Cuzco, Buenos Aires, Rio De Janeiro... Ha Dél-Amerika legszebb városairól beszélünk, akkor általában ez a három ugrik be mindenkinek. Pedig egyik sem olyan hangulatos, pezsgő és magával ragadó, mint Cartagena, Kolumbia kulturálisan, gasztronómiailag és építészetileg is leszínesebb városa. Jómagam nem szeretem a metropoliszokat, mert nyomasztanak, stresszessé tesznek, de Cartagena minden alkalommal megragad, feldob a magasba és ott is tart nagyon sokáig. Cartagena az a hely, ahol az ember szívesen leélné az egész életét, ha nem lenne mindig 35 fok meleg.
Kolumbia partvidéke csak Santa Martáig látványos, onnantól unalmas síkvidék bitorolja a tájat. Ahogy az lenni szokott, a négyórásnak ígért buszozás hatórásra nyúlik, így már jóval sötétedés után futunk be Cartagenába. A buszsofőr nem megy be a pályaudvarra, hanem a bekötőút szélén rakja ki az utasait, ami nem lenne gond, ha nem nyolcan lennénk. Ekkora csapatra kocsit találni az autópálya szélén képtelenség, de hiába könyörgök a sofőrnek, hogy vigyen be minket a terminálra, ő hajthatatlan.
- Iszonyú a tömeg arra, legalább húsz perc, mire bearaszolunk - magyarázza.
Ott állok az út szélén a Mirador-csapattal, és elképzelésem sincs, miként fogunk innen bejutni a belvárosi hotelünkhöz. Néhány taxi ugyan megáll nekünk, de vagy nem tudják, hol a szállónk, vagy nem akarnak elvánszorogni a központig. Végül egy 45 éves Nissan terepjáróra esik a választásunk, aminek a rakterében van két pad, így ha szűkösen is, de legalább elférünk egy autóban.
Kocsinkban 1,7 millió kilométer van, mégsem volt soha szervizelve
A pilótánk egy negyvenes éveinek közepén járó, füstös képű ranchero, aki nem taxisofőr ugyan, de úgy gondolta, ha már úgyis a város felé tart, miért ne keresne 30 000 pesót. Mivel Cartagenában ilyentájt vannak a legnagyobb dugók, közel egy órán át szorongunk a padokon bármiféle beáramló levegő nélkül. A srác a légkondit két felszerelt propellerrel oldotta meg, ami őt hűti ugyan, de azokat, akik a hátsó ajtónál ülnek, nem igazán éri el.
- Ez a két ventillátor az egyetlen, ami nem eredeti az autón - mosolyodik el.
- Soha nem volt szervizelve?
- Soha. Minden alkatrésze eredeti. Apámtól örököltem az öszvért.
- Szép teljesítmény egy olyan autótól, amiben 700 000 kilométer van - vetem a szememet a kezdetleges műszerfalra.
- Egyszer már átfordult - kacsint rám a srác.
Lehet egy mai SUV akármilyen kényelmes, dizájnos, számítógéppel vezérelt, az igazi autók az 1970-es években készült Nissan és Toyota terepjárók. Egyszerűen elnyűhetetlenek. Biztos vagyok benne, hogy Kolumbia szerte vannak olyan példányok, amik a 3 millió kilométeren is túl vannak, és még bőven futnak.
Cartagena egyszerűen elvarázsolja az embert
Szállónk Getsemaníban van, ez az a városrésze Cartagenának, ahol megfizethető hosteleket talál a magunkfajta hátizsákos utazó. Ez persze nem jelenti azt, hogy filléres mulatság lenne itt aludni, mivel a legolcsóbb szobák is 80-100 000 pesónál kezdődnek és a dormokban sem átalkodnak 35-40 000 pesót leakasztani az emberről, de még így is töredékét kell annak fizetni, mint az óvárosi hotelekben, ahol száz dollár alatt ma már nincs semmi. Ami miatt pedig kifejezetten kedvelem Getsemanít, az az éjszakai élete a hangulatos bárokkal, éttermekkel, a házaik előtt ücsörgő idős népekkel és az utcákon lófráló, tereken sörözgető fiatalokkal. Bár az elmúlt 14 évben alaposan bejártam Latin-Amerikát, ilyen hangulatot és ennyi szép embert soha, sehol nem láttam.
