Emberák a FARC árnyékában


Mindig az volt az álmom, hogy egyszer találkozzam régi dokumentumfilmeken látott félpucér indiánokkal. A 21. században erre nem sok esély adódik, mert a világ megváltozott, az indiánok sem olyanok már, mint voltak 50 éve. Az emberák azonban még őriznek valamit a múltból, s bár legendáikat már nem ismerik, máig úgy élnek, mint a múlt évszázad közepén. A férfiak ágyékkötőt viselnek, a nők félpucérak, ráadásul ismerik az örök szőrtelenség titkát. Kár, hogy életterükön évtizedek óta harcok folynak, s így nem látogathatják őket turisták, bár valószínűleg békeidőkben nem jelentett volna ekkora élményt az utazás.   

2010-ben fotós barátommal, Bakos Gáborral egyszer már eljutottunk La Palmába. Ahogy az előző bejegyzésben írtam, azóta a város nem sokat változott, csak a körülmények lettek mások. A határőrség ma már senkit nem enged be Darién mélyére, így kénytelen vagyok felidézni az öt évvel ezelőtt történteket.

Gáborral azért érkeztünk La Palmába, hogy autentikusnak számító indián falvakban megismerkedjünk az emberák kultúrájával, szokásaival. Mint minden ilyen kalandot, így ezt is a városházán kezdtük, ahol azonnal betessékeltek minket Gerairo szobájába, aki La Marea vezetőjeként az egész embera önkormányzatért  felelt. Azonnal hellyel kínált minket, és itta szavainkat, pontosan mik is a terveink.

Szerettünk volna találkozni az emberákkal... sikerült (fotó: Bakos Gábor)

Végül megállapodtunk vele, hogy ellátogatunk a falujába, cserébe felvisznek minket a Rio Balsason addig, ameddig csak lehet. Miután kezet ráztunk, elvitt minket a határőrséghez, ahol egy raklap papírt irattattak velünk alá olyan dolgokról, hogy saját felelősségre vágunk neki az útnak, lemondunk a katonai őrizetről, nem szállítunk drogot, stb.

Ezután bemutatott a fiának, mivel ő lesz a csónakosunk Manenéig, a Rio Balsas végéig, majd közölte, hogy hajnali 6-ra legyünk készen, mert a La Mareába vezető folyón csak reggel 9-ig lehet hajózni. Így is lett. Alig világosodott, mikor már a csónakban ültünk egy heti élelemmel megrakodva.

A Rio Tuira kiterjedt torkolatán hajóztunk fel a Marea-folyóig, ami tényleg percről percre szűkült, így igazolva a nevét (a spanyol marea szó árapályt jelent). Másfél óra araszolás után az egyik kanyarban egy tehenet pillantottunk meg, ami szügyig beleragadt az iszapba. Azt mondta Gerairo, ez mindennapos eset, a marhák sajnos nem érzik az árapályt, így sokszor késve indulnak haza a folyó túlpartjáról. Végül Gerairo fia pattant ki a csónakból, hogy kiszabadítsa a jószágot.

Így néz ki La Marea (fotó: Bakos Gábor)

La Marea kikötőjében egy klasszikus, laminált tetős, őserdei házikó fogadott bennünket.

- Ez a bolt. A tulajdonos, Mauricio, az egyetlen mesztic a faluban - magyarázta.

A ház mögött mindenhol klasszikus embera házak sorakoztak. Hasonlóan más folyó mellett élő indiánközösségekhez, az ő házaik is cölöpökre épültek, viszont meglepő módon fal nélkül. Az egyik ilyenbe másztunk fel, de nem lépcsőn, hanem egy olyan fatörzsön, amibe lépcsőfokokat faragtak. Részegen nem tudom, hogyan jutnak haza ezek a jó emberák.

Emberá ház közelről

Odafent a család éppen a hétköznapjait élte. Gerairo felesége a tüzet rakta, két lánya pedig yukkát pucolt. Nekünk készítették az uzsonnát, mert Gerairo a rádión ideszólt, hogy érkezünk. A padlón egy apró baba kúszott-mászott, ő a nagy lánynak, a 18 éves Mariának a gyermeke. Mikor a gyerek apja felől érdeklődtem, a lány lesütötte a szemét.

