Panama két leglátogatottabb desztinációját kerestük fel az elmúlt napokban. A rongyrázós Boquetében a köderdők élővilágával ismerkedtünk volna meg, ha nem áztunk volna bőrig, majd néhány szép vízesés felkeresése után Bocas del Toro karibi paradicsomába utaztunk, ahol egy éve megállás nélkül esik az eső. Ettől függetlenül sikerült egy kellemes napot eltöltenünk a város környéki öblökben, s hosszú idő után végre kikpipáltam Cayo Zapatillát is.
Santa Catalinából minden reggel indul közvetlen gringó járat Boquetébe. Sőt, olykor kettő is, ha van elég utas. Mivel a mi kilencfős csapatunk eléggé megdobta a faluban tartózkodó külföldi turisták számát, ezért a mai napon nem is kettő, azonnal három busz vág neki a négyórás útnak. A szállónk előtt várjuk a buszokat, de azok nem akarnak jönni. Egy óra ücsörgés után megindulok a falu felé, hogy lássam, mi történik, a csapatot addig az út szélén hagyom.
A faluban ott ácsorog a három busz, de a nem létező órámra mutogatva csak annyit mondanak a sofőrök, ez itt Panama, nem kell mindent olyan komolyan venni. Oké, oké, tudom én is, hogy ezen a kontinensen a reggel 7:30 olykor 8:30, néha 9:30, nem ritkán másnap 7:30. Az viszont elég furcsa, hogy egyik sofőr sem tudja, hogy valójában melyik buszra kéne szállnunk. Mire sikerül kiderítenem, az egyik busz már útra is kelt. Odaérvén az út szélén várakozó csapatomhoz azt látom, hogy az első busz sofőrje próbálja betuszkolni őket a saját járművébe. A két sofőr között emiatt akad egy kis nézeteltérés, de szerencsére gyorsan átlendül mindenki a szervezési problémán, és megindulhatunk végre utazásunk második állomásához, Boquetébe.
Az út nem túl izgalmas, főleg a Pánamerikán buszozás felejtős. David után azonban újra látványossá válik a táj, már amit az alacsonyan szálló felhők láttatni engednek. Boquete a Barú-vulkán lábánál fekszik a köderdők alsó szintjén, nagyjából 1200 méter magasan. Ezen a magasságon még bőven 25 foknak kéne lennie, azonban Boquetében nagyon alacsony a napos órák száma, ezért sokkal hűvösebb, mint Latin-Amerika bármelyik települése ezen a magasságon.
Boquetében ritkán olyan tiszta az idő, mint ezen a képen
A Hotel Buena Vistában szállunk meg, ami egy nagyon kellemes vendégház a központtól nem messze, ráadásul a szállót üzemeltető páros is hihetetlenül jó fej. Mindenben segítenek, így sok szervezést nem igényel a részemről a következő két nap. Csak az árakon van egy kis vitánk, ugyanis a várostól hét kilométerre fekvő Sendero Los Quetzaleshez fejenként húsz dollárért akarnak felvinni, ami elég viccesen hangzik, tudván, hogy a normál menetdíj öt dollár. Végül belátják, nem azért bízom rájuk a transzportot, mert nem ismerem a környéket, hanem azért, mert így ők is kereshetnek egy kis plusz pénzt.
A Quetzal-ösvényt már nem egyszer végigjártam, de quetzalt még soha nem láttam rajta, pedig tudom, melyik fán kell keresni őket és mikor. A probléma nem ezzel van, hanem az időjárással, ami errefelé kiszámíthatóan rossz. Alig vannak olyan napok az évben, hogy ne esne az eső, így pedig sokkal nehezebb kiszúrni a kontinens legszebb madarait, mivel azok esőben nem szeretnek repülni.
Esőben vágunk neki a Quetzal-ösvénynek, ami nem sok jót ígér
Ezúttal sincs szerencsénk. Az elején még vállalható a szitálás, de fél óra gyaloglás után egyre erősebben kezd esni, így mielőtt elérnénk a kilátót, visszavonulót fújunk. Persze a séta így is kellemes, mert rengeteg szép trópusi növényt látunk, ami egy-két embernek a csapatból hatalmas élmény, lévén még soha nem jártak köderdőben.