A város csak délben csendesül el egy picit, ilyenkor mindenki árnyékba menekül
Sokan mondják azt, hogy a Földön Medellínben a legszebbek a lányok, de nekem Cartagena valahogy ebből a szempontból is jobban bejön. Lehet, csak a forró, trópusi klíma és a lengébben öltözött hölgyek miatt gondolom így, de kevés jobb dolgot tudok annál elképzelni, mint kiülni egy üveg 12 éves Medellínnel a Santísima Trinidad térre, és bámulni a modellalkatú kolumbiai lányokat. Eri nem is szereti, ha errefelé mászkálok, mégha a rumos palack derekán kívül mást nem is markolászom.
A cartagenai éjszakánál egyszerűn nincs jobb a kontinensen
És ha már nők... Cartagenában ma nem egyszerű eladósorban lévő lánynak lenni. A venezuelai válság óta több ezer maracaibói és caracasi prostitulált lelt menedéket a városban, ami rossz irányba viszi el a turizmust. Egyre többen jönnek csak azért Cartagenába, hogy olcsón jussanak élvezetekhez, lévén a venezuelai örömlányok alaposan lenyomták az árakat. Az óváros bejáratának számító Plaza de Coches este nyolc és éjfél között tulajdonképpen megközelíthetetlen a több száz kurva miatt, akikre már nem csak a pénzen vásárolt szerelemre vágyó közép- és időskorú urak repülnek rá, de újabban a hátizsákos turisták is itt fejezik be a bulit. Az élelmesebb lányok bárokban környékezik meg a turistákat, akik többsége nem ismeri fel a különbséget a venezuelai örömlányok és gringókra hajtó kolumbiai egyetemisták között. Persze a biztonságiak próbálják kint tartani a nem kívánt hölgyeket, de így is egyre több a zsebelés, lopás, lehúzás, ami nem öregbíti Cartagena hírnevét. Mert az a lányokon túl is van neki, nem is akármilyen.
Pedro de Heredia, a város alapítója esténként azt kénytelen bámulni, ahogy több száz venezuelai kurva fillérekért adja magát oda a turistáknak
A függetlenségi háborúkig Potosí és Panamaváros mellett Cartagena a harmadik legfontosabb települése volt a spanyol gyarmati időknek, ami természetesen felkeltette a kalózok érdeklődését. Bár a vidéket már 1501-ben érintették hajósok, sokáig az Urabá-öblöt próbálták kolonizálni, mivel amellett, hogy a Rio Salaquí mentén egész közel lehetett kerülni a Csendes-óceánhoz, Darién völgyei még aranyat is rejtettek. Csakhogy az Urabá-öböl partvidékét agresszív indiánok lakták, akik többek között 1510-ben a neves konkvisztádorral, Alonso de Ojedával és 300 fős seregével is végeztek.
1527-ben Rodrigo de Bastidas vezetett egy expedíciót a Rio Magdalenán dél felé, ahol rátalált a szinú kultúra sírjaira, amik több aranyat rejtettek, mint Darién folyói. Ettől a pillanattól kezdve Kolumbia karibi partvidéke a spanyol korona fontos célpontjává vált. 1533-ban Pedro de Herediát küldték a térségbe, akinek a feladata a szinúk aranyának Spanyolországba juttatása volt, ehhez azonban várost és kikötőt kellett alapítania, hogy a kincseket biztonságban tudják. Végül nem a Magdaléna-folyó torkolatvidékére esett a választása (ott ma Baranquilla fekszik), hanem arra az öbölrendszerre, aminek bejáratánál a mostani város is található. Egyrészt errefelé nyugodt a víz, így az öblök könnyen hajózhatók, másrészt a szigeteknek és félszigeteknek hála jobban védhető volt.
