Dögunalom Amazóniában


Akinek az az álma, hogy egyszer az Amazonason utazik, az felejtse el, de nagyon gyorsan. Már tőle több ezer kilométerrel feljebb is halálosan unalmas a folyó, az élővilágot megpillantani pedig esélyed sincsen. A Rio Urubambától sokat vártunk, de nagyon keveset kaptunk tőle. Elvesztegettünk négy napot az életünkből, cserébe ülhettünk tíz órán át egy platón Peru egyik legrosszabb útján.

Reggel 8-kor indulunk csónakkal tovább a Rio Urubambán egész Sepahuáig. Mióta Camiseában beindult a gáztermelés, a közlekedés is olcsóbb lett. A 4 órás útért mindössze 40 solt (kb. 3200 Ft) kérnek el fejenként, ami folyami utazásért nem sok pénz. Errefelé az Urubamba már elég széles ahhoz, hogy az ember halálra unja magát az ücsörgéstől. Az egyetlen említésre méltó esemény az, mikor úgy féltávnál egy indián faluban beszáll két fehér srác a csónakba. Az egyikük infúzióval érkezik. Az első gondolatunk az, hogy maláriás lett, de Sepahuába érkezvén megtudjuk, hogy nincs semmi komoly baja.

Sepahua kikötője

- Tegnap megkínáltak chichával a helyiek. Jól bemákoztunk tőle, egy óra múlva már fostam és hánytam. Reggelre úgy kiszáradtam, hogy a helyi doki rámkötötte ezt a vackot.
- Mit kerestek itt és honnan jöttetek?
- Kanadaiak vagyunk. Én Pucallpában lakom, csak elkísértem a cimborámat - mondja az infúziós srác.
- Egy nemzetközi szervezetnek dolgozom, ami kézműves termékekkel foglalkozik. Ide is kosarakért jöttünk - veszi át a szót a másik.

Sepahua olyan szép, hogy ez találtatott a legjobb képnek a róla

Lassan két hete, hogy egyetlen turistával sem találkoztunk, mégsem érezzük úgy, hogy a srácokkal több időt szeretnénk együtt tölteni. Elmarad az ilyenkor szokásos "Gyere! Igyunk egy sört!" kezdetű kapcsolatépítő tréning, ami elsősorban annak tudható be, hogy az infúziós srácot elég nehéz lenne rádumálni a piálásra, másodsorban pedig azért, mert két hónapot sikerült lehúznunk Peru turistásabb vidékein. A milliónyi gringó után magányra vágyik az ember és nem igényli más fehérek társaságát. Bár ugyanott veszünk ki szobát, mint ők, a recepción búcsút intünk egymásnak.

Indián kultúrával már csak falfestményeken találkozik az ember

Bevetjük magunkat a Camiseánál jóval nagyobb Sepahuába, ami ugyancsak machiguenga településként kezdte, de mára a térség fontos kereskedelmi központjává vált. Mindez azt jelenti, hogy az utcák tömve vannak árusokkal, akik kizárólag gagyit próbálnak rásózni az odatévedőre. Mivel mi nem vásárolni jöttünk, csak egy kicsit ismerkedni a Rio Urubamba menti településekkel, inkább lesétálunk a partra és bámuljuk a vizet. Néhány gyerek vesz minket körbe, akik nagyon kíváncsiak arra, mégis mit keresünk a falujukban. Tetszik nekik, hogy fényképezünk, szívesen állnak modelt pár kép erejéig.

Sepahuai gyerekek

Másnap reggel folytatjuk tovább utunkat a folyón Atalayáig. Soha nem értettem azokat az embereket, akik arról álmodoznak, hogy egyszer az életükben az Amazonason utazzanak, mivel már ezen a szakaszon olyan széles a folyó, hogy a túlpartot csak vékony csíknak lehet látni. Atalaya az Urubamba és a Tambo torkolatánál fekszik, pont annyira izgalmas, mint volt Sepahua. Annyi a különbség, hogy itt már vannak autók, mivel ide érkezik út.

Atalaya kikötője

Szállást nagyon nehezen találunk, mert amik nincsenek tele, azok egytől egyig retkes bordélyházak. Megtudjuk, azért nincs szoba az egész városban, mert valamilyen politikai gyűlés lesz holnap, amit még a TV is közvetít. Az Atalaya féle városok környékén nem jó ötlet sátrat verni, így az egyetlen opció egy magát három csillagosnak mondó hotel, ahol 60 solért kapunk szobát. A legjobb a fürdő, amiben nem zuhanyzó, hanem fürdőkád van egyetlen, hideg vizes csappal.

Ezúton szeretnék gratulálni az atalayai Hotel Brando építészének

Mivel Atalayában sem marasztal minket semmi, másnap kituktukolunk a külvárosba, ahonnan elvileg dzsipek indulnak Satipóba. Még csak nem is lassít a mototaxi, mire négy sofőr csüng az ajtón, hogy őket válasszuk. Két "Dejame en paz!" (Hagyj békén!) felkiáltás után felülünk véletlenszerűen az egyik platóra. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a sofőrök majd legyilkolják egymást, minket meg győzködnek, hogy üljünk át a másik dzsipbe. Ilyenkor a legjobb nem felvenni a szemkontaktot, csak bámulni meredten előre.

Atalayában a legszebb látnivaló valószínűleg Eri

Emlékszem, mikor néhány éve Guatemalavárosban két taxis késsel rontott egymásnak előttünk, mert folyamatosan alálicitáltak a menetdíjnak. Végül mindenki megnyugszik, mi pedig elindulunk Peru valószínűleg legrosszabb útján vissza a civilizációba. Eri harmad távnál közli, hogy nem bír tovább bezsúfolódva ücsörögni nyolcad magával egy platón, így bekéredzkedik az utastérbe, még ha oda kétszer annyiba is kerül a jegy. Soha nem csinált ilyet korábban, mert szereti a platón utazást, de ez az út tényleg egészen szörnyű. Én maradok, de a végére nagyon nincs jó kedvem. Tíz órán át vergődök mindenféle népek között, miközben a dzsip vagy tengelyközépig süllyed a sárba, vagy okádja fel a port a platóra. Olykor úgy tűz a nap, hogy hőgutát kapok, máskor pedig felkapaszkodunk egy 2000-es hágóba, ahol kockára fagyok.

Atalaya meseszép főutcája

Menet közben asháninka falvakat keresztezünk. Az egyikben azt látjuk, hogy az út szélén az egész falu fejvesztve rohangál. Ekkor pillantjuk meg azt a szerencsétlen nőt, aki vadászat közben a saját csapdájába lépett bele. Az alsó lábszárát tulajdonképpen csonkolta a szerkezet; nem hiszem, hogy egy ilyet ennyire távol mindentől túl lehet élni. Sofőrünk persze nem áll meg, mert a meszticeknél pont olyan az indiánkérdés, mint nálunk a cigánykérdés.

Asháninka település valahol Atalaya és Satipo között

Este 8 óra körül, halálosan fáradtan esünk be Satipóba. Mivel tavaly már jártunk itt, így tudjuk, melyik szállóban töltjük majd az éjszakát, mielőtt megindulnánk Oxapampa és Pozuzo irányába.

Na, ilyenkor mi van?!

Pár napja azt reméltük, hogy az Urubambán való utazás és a machiguengák hasonló élményt nyújtanak majd, mint tavaly a VRAE és az asháninkák, de sajnos nem. A gáz mindent megváltoztatott, a folyó pedig roppant unalmas. Vagy egyszerűen csak túl sok kalandban volt már részünk...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!