- Egy fiú az apja Ipetíből. Arrafelé már más idők járnak. Idejönnek a falvainkba, adják a szépet a lányainknak azzal, hogy van mobiltelefonjuk, autójuk. A lányaink hagyják magukat, majd mikor megvan a baj, a fiúk lelépnek.
- Tehát nincs apja a kicsinek?
- Nincs. Mióta megtudta, hogy Maria terhes, nem hallottunk felőle. Sajnos az emberák házasságát nem ismeri el az állam, így támogatást sem kapunk. A legtöbb lány így jár Dariénben.

Gerairo lánya szabadidejében maszkokat készít (fotó: Bakos Gábor)

A lány nem szólt semmit, csak felkapta a gyereket és elkezdte szoptatni. Nem kellet levetnie semmit, mert félpucér volt, ahogy mindenki a családban. Gerairo is elment átvedleni, azt mondta, ha visszajön a városból, mindig visszaveszi a népviseletét, bár szerintem ő már megjátssza magát. A férfiak egyszínű, ágyékkötőben végződő szoknyát hordanak, amit guayucónak neveznek, a nyakukba pedig gyöngyökből és magvakból fűzött láncot, amburät raknak.

Már a kislányok is parumát viselnek (fotó: Bakos Gábor)

Ami feltűnt a házon, hogy nincsenek benne ágyak. Az emberák a földön alszanak, mindenféle matrac nélkül. Nekünk hoztak két vékony szivacsot, mondván, a külföldiek nem tudnak a padlón aludni.

Délután Gerairo apjával elmentünk kirándulni. Az öreg könnyedén ugrált szikláról sziklára, alig bírtuk követni. Nem lehetett több 50 évesnél, és már dédszülő volt, ami teljesen normális annak fényében, hogy az emberá lányok jellemzően 15-16 évesen szülnek

La Marea ivóvízforrásához látogattunk el, egy apró vízeséshez. A folyót követtük, aminek partján félmeztelen asszonyok mosták színes szoknyáikat. A pucérság az emberá hagyományok része, viszont a szoknya már átalakult. 

Arcfestés (fotó: Bakos Gábor)

- Amikor Dariént nemzeti parkká tette az állam, betiltották azoknak a fáknak a kivágását, amik háncsából a nők a parumát (női szoknya) készítették. Azóta kénytelenek vagyunk megvásárolni őket. Azt hiszem Kínában gyártják őket - mesélte Gerairo, miután visszatértünk a faluba.  

A modern paruma nagyon tetszetős, de egy vicc. Mivel Kínából importálják, ezért őrült formák vannak rajta. Maria egyik nap azt mutatta, hogy valami furcsa medve van az egyik szoknyáján, amit nem tud hova tenni. Egy panda volt az. A színvilág megmaradt, a szimbólumok eltűntek. Ahogy minden más is átalakult. Az emberák soha nem lettek keresztények, de a régi legendáikat sem nagyon ismerik már. Pedig szép őstörténetük van.

A világot bizonyos Tatzitzetze teremtette, és az ő találmánya a mindent irányító Caragabí, a szeretet istene. Caragabí volt az, aki megteremtette az embereket egy Mompahuará nevű kő anyagából, de annyira legyengült, hogy megformálni őket nem maradt ereje. A munkát Tutruica isten fejezte be, aki kezeket és lábakat adott nekik, azonban életet a férfi végül Humantahútól, vagyis a Naptól, a nő Gedecotól, a Holdtól kapott. Miután elkészült az ember, Caragabí létrehozta a csillagokat, a természetet és az állatokat. Emellett lefektette a létezés alapjait, törvényeket hozott, minden teremtményt funkcióval látott el. Azonban a Földön nem volt víz, így segítséget akart kérni más világok isteneitől, akikhez egy galambot küldött, de a madár soha nem tért vissza.

Caragabí egyik nap azt álmodta, hogy a Földön van víz, csak az valahol a mélyben leledzik, ezért ezúttal egy papagájt küldött a lenti világba. A papagáj talált egy barlangot, amiben rengeteg víz volt, de női őrzője, Genené nem engedte be sem őt, sem Caragabít. A szeretet istene megharagudott a nőre, feltépte az ajtót, s míg a víz kifolyt rajta, ketté vágta annak őrzőjét. Genené azonban nem halt meg, hanem egy hatalmas hangyává vált, ami egy kevés vizet a szájában tartva az erdő mélyére költözött. Egy helyen megpihent, ahol fa nőtt belőle. Törzse lett a tenger, ágai a folyók, hajtásai a patakok, a bimbói pedig a mocsarak.

Az emberá félelmek szerint, egyszer Genené találkozni fog Mompahuarával, és akkor a Föld négy pontján hatalmas tűz támad, ami szétnyitja a követ és tüzes folyóval tisztítja meg a világot.