A Plaza de Coches régen rabszolgapiacáról volt híres, ma a venezuelai lányokról
A szinú sírok gyorsan kimerültek, ezért Cartagenát nem a kincsek depózására, hanem a belső-kolumbiai expedíciók alaptáboraként kezdték használni. Gonzalo Jiménez de Quesada 1538-ban a Magdaléna-folyón feljebb és feljebb hajózva megérkezett a muiszka indiánok földjére, ahol nem csak aranyra bukkant, de El Dorado legendája is a fülébe jutott. Ettől a pillanattól kezdve Kolumbia felföldje még a szinúk sírjainál is érdekesebbé vált, a következő évtizedekben számtalan felfedező indult útnak az arany bűvöletében. Bár El Doradót soha nem találták meg (hogy miért nem, arról ebben a bejegyzésben írtam részletesebben), az 1550-es évek végére elérték a Magdaléna-folyó felső szakaszát, ami új szállítmányozási útvonalat nyitott Potosí ezüstjének, amit ekkortájt a Csendes-óceánon szállítottak Panamába. Lévén a tengereken rendre megtámadták a kalózok az Armada hajóit, ezért a Magdaléna-folyó és Cartagena szerepe a 16. század második felében felértékelődött. Bár fő csapásnak megmaradt a Lima-Panama útvonal, Cartagena évről évre egyre több aranyat és ezüstöt halmozott fel. A rengeteg kincs vonzani kezdte a kalózokat, akik Nombre de Díosból (ma Portobelo) áttették "székhelyüket" Cartagenába.
Ha az ember Cartagena kalóztámadásairól szeretne informálódni, a legjobb, ha felkeresi a Tengerészeti Múzeumot. A tárlat lépésről lépésre elmagyarázza, miként tört be Cartagenába Roberval, Sir Francis Drake vagy éppen Vernon. Volt, hogy a kalózok csak ellopták, amit a kincstárakban találtak, de olyan is előfordult, hogy porig égették a várost.
A Mirador-csapat iramlik a Tengerészeti Múzeum felé
Az első kalóztámadásra mindössze 11 évet kellett várni. Jean-François Roberval öt hajóval és ezer emberrel vette be a várost 1544-ben, és csak váltságdíj fejében volt hajlandó távozni. Ezután egy rövid ideig békés volt Cartagena, de ahogy megneszelték a kalózok, hogy a spanyolok Potosí ezüstjét és a muiszkák aranyát is itt őrzik, állandó látogatói lettek a kikötőnek. A spanyolok hiába építettek erődöt 1566-ban, a magát brit rabszolga-kereskedőnek kiadó Sir John Hawkins 1568-ban a város falain belül szított lázadást a korona ellen. Nyolc nap után elbukott, de még a hajtóvadászat megindítása előtt távozott a városból. Egy évre rá egy bizonyos Martin Cote fosztotta ki a várost ezer emberével, 1586-ban pedig Sir Francis Drake tette tiszteletét Cartagenában. Egy hónapos tartózkodása végén - miután lelépési díjat fizettek neki - felégette a várost és annak katedrálisát.
Cartagena egyik legizgalmasabb tárlata a Tengerészeti Múzeum
Ezután a spanyolok vad építkezésbe kezdtek. Megerősítették a várfalakat, bástyákat emeltek, a Cartagenát körülölelő szigetek közé turzásokat építettek, elrettentésképpen pedig létrehozták az Inkvizíció Házát, ami 1811-ig bezárólg 767 emberre szabta ki a máglyahalált. Közel száz éven át csak kisebb támadásokat kellett átvészelnie a városnak, majd 1697-ben Sir Bernard Desjean és Jean Baptiste du Casse megszállta Cartagenát több mint ötezer emberrel és harminc hajóval. Állítólag mindent elvittek magukkal, de a kincsek csak egy töredéke jutott el Franciaországba, mivel a nagyját a két kalóz megtartotta magának.