Quetzalt nem, csak egy sárgás tirannuszt látunk a túra során
Estére Boquete legjobb éttermébe, a Butcher Chophouse-ba foglalunk asztalt. Van egy ára, de lévén pár nap múlva Dariénbe utazunk, kihasználjuk, hogy az út elején lehet jókat enni.
Másnap ismét felvitetjük magunkat a hegyekbe, ugyanis az eső miatt tegnap kihagytuk a The Los Waterfalls névre hallgató magán parkot. Az időjárás ezúttal sem kegyes, de azért tisztességgel végigjárjuk az ösvényt annak mindhárom zuhatagával. Állatot itt se sokat látunk, de a háromórás túra abszolút megéri, még úgyis, hogy a séta végére mindenkinek mindene vizes.
A The Lost Waterfalls magán park nagyon kellemes hely még esőben is
Boquetében sokáig lehetne időzni, várni, hogy egyszercsak kiderül, és akkor nekivágni a köderdőknek quetzálok, zöld tukánok és más egzotikus madarak után kutatva, de erre most nincs idő. Vár ránk Bocas del Toro!
A shuttle reggel elmegy, így kénytelen vagyok privát kisbuszt bérelni. Háromszáz dollárt számolnak fel a háromórás útért, ami rengeteg pénz, de Boquetében sajnos minden iszonyú drága. Az elmúlt tíz évben nagyjából 50 000 amerikai nyugdíjas költözött a környékre, akik nem csak a telekárakat, de a szolgáltatások árát is az egekbe emelték. Boquete Közép-Amerika legdrágább kisvárosa lett az utóbbi években, még a Costa Rica-i Monteverde is olcsóbb nála.
A háromszáz dollárért cserébe sikerül rávennem a sofőrünket, hogy tegyen egy kitérőt a Los Cangilones de Gualaca felé. Ez a turisták körében kevésbé ismert látványosság a Rio Estí szűk kanyonjában található, amit hétvégente David lakói vesznek birtokukba. Most sincs ez másképp, a sok panamaitól néhol lépni sem lehet. Adunk magunknak egy fél órát a folyószűkületnél, majd folytatjuk tovább utazásunkat a Panama karibi oldalán fekvő Almirantéba.
A Los Cangilones de Gualaca a panamaiak kedvelt fürdőhelye
Az út első része nem annyira látványos; lecsupaszított, kiégett dombok között kanyarog az út. Ez a vidék a ngäbe-buglé indiánok lakhelye, akik sajnos mai napig folytatják a tradicionális égetéses földművelést. A ngäbe-buglékról és az általuk okozott környezeti és társadalmi problémákról már írtam korábban, így erre most nem térnék ki, de azt tényleg szörnyű látni, hogy Panama ezen részén lassan mindent sikerül kipusztítani.
A sok leégett domb után felüdülést jelent a Központi-Kordillera eső- és köderdőkkel borított hegyvonulata, csak sajnos nem élvezhetjük sokáig, mert alig ereszkedünk kicsit lejjebb, ismét szembejönnek velünk az irtások. A karibi oldalon nem akkora a pusztítás, mint a csendes-óceánin, de amilyen sebességgel zsigerelik ki az őslakosok a természetet, valószínűleg itt se sokáig látunk majd fákat.
Almirantéból csónakkal jutunk el Bocas del Toro városába. A településről már írtam korábban, ahogy a környező szigetekről is, kivéve egyről, a Cayo Zapatilláról, aminek akárhány alkalommal vágtam neki, mindig elkapott az eső, így végül soha nem tehettem a szigetre a lábam.
Szerencsére a delfinles idejére eláll az eső
Az idő ezúttal sem kegyes hozzánk. Esős napra ébredünk, ami nem újdonság errefelé. A szállónk üzemeltetője azt mondja, 2019-ben elmaradt a száraz évszak, 365 napja konstans esik Bocason. Senki nem tudja, ez miért van. Az ehhez hasonló kilengések akkor szoktak bekövetkezni, amikor Dél-Amerika nyugati partvidékén végigsöpör az El Nino, azonban annak idén híre-hamva sincsen.