A legendákat ma már kevesen ismerik, Gerairo is csak találgatott az isteneikről, viszont azt mesélte, hogy táncaikban tovább élnek a hagyományaik. Másnap összerántotta a falu néhány tagját, hogy bemutassák nekünk a táncaikat (idén pont ugyanezeket láttuk Ipetíben). A kolibri és papagáj táncuk állítólag a Genenével való találkozást hivatott szimbolizálni, bár sokat nem tudtunk belőle értelmezni, mert korán röhögésbe fulladt a produkció. Érezhető volt, hogy az emberá lányokat hidegen hagyják a legendák, csak azért ugrabugráltak, mert Gerairo megkérte őket rá. 

A táncok nem voltak az igaziak (fotó: Bakos Gábor)

Próbáltak zenélni is, de az végképp kudarcba fulladt, mert sem a furulyák, sem a dobok nem szóltak jól. Gerairo bevallotta, hogy a zenét csak azért tanulták, hogy tudjanak valamit mutatni azoknak a turistáknak, akik véletlen a faluba tévednének, de igazából nem a tradíciójuk része. 

Nem úgy a Vénasszony Fesztivál, ami tulajdonképpen az egyetlen emberá ünnep. Akkor tartják, ha egy emberá lány úgy éri el a 15. életévét, hogy még nincs gyermeke. Ilyenkor a falu idősebb asszonyai (igen, akár a 16 évesek is) körbeülik a lányt, és gúnyosan viccelődnek rajta, azt éreztetvén vele, hogy ideje lenne férjet találnia. 

Az ilyen fesztiválok alkalmával az emberák formákat festenek magukra a jagua gyümölcsből nyert fekete festékkel. A jaguát egyébként hétköznapokkor is használják, mivel a festék állítólag véd a szúnyogok ellen. Minket is befestettek Gáborral, no de erről és az emberá hagyományokról álljon itt egy 10 perces rövidfilm, amit az utazás után fotós barátommal közösen készítettünk.

Ami saját megfigyelésünk volt, hogy az emberák sehol nem szőrösek, borotvát viszont nem láttunk sehol. Gerairo erről a következőt mondta:

- Él egy fekete kígyó az erdőben. Nagyon veszélyes, ha megmar, belehalsz. Ebből a kígyóból készítünk krémet, amivel ha bekenjük magunkat, soha többé nem nő szőr a testünkön.

Azonnal látni szerettem volna a kígyót, de Gerairo mosolygott egyet és azt mondta, nem mutatják meg senkinek, mert akkor a fehérek széttúrják miatta az erdőjüket. Igaza van. Lányok! Marad a borotva.

Így lesz a jaguából festék (fotó: Bakos Gábor)

Gyönyörű három napot töltöttünk La Mareában, de hívott minket ismét a vadon. Gerairo fia elhozta magával a feleségét is, édes négyesben vágtunk neki a Rio Balsasnak. Manuel ismerte a folyót, de azt mondta, legalább két napig fog tartani az út. Igaza lett. 

Az első napon Chuletí falujáig jutottunk. A falu jó 40 perc sétára feküdt a folyótól. Miközben vágtuk át magunkat az esőerdőn, Gábor gatyája beleakadt egy tüskés ágba, ami csípőig felfércelte azt. A faluba beesvén ugyanolyan házak fogadtak minket, mint La Mareában, de az emberek mások voltak. Nem kinézetre, hanem a nyelv, amit beszéltek. Chuletí wounan falu, akiknek a nyelve teljesen más hangzású, mint az emberáké. Egy öreg, félpucér indián hölgy jött velünk először szembe, aki meglátván Gábor szétszakadt gatyáját, csak annyit mondott spanyolul:

- Add ide, fiam! Megvarrom.

Nagyon kíváncsiak rá, milyen képek készülnek róluk

Hihetetlen. Belépett két vadidegen a faluba, és se szia, se pá, máris segíteni akartak. Egy elnéptelenedett palapában (oldalfal nélküli bungaló) köthettük ki a függőágyainkat. Manuel nem sok mindenkit ismert a faluban, bár La Marea ide csak egy napi járóföldre van. Gábor nadrágjából végül rövid gatya lett, de egy pillanatig nem bántuk, mert Chuletíben iszonyú volt a hőség.

A helyiek nem igazán értették mit keresünk a falujukban, de vacsorára beinvitáltak az egyik házba, ahol ñeke-ñekével, vagyis sült agutival kínáltak. Együtt evett az egész család, kutyástul, papagájostul.