Cartagenát annyi kalóztámadás érte, hogy évszázadokon át várfalakat építettek a spanyolok
A franciák sikerén felbuzdulva a britek számtalan kisebb támadást indítottak Cartagena ellen. Ezek a próbálkozások valójában azt a célt szolgálták, hogy kipuhatolják a város gyenge pontjait egy későbbi, nagyszabású támadáshoz. Erre a támadásra 1741. április 20-án került sor Edward Vernon vezényletével, aki korábban sikeresen lerohanta San Lorenzo és Portobelo erődjeit. Vernon 180 hajóval és 25 600 emberrel indított támadást Sebastián de Eslava és Blas de Lezo mindössze 2800 várvédője ellen. Vernonék hiába támadtak több irányból, a spanyol sereg kitartóan védekezett, és végül totális vereséget mértek az angolokra, akik a csata után kénytelenek voltak feladni abbéli álmukat, hogy átveszik az irányítást Dél-Amerika felett. Érdekesség, hogy a csatában részt vett George Washington öccse, Lawrence Washington, aki kétezer amerikai zsoldossal arról a Popa-hegyről ágyúzta a várost, aminek a tetején ma kolostor áll.
A San Felipe erőd Latin-Amerika legnagyobb erődje
A csatában San Blas de Lezo elvesztette egyik lábát és kezét, de a harcokat túlélte. A sors furcsa fintora, hogy a hős várvédő végül hasmenésben halt meg öt hónappal később. Blas de Lezo ikonná vált, számtalan szobra fedezhető fel Cartagena különböző pontjain.
A Mirador-csapat a San Felipe erőd tetején lobogó Kolumbia zászló alatt
A brit flotta megsemmisítése a béke évtizedeivel ajándékozta meg Cartagena lakóit. A függetlenségi háborúkig nem kellett több támadást elszenvedniük, ami segítette a cartagenai arisztokrácia megerősödését. Ebben az időszakban nyerte el a város a mai képét a színesre festett házaival, díszes erkélyeivel, hangulatos tereivel. Nem véletlen, hogy az itt élők nem kívánták Kolumbia függetlenségi háborúit, hiszen tudták, azzal véget ér a város fénykora. A spanyol nemesség csak egészen későn, Bogotá eleste után több mint két évvel adta át a várost, lepusztult állapotban. Cartagena elnéptelenedett, csupán pár száz felszabadított rabszolga maradt hátra, akikre hatvan éven át rá se nézett senki.
Kilátás a Popa-hegyről Cartagena modern városrészére
A 19. század végén költözött újra élet a városba, mivel a United Fruit Companynak kikötőre volt szüksége. Barranquilla és Santa Marta nem bírta a terhelést, így a 20. századra Cartagena egy megújult kikötővel fordult rá, ami hamarosan nem csak banánt szállított az Egyesült Államok felé, de textil- és vegyipari termékeket is exportált. Ettől kezdve Cartagena már nem egy magára hagyott koloniális város volt, hanem a gazdaság egyik motorja, amit ráadásul elkerültek a 20. századi lázongások, gerilla- és drogháborúk. Nem véletlen, hogy pont belőle vált a kolumbiai turizmus fellegvára.
Cartagena óvárosa a 18. század végén nyerte el a mai arculatát
Az ország az elmúlt hatvan évben minden pénzét a gerilla-, drog- és smaragdháborúkra költötte, csak a kétezres években kezdte meg az infrastruktúra fejlesztését. Az állandó robbantások és paramilitáris jelenlétnek köszönhetően a nagyvárosok a Föld legveszélyesebb helyeinek számítottak, Medellín, Calí és Barranquilla olyanok voltak, mint Gotham City Joker elszabadulása után. Külföldiként létezni ezeken a helyeken egyet jelentett az öngyilkossággal, ezért aki tehette, Cartagenába tette át a székhelyét. Ez volt ugyanis az a város, ahol elég erős volt a rendőri és katonai jelenlét ahhoz, hogy a fegyveres bandák és gerillák távol maradjanak, és ne kelljen attól tartani, hogy fényes nappal elrabolnak.
Cartagena utcáit fantasztikus erkélyek szegélyezik
A kétezres évek elején Alváro Uribe megtisztította a gerilláktól a karibi partvidéket, így már nem csak Cartagena, de a Rosario-sziget, a Playa Blanca és a Tayrona Nemzeti Park is vonzóvá vált a külföldiek számára. Felpörgött a turizmus, aminek Cartagena lett a központja, így néhány éven belül megkezdték az óváros rehabilitációját.