Első megállónkat az Isla Cristóbalnál tartjuk, illetve annak egyik zárt öblében, a Laguna Porrasnál. Ide járnak a delfinek elleni, ezért, ha az időjárás engedi, szinte biztosan látunk belőlük párat. Szerencsére az öbölhöz érve az eső eláll, így nem kell sokat várnunk az első jófej felbukkanására. Persze nincsenek a filmekben látott ugrándozások és csónakot követő rajok, de néhány uszonyt és farkat azért látunk.
Isla Bastimentoson nem tart sokáig a snorkelezés, mert újra elered az eső
Innen Isla Bastimentos keleti partvidékére csónakázunk át, ahol snorkelezés lenne a program, azonban ismét elered az eső, így a tengeri élővilág bámulásának gyorsan vége szakad. Várunk, hátha alább hagy az eső, de nem teszi, így végül az ebédet is itt költjük el.
Délután egy óra felé kicsit alábbhagy az eső, így megindulunk a Cayo Zapatilla felé. Végig esőben csónakázunk, féltávnál kérdőn tekintek a csapatomra, hogy mi legyen. Menjünk! - biccentenek.
Sikerül megérkeznünk Cayo Zapatillára
Bőrig ázva érkezünk meg a szigethez, ahol épp csak annyira áll el az eső, hogy kiszálljunk a csónakból. Ezután jön csak a java. Olyan trópusi eső szakad Cayo Zapatillára, hogy a sziget csakhamar eggyé válik a tengerrel. Fél óra pálmafák alatti topogás után végre odébbáll a vihar, így kimerészkedhetünk a partra. Arra a partra, amit sok helyen vastagon beborít egy zöld moszat. Ez azonban csak addig zavaró, amíg ki nem süt a nap, ugyanis a napfényben a moszat olyan zölddé válik, amilyet még életemben nem láttam. A pálmák, a fehér homok és a moszatok együtt festménybe illő arculatot kölcsönöznek a szigetnek.
Ezért a látványért megérte bőrig áznunk
Többed magammal körbesétálom a kókuszpálmákkal sűrűn benött Cayo Zapatillát, ami sokkal egzotikusabb, mint Isla Bastimentos, viszont jóval kisebb is nála. Alig másfél óra alatt abszolváljuk a távot, közben vadul fényképezünk. Csobbanni is marad időnk, mielőtt visszaülnénk a csónakunkba. Nem tudom, hányadjára futottam neki a szigetnek, de végül csak sikerült partot fognom. Van egy olyan sejtésem, hogy nem utolájra jártam itt.
Cayo Zapatilla hatalmas élmény volt
Visszafelé tartunk egy rövid kitérőt a Bastimentos és Solarte közt megbúvó mangrovékban. Azért jöttünk ide, hogy felkutassunk pár lajhárt, amik őshonosak errefelé. Sokáig sikertelenül ügyetlenkedünk az ágak között, de végül csak megmutatja magát néhány példány. Valószínűleg pont az uzsonna utáni sziesztájukat sikerül elkapnunk, mivel egyikük sem fordul felénk, csak összegömbölyödve bóbiskolnak az ágakon.
Ez lett a legjobb kép a mangrovében megbújó lajhárokról
Bocas del Toro felé ismét elkap minket egy zápor, de már meg sem érezzük. Egy dolgot tudunk: a mai napot rummal kell megünnepelni.
Jó hely ez a Bocas, na!
A szállónkkal szemben van egy nagy kínai kereskedés, ahol remekbe szabott rumok kaphatók. Zacapa, Colonial és Abuelo lesz a mai menü. Csak tudjunk majd felkelni reggel, hiszen 7:30-kor repülünk vissza Panamavárosba, hogy aztán holnapután megiramodjunk Darién irányába...
Ha jönnél velünk utazni, te is ilyen lőréket kóstolhatnál
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
