk egy-két csillagtúrát a környező településekre. Az LP kulináris központként említi a Bañostól 30 kilóméterre található falut, Patatét, amiről nekem rögtön nagy krumpliföldek ugranak be (olaszul ugyanis a név krumplit jelent). Ígéretes, hogy a buszon még vagy hat német és spanyol hátizsákos utazik velünk ugyanazzal az úticéllal. Úgy fél óra múlva érkezünk a völgyben húzódó alvó faluba, ahol mindenki szétszéled. Fél órás séta során egyetlen étteremre sem sikerül rábukkannunk. Ebéd helyett az egyik hegy oldalába épített kilátó felé vesszük az irányt, ahol az egész út során színes kolibrik kísérnek minket. A táj nem csúnya, de túloznék, ha azt mondanám, hogy nem láttam még ilyet.

A Pastaza-kanyont Isával és Luke-kal biciklizzük végig

Másnap kerékpárt bérlünk és a spanyol Isa, valamint az angol Luke társaságában útnak indulunk, hogy végigjárjuk a környék összes vízesését, a következő sorrendben: Chamana, Agoyan, Manto de la Novia, Pailón del Diablo. A térkép szerint mindvégig lefelé visz az út, ezért nem tudom mire vélni a nap nagy részét kitöltő hegymenetet.

A Chamana-vízesésig elég meredek az út

Elered az eső. Hol egyik, hol másik bicikliről esik le a lánc, de ez sem szegi kedvünket. Kitartásunkért cserébe minden fél órában egy újabb óriási vízesés köszön vissza a hegyoldalról.

A Pastaza-kanyon két emblematikus vízesése az Agoyán és a Manto de la Novia

A legnagyobb élmény a kalandos Pailón del Diablo, vagyis az Ördög üstje, ahol sziklákba vájt szűk alagutakon át - egy kis zuhany kíséretében - a vízesés mögé is sikerül bemerészkednünk.

A Pailón del Diablo annxyira turistás, hogy magyarul köszöntenek a bejáratánál

Egyértelműen ez a legszebb vízesés a kanyonban

Ezért a látványért megérte ennyit tekerni

Bemerészkedtünk a vízesés háta mögé

Bañosból tett utolsó kirándulásunk a szomszédos hegy tetejére, Bellavistába, majd Runtúnba visz. Reggel mellénk szegődik egy kutya, ami egész úton elkísér minket. Az ösvény kissé nehezen járható, de nem fogható a Nantpiba vagy Coangosba vezető úthoz. Egyik falu sem különösebben szép, a környező hegyekről pedig a növényzetet hiányolja az esőerdőhöz szokott szemünk. Runtúnt sokan misztikus energiával ruházzák fel, és Vilcabamba mellett Ecuador egyik titkolt gyöngyszemének tartják. Nekünk csalódás. Ha nem jött volna velünk a kutya, ami a faluban minden csirkét megkerget, biz' Isten unatkoztam volna. Visszabattyogunk Bañosba, ahol a hostelünk előtt a kutya és a gazdája kölcsönösen egymásra találnak. Azt mondják, órák óta keresik, örülnek, hogy visszakapták.

Jófej vagy négy órán át kirándult velünk

Baños kedves hely, a vízesések szépek, de Amazónia után valahogy nem az igazi. Persze jól esett civilizációban lenni, és találkozni európai arcokkal, de vagy elszoktam már a turistaközpontoktól, vagy Baños valóban túlértékelt. Holnap hajnalban ideje útnak indulnunk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!