A templomokon és tereken túl megújultak a múzeumok. Ezek közül messze a Tengerészeti Múzeum a legérdekesebb, de aki szeretne kicsit belekukkantani a rabszolga-kereskedők életébe, annak érdemes ellátogatnia Claver Szent Péter parókiájára. A jezsuita szerzetes 1610-ben érkezett Cartagenába, életét a fekete rabszolgák tanítására és betegek gondozására tette fel. A tárlat során bepillantást kap az ember a gyarmati idők kegyetlenkedéseibe, és persze az atya önfeláldozó életébe. Claver Pétert 1888-ban avatták szentté, 1896-tól a fekete missziók védőszentje.
Cartagenában lassan 20 éve dübörög a turizmus
És ha már feketék... Az egykori rabszolgák leszármazottai ma már nem az óvárosban élnek, kiszorultak a külső kerületekbe. Ezek a városrészek máig nem biztonságosak a külföldiek számára, mégha a gerilláktól és a paramilitárisoktól nem is kell tartani. A prostitució és a turizmus velejárója a drog, s bár Cartagenának nincs külön kartele, a városban bárhol könnyen jut az ember kokainhoz, elsősorban a külvárosból érkező fekete dílereken, az ún. jíbarókon keresztül. Amit korábban elnéztek a turistáknak, csak hogy pörögjön az idegenforgalom, azzal ma egyre kevésbé elfogadók a városiak és a rendőrök. Ennek az az oka, hogy Cartagena turizmusa az utóbbi pár évben átalakult. A hátizsákos turistákat szépen lassan leváltották a package tourokon részt vevő középosztálybeli utazók, az óceánjárók többnyire korosodó amerikaiakból álló többezres hordái és az elit szórakozásra vágyó yachttulajdonosok. Ebbe a világba már nem férnek bele az utcán füvet szívó, diszkók WC-jében kokainozó divathippik, akik csak rontják a képet. A jíbarókat ismét üldözni kezdték a rendőrök, ami miatt felszöktek az árak (ma Cartagenában a kábítószer grammja háromszor annyiba kerül, mint Bogotában, Medellínben vagy Calíban), valamint kiújultak a bandaharcok a külvárosokban. A Las Lomas, La Reina és La Quinta negyedekben állandóak az összetűzések, és ha a bandák nem a rendőrökkel csatároznak, egymás közt tesznek rendet.
Ma már nem a hátizsákosokra, sokkal inkább az elit utazókra épít a város
2013-ban még 118 banda terítette a drogot Cartagenában, mára azonban mindössze öt felügyeli a piacot. Ezek közül a legnagyobb a Los Osos, vagyis a Medvék, akik Getsemanít is a kezükben tartják. Mivel ez a negyed hemzseg a turistáktól, ezért itt a rendőrök nem indítanak akciókat, ami ellen egyre több szálloda- és bártulajdonos szólal fel, ugyanis az utcákon tulajdonképpen szabadon árusítható a kábítószer.
Getsemaníban tulajdonképpen szabadon árusítható a kokain
Persze nem minden fekete üzérkedik droggal, a többségük ugyanúgy teszi a dolgát, mint az átlag. Az azonban kijelenthető, hogy a szegények többsége közüllük kerül ki, éppen ezért a bűnelkövetések nagyobb része is hozzájuk köthető.
A feketék lakta negyedekben elég nagy a szegénység
Ha az ember Cartagena közelében biztonságos fekete negyedet akar felkeresni, akkor a legjobb, ha Tierrabomba szigetén próbálkozik. A várostól pár kilométerre fekvő szigetet azoknak a felszabadított feketéknek a leszármazottai lakják, akik a rabszolgaság felszámolása után a térségben maradtak, de nem akartak lakóközösséget vállalni a függetlenségi háborúk után elszegényedő spanyol arisztokratákkal.