A wounanokkal nehéz volt szót érteni, de azt megtudtuk, hogy hagyományaik ugyanazok, mint az emberáké, egyetlen dolgot leszámítva. Ők többnejűek, bár egynél több feleséget csak az tarthat, aki képes etetni mindkét asszonyát. Manuel csak rázta a fejét, hogy milyen emberek ezek, pedig távolról egészen biztos rokonok.

Rio Balsas háttérben a Pirre-hegységgel (fotó: Bakos Gábor)

Másnap visszaültünk a csónakba, és megindultunk délnek, felfelé a folyón. Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk Dariénbe, úgy sűrűsödött az erdő. Balra tőlük a Pirre-hegység 1000 méteres, esőerdővel borított csúcsai tornyosultak, és jó hogy ott voltak, mert így tudtunk tájékozódni, a rengeteg kanyar miatt ugyanis fogalmunk nem volt róla, merre van dél és észak. 

Két órás menet után futottunk be Tucutíba, de Manuel azt mondta, itt ne szálljunk ki, mert veszélyes. Tucutít feketék lakják, akik állítólag ma is kereskednek a FARC gerilláival, bár ezt nehéz volt elhinnünk, mert annyira nagy volt a béke idáig. A partról integettek nekünk, így végül megálltunk egy pillanatra, de csak azt akarták megtudni, kik vagyunk és mit keresünk erre, ahol a madár se jár. Azzal próbáltak csábítani minket, hogy az ő asszonyaik is tudnak táncolni, mintha a Rio Balsas vidékére a turisták azért jönnének, hogy magukat produkáló bennszülötteket vonaglani lássanak.

Újabb két óra elteltével elfogyott a folyó a csónak alól. Illetve nem fogyott el, csak annyira sekéllyé vált, hogy képtelenek voltunk tovább motorral haladni. Nem maradt más hátra, mint húzni-vonni a lomha kenut addig, amíg falut nem érünk. Öt órán át, hol bokáig, hol derékig gázoltunk a vízben, de falunak híre-hamva sem volt. Egyszercsak feltűnt egy csónak, amiben állig felfegyverkezett katonák ücsörögtek. Intettek egyet, és mentek is tovább, majd öt perc múlva jött a következő.

- Panamai elit alakulat - mesélte Manuel - a FARC-ot keresik.

Megnyugtató. Éppen kezdtük volna feladni a reményt, amikor az egyik kanyar után megpillantottunk néhány meztelenül fürdőző gyereket. Hála Istennek, megérkeztünk Llano Bonitóba. Kikötöttünk, majd a falu kocsmája felé vettük az irányt, amiből hangos zene hallatszott ki. Az ivóban emberák és pihenőjüket töltő katonák ücsörögtek. Egy főnöknek tűnő indián fickó lépett elénk, aki arról kérdezősködött, mi a fenét keresünk a falujában. Mennyivel másabb volt La Mareában és Chuletíben a fogadtatás! Dög fáradtak voltunk, nem akartunk veszekedni, így elmeséltük, azért jöttünk, hogy megismerkedjünk az elzártabb emberá közösségekkel, de a casiquét ez egy pillanatig nem érdekelte.

Llano Bonitóban furcsán néztek ránk az emberek

- Késő van, úgyhogy megaludhatnak a faluban, de fotózni és filmezni itt nem fognak. Holnap húzzanak innen! - kedveskedett.

Nem értettük mi van. Manuel bement a kocsmába, hogy megtudja, miért ilyen goromba velünk a főnök, majd azzal az infóval jött vissza, hogy tegnap tűzpárbaj volt a faluban a FARC-kal, és a helyiek félnek, hogy a két gringó bajt hoz a fejükre. Ez mondjuk jogos.

Kikötöttük a függőágyainkat a kocsma melletti épület tornácán, majd miután lefürödtünk a folyóban, vettünk magunknak és Manuelnek egy-egy sört, és vártuk, hogy elmúljon az éjszaka. Naplemente után kezdtek a helyiek feloldódni, próbáltak kommunikálni velünk. Azt mesélték, hogy évek óta nem volt gond a gerillákkal, de tegnap megöltek egy emberá asszonyt, mert az nem adott nekik enni. A csetepaté hírére Manenéből megérkeztek a katonák, és lövöldözni kezdtek a gerillákkal. Kettőt megöltek közüllük.

