Beleszeretni El Salvadorba


El Salvador nem egy látványos ország, de aki útba ejti, általában beleszeret. Nem a képeslapokról visszaköszönő látnivalók miatt, hanem az emberek és a hangulat miatt. És még a pupusa is ehető.

Nicaragua és El Salvador között nincs szárazföldi határátkelő, ezért ha az ember nem akar Honduras felé kerülni, kénytelen tengerre szállni. Kevesen tudják, hogy Potosí és az El Salvador-i La Union között minden nap közlekedik csónak, így nem meglepő, hogy csak egy salvadori kereskedő utazik velünk, akit sikerül meggyőznünk arról, hogy álljunk meg egy órácskára azon a Meanguera-szigeten, amibe annyira beleszerettünk Erivel 2015-ben.

A Fonseca-öbölben csónakázni fantasztikus élmény

Nem állítom, hogy Isla Meanguera minden turista számára izgalmas, de velünk jellemzően olyan emberek utaznak, akik szeretik a turistamentes, autentikus helyszíneket, és ez a sziget pont ilyen.

Isla Meanguera kikötője

A helyiek furcsán néznek ránk, mivel errefelé olyan ritka vendég a külföldi, mint fehér cápa a Fertő-tóban. Az egyik boltban felismernek. Azzal fogad az eladó, hogy öröm engem újra látni a szigeten, és hogy hol hagytam a szőke barátnőmet. Tudom, hogy csak Eri miatt emlékeznek rám, őt általában jobban megnézik és megjegyzik, mint engem.

Kisétálunk a sziget déli csücskébe, ahol a Mirador csapat azonnal beleszeret El Salvadorba. A Csendes-óceán partvidéke sehol nem olyan szép Közép-Amerikában, mint ebben az országban.

A Csendes-óceán El Salvadorban a legszebb

Keresztülhajózni a Fonseca-öblön egészen zseniális élmény. A háttérben feltűnik az Isla El Tigre, ahol ugyancsak gyönyörű napokat töltöttünk el Erivel, de ott sajnos nincs esélyünk kikötni, mivel a hondurasi szervek nem olyan elnézőek, mint a nicaraguaiak és a salvadoriak.

La Uniónban kevés értékelhető dolog van, de a tengeri kocsi mindenképpen közéjük tartozik. Mivel a kikötő nagyon sekély, ezért emberek által húzott szekeret küldenek értünk a nyílt vízre, nehogy sáros legyen a lábunk. Sok helyen jártam már, de ilyet ezidáig sehol sem láttam.

Ilyen közlekedési eszköz egyszerűen nincs

La Uniónból csirkebuszokkal jutunk el Alegríába. A csirkebuszozás a latin-amerikai utazás része, hiába kényelmetlen és lassú, kihagyhatatlan élmény. Szerencsére a mostani csapat vagány srácokból áll, senkinek nem derogál maga mellé fogadni az ülésre két nagytomporú vénasszonyt, egy kosár eladásra szánt csirkét vagy egy furcsán pillázó, szurtos képű indiángyereket.

Alegría nagy kedvencünk El Salvadorban. Kicsit olyan ez a falu, mint nálunk a Káli-medence, ahová egyre több városi fiatal látogat el hétvégente, hogy kulturált körülmények és jó kaják mellett magába szippanthassa a vidék levegőjét. Amíg azonban a Káli-medence a boráról, addig Alegría a kávéjáról híres.

Alegríát kávéföldek veszik körbe

Nagy csapattal Alegríába utazni képtelenség, mivel a falusi vendégházak nem alkalmasak a fogadásukra. Nyolcunkra is alig találtam szállót, de végül sikerült a falu kétségkívül legjobb posadájában, a Café Entre Piedrasban három szobát intéznem, és de jól tettem, hogy ide hoztam a csapatot. A tulaj, Roberto, egy hihetetlenül intelligens figura, aki tudja, mi kell ahhoz, hogy beinduljon a turizmus.

Most már mindenki érti, miért szeretjük Alegríát

- Néhány éven keresztül jártak ide német csoportok, de újabban elmaradnak. Nem tudom, mi történt az irodával, aki hozta őket. Azóta nagy ritkán előfordul itt egy-két hátizsákos, de ennél nem több. Hétvégente jönnek a salvadoriak, de hétköznap nagy itt a nyugalom, pedig a hozzátok hasonló utazókra nagy szükségünk lenne. Most kezdeményezzük páran a faluból, hogy látogathatóvá tesszük a kávéföldjeinket, ráadásul egyre többen tanulnak a faluban angolul, hogy a jövőben majd idegenvezető váljon belőlük. Talán beindul itt is valami, mint Juayúában.

Roberto a kávéban látja a jövőt

Barátunk érzi a dörgést. Semmi másra nincs szükség, csak elhinteni az infót a turistásabb helyeken, és a külföldiek jönni fognak. Magyarországon sem értem, hogy miért fürdőket és üzleti hoteleket építünk ahelyett, hogy hosteleket és túraszervező cégeket alapítanánk, ugyanis egy ország hírét nem az üzletemberek és a kényelmet kedvelő nyugdíjasok viszik, hanem a fiatalok, akik kalandvágyból utaznak. És ehhez nem kell sok. A mindentől messze eső ecuadori Vilcabamba azzal vonzza külföldi turisták ezreit, hogy ott a Földön a legmagasabb a várható életkor, a panamai Boquete pedig azzal, hogy hűvösebb a klímája, mint Bocas del Torónak.

Roberto felülteti a csapatot a dzsipje platójára, és elvisz minket a kávéültetvényére, ahol éppen szüretelnek. Azt mondja, napi 8 dollárt fizet a munkásoknak, ami errefelé soknak számít. Nem hazudik. Anno a Santa Ana-vulkánon mesélték nekünk, hogy a mezőgazdaságban dolgozók bére alig haladja meg a 100 dollárt, ahhoz képest Roberto tényleg sokat fizet.

El Salvadorban a gyerekek is dolgoznak

Páran a csapatból be is szállnak a szüretbe, no nem a bér miatt, csak hogy elmondhassák magukról, ők már szedték a kávét, nem csak itták.

Feri is beállt kávészüretelőnek

Bár Alegría csendes falu, este azért beindul az élet. Naplemente után a helyiek nem a TV-t bámulják, hanem kisétálnak a főtérre, ahol vacsora gyanánt jól bepupusáznak. Mi is így cselekszünk. Másfél éve nem ettem pupusát, pedig az egyik legjobb, ami az emberrel Közép-Amerikában történhet, hogy egy nagy adag tökös pupusára rátölt egy fél üveg Flor de Cañát. Szerencsére Ferinél és Zsoltnál mindig akad belőle egy palack...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!