Tierrabomba szigetén mindenki jófej a turistákkal
A szigeten négy falu található, mindegyik település halászatból tartja fenn magát. Errefelé az ember pont ugyanazt a nincstelenséget látja, mint a Ciénaga Grande partján fekvő rákászfalvakban, akiknek az életét alaposan felbolygatja a klímaváltozás és a tengerek szennyezése.
Bocachica faluja nem néz ki jól, de teljesen békés
- Ha szerencsénk van, akkor van hal a hálóban. Sajnos, egyre ritkább az ilyen alkalom, így a fiatalok többsége elhagyja a szigetet, és a cartagenai gettóban köt ki - panaszkodik a Bocachica kikötőjében mellénk szegődő papucsos srác, aki végigkísér minket a falun, majd rögtönzött előadást tart a San Fernando erődről. Ez az az erőd, aminek a faláról Michael Douglas a tengerbe ugrott a smaragdot lenyelő krokodil után az 'A smaragd románca' című filmben. Kolumbia imádatom ezzel a filmmel kezdődött, és bár egy évtizede járom ezt az országot, a San Fernando erődhöz valami miatt ezidáig nem sikerült eljutnom.
Amíg a San Felipe erődöt naponta több ezren keresik fel, addig a San Fernandót egy hónap alatt alig pár tucatnyian
- Kis gyerek voltam, de tisztán emlékszem a forgatásra - meséli a negyvenes éveiben járó Ruben - Ugyan nem tudtuk, ki az a Michael Douglas, de már az is élményszámba ment, hogy láthattunk amerikaiakat a szigetünkön. A '80-as években ez nem sűrűn fordult elő. Rengeteg rendőr volt velük. Szerintem több katonai hajó volt az öbölben a forgatás alatt, mint most tanker a kikötőben - mosolyodik el, miközben a hátunk mögött eldübörög egy böszme szállítóhajó.
Emlékszetek? Michael Douglas innen vetette magát a krokodil után.
A San Fernando erőd nem nagy, számomra mégis nagyobb élmény, mint a San Felipe, amit már vagy egy tucatszor láttam. Ruben ráadásul érti a dolgát, minden teremről, zászlórúdról, lőrésről tud valami furcsa sztorit. Az épületegyüttes legérdekesebb része egyértelműen a korabeli "telefon", ami egy emberi hangot felerősítő, az erődöt teljesen behálózó, falba épített csőrendszer. Vicces, ahogy 20-30 méterre egymástól képesek vagyunk suttogva kommunikálni.
Portré egy bocachicai diáklányról
Híre megy az érkezésünknek, mert az erőd bejáratánál megjelenik néhány terebélyes hátsójú mamma, akik sült hallal, kókuszból készült édességgel, sörrel és masszázzsal próbálkoznak nálunk. Mivel amúgy is éhes és szomjas a banda, beadjuk a derekunkat. Egész jó hangulatú lakomát csapnak nekünk, érződik, hogy Bocachicába nem sok turista látogat el.
Cartagena modern városrésze, Bocagande csalódást okoz
Ahogy kevés turista flangál Cartagena elit negyedében, a Tierrabombával farkasszemet néző Bocagrandéban is. Az óvárostól délre emelkedő felhőkarcolósor az üzleti élet központja, ahol egymást érik a bankok, autókereskedések és ingatlanirodák. Mivel a tengerpart nem túl varázslatos Cartagena környékén, ezért a mesterséges hullámtörőkkel ellátott öblökben többnyire csak az üzletemberek feleségei és gyerekei süttettetik magukat. Az éttermek is rájuk rendezkedtek be, ezért itt hiába keres az ember jó evőt, nem nagyon talál. Furcsa, hogy pont az üzleti negyedben kell csalódnia az embernek, mert szerte Latin-Amerikában pont ezeken a helyeken lehet a legjobbakat enni, Cartagenában azonban a fine diningot kisajátította az óváros. Az az óváros, aminél szebb, hangulatosabb és élettel telibb városrész egyszerűen nem létezik a dél-amerikai kontinensen. Cartagena ismét megragadott, feldobott a magasba és jó eséllyel ott is maradok még jó sokáig...
Viszlát Cartagena! Jövök még...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