Este még beugrott a törzsfőnök, s közölte, hogy holnap 7 és 8 között sétáljunk át a 40 percnyire fekvő Manenébe, hogy lejelentsük magunkat a katonáknál, de egy perccel ne csússzunk meg, mert a fejvadászok tegnap óta mindenre lőnek, ami mozog. Remek!

Hiába a tegnapi tűzharc, a kocsmában hajnali 4-ig szólt a dizsi, az elit alakulat tagjai ropták a táncot a még facér emberá lányokkal. Egy év múlva itt is lesz biztos néhány gyermekét egyedül nevelő leányanya.

Pontban hétkor Manuelékkel közösen átsétáltunk Manenébe. Hangulatos kis falu volt, bár az összképen sokat rontottak a lövészárkok és a homokzsákokból felállított bunkerek. Innen a kolumbiai határ nincs tíz kilométer, érthető a készültség. Nem engedtek fotózni a faluban, csak titokban, csípőből lőttünk pár felvételt, majd miután lejelentettek minket a La Palma-i határőrségnél, megkértek minket, hogy térjünk vissza Pueblo Nuevóba, ami innen kb. másfél óra csónakút.

Pueblo Nuevot odafelé nem vettük észre

Nem volt miért ujjat húzni a katonákkal és a helyiekkel, így megfogadtuk a tanácsot, s Llano Bonitóban visszaültünk a csónakunkba, amivel visszaereszkedtünk az imént említett faluba. Érdekes, hogy idefelé nem vettük észre ezt a falut, talán megspóroltunk volna magunknak vagy két óra csónaktolást.

Pueblo Nuevo casiquéje hihetetlenül kedvesen fogadott minket. Örült, hogy turisták jöttek a falujába, amire állítása szerint még soha nem volt példa. Hatalmas lett a felfordulás, az egész falu minket akart látni. A fiatal lányok azonnal melltartót húztak, hiszen nem illik az idegeneket pucéran fogadni. A casique házában kötöttük ki a függőágyainkat, majd hoztak nekünk egy adag yukkát ebédre. Nehéz volt a kommunikáció, mert mindenki minket bámult. Azt hiszem, ezért jöttünk Gáborral.

Gyerekek figyelik minden mozdulatunkat (fotó: Bakos Gábor)

Néhány órán belül szétszéledt a tömeg, mindenki ment a dolgára. A lányok ettől a pillanattól fogva pólóban sétálgattak a faluban, ami hihetetlenül tetszett a helyi srácoknak. Mikor két 15 év körüli lányka elslisszolt a házunk alatt, két srác a családból füttyögni kezdett utánuk, majd arról dumáltak, hogy milyen szexik a csajok.

- Szexik? Hiszen pólóban vannak - vetettem nekik oda.
- Ezért szexik - kaptuk a meglepő választ.

Vicces. Nálunk az a szexi, ha egy lány ledobja a melltartót, az emberák között pedig az, ha felhúzzák azt.

Másnap délelőtt megbeszéltük a casiquével és egyik fiával, hogy elkísérjük őket vadászni. Instrukcióink ellenére guayucót húztak, aminek nagyon örültünk, mert Gábor igazán autentikus képeket tudott így lőni. Érződött rajtuk, hogy ez most nem igazi vadászat, csak magamutogatás, hogy vagány képek szülessenek róluk. Semmit nem lőttek, de nem volt gond, tényleg olyan fotók készültek, amikre minden fotós és minden emberá büszke lehet.

Pueblo Nuevóban sem úsztuk meg a táncokat. A lányok többsége továbbra sem volt hajlandó megszabadulni a melltartójától, látszott, hogy nagyon zavarja őket a jelenlétünk. Viszont a fotók kedvéért vastagon kirúzsozták magukat, amin jót mosolyogtunk, majd tisztelettel ugyan, de megkértük őket, hogy mossák le az arcukat. Értetlenül néztek ránk és a casiquére, aki intett a fejével, hogy csinálják azt, amit kértünk.

- Vigyétek a képeket magatokkal és mutasátok meg a testvéreiteknek, milyen békében élünk itt Dariénben, mi, emberák. Jöjjenek el a barátaitok is meglátogatni minket, szívesen fogadunk titeket - bocsátott utunkra az öreg törzsfőnök, majd a kezünkbe nyomott egy-egy banánt útravalónak.

2010-es Dariénben tett utazásunk - azt hiszem mondhatom Gábor nevében is - hatalmas élmény volt. Nagy kár, hogy 2015-ben már nem engednek külföldieket az esőerdő mélyére, pedig ha lehetne, Erivel biztos visszatérnénk Pueblo Nuevóba. Talán majd néhány év múlva...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!