Falan elveszett városa


Annak, aki Kolumbiában utazgat, ismerős lehet a Ciudad Perdida név. A tayronák egykori fővárosa népszerű látványossága az országnak, de azt csak nagyon kevesen tudják, hogy van Kolumbiában még egy Ciudad Perdida, még pedig egy apró falu, Falan közelében. Mi sem tudtunk róla, amíg meg nem érkeztünk Tolima megyébe, de nagyon örülünk neki, hogy sikerült belebotlanunk. Már az odavezető út sem akármilyen Villahermosával és a Rio Azufrado völgyével, de a mérges coyes pókoktól és denevérektől hemzsegő egykori aranybánya az elmúlt két hét egyértelmű highlightja lett.

Reggel azt az üzenetet kapjuk a könyvelőnktől, hogy vissza kell térjünk Facatativába, mert hiányzik pár dokumentum a cég élesítéséhez. Az volt a terv, hogy Libanóból délnek fordulunk, ezzel szemben most ülhetünk fel egy buszra és utazhatunk vissza Facába. Szombat van, így nem hajt a tatár, hétfő előtt úgysem intézhetünk semmit, ezért úgy döntünk, a térképeken alig jelölt, Villahermosa-Palocabildo úton térünk vissza Mariquitába, majd onnan átkelve a Rio Magdalenán Facatativába.

Villahermosa a térkép alapján mindössze 30 kilométerre található, ezért nem kicsit furcsáljuk, mikor a kisbusz sofőre közli, hogy az út két órán át tart majd. Megszoktuk már az andoki utakat, de ez a szakasz túltesz az átlag földutakon. A Rio Azufrado völgyének oldalában tekergőző földút egészen szörnyű állapotban van, így nem az a meglepő, hogy az út két órán át tart, hanem az, hogy megy egyáltalán rajta busz.

Ezért a kilátásért megéri szenvedni

A kilátás amúgy pazar. Jellemzően lulo-, kávé- és granadillaültetvények bitorolják a tájat, de itt-ott foltokban még feltűnik az egykor az egész völgyet beborító köderdő. A sofőr ezúttal is többször megáll nekünk fotózni, mintha legalábbis kibéreltük volna a buszt.

A Rio Azufrado völgye egyszerűen varázslatos

Befutván Villahermosába ismét feltűnik a csendesen füstölgő Nevado del Ruíz havas csúcsa. A falu - szemben Armeróval - biztonságban van, hiszen a Rio Azufrado jó száz méterrel lejjebb folyik, így egy esetleges lahar nem okozna akkora pusztítást, mint tette azt 1985-ben innen nem messze. Ha azonban a vulkán piroklaszttal teríti be a vidéket, akkor a környék többi településéhez hasonlóan Villahermosa is bajba kerül. Sőt! Mivel a faluba vezető utak mindegyike már szinte most járhatatlan, az evakuálásra szinte semmi esély nincsen. A Nevado del Ruíz jelenleg békés, de ez nem lesz mindig így.

A Villahermosa fölé emelkedő Nevado del Ruíz

Villahermosa amúgy egészen pofás falu, főterén az épületek quindíói jegyeket hordoznak magukon. Olyanok a házak, mint amilyeneket az ember Salentóban vagy Filandiában lát. Az ok egészen triviális. Három antioquiai fickó ugyanúgy kávétermesztésre alkalmas földeket keresve jutott el a völgybe, mint kortársaik a vulkán túloldalán fekvő Rio Quindío medencéjébe. A Rio Azufrado völgye alkalmas helynek bizonyult, így 1843-ban letették a falu alapkövét. Az antioquiaiak híresek voltak hagyományörző életvitelükről, nekik köszönhetően honosodott meg a Zona Cafeterában (és itt is) az északról magukkal hozott építészeti stílus.

Villahermosa egészen jól néz ki

Szombat lévén csak 11 órakor indul campero Palocabildóba, így van szűk két óránk körbesétálni a falut. A főtér színes házain kívül sok izgalmasat nem látunk, kivéve az itt élők, nekik ugyanis mi nagyon izgalmasak vagyunk. Hétvége lévén tömve vannak a kocsmák, minden másodikba kapunk meghívót az ott ücsörgőktől. Ha itt töltenénk az éjszakát, mennénk is sörözni a földekről érkező rancherókkal, de sajnos igyekeznünk kell Facába, úgyhogy ezúttal elmarad a vegyülés a helyiekkel.

Eri egy színes, villahermosai kapu előtt

Palocabildo felé az út még az idevezető útnál is rosszabb állapotban van. A 40 éves Toyotánk ugyanúgy szenved a méter mély beszakadásokkal, mint anno tette azt sofőrünk Nabusimake felé. Másfél órába telik, mire megérkezünk a 20 kilométerre fekvő Casabiancába. A sofőr fél óra pihenőt rendel el, mert az úttól szétesett a motor, amit össze kell hegesztenie.

Casabianca felé sem kevéséb szép a táj

Casabianca ugyanúgy a kávénak köszönheti létezését, mint Villahermosa, de nem sokkal később aranyat találtak a környéken, így az itt élők profilt váltottak. Állítólag 1914-ig a falu maga volt a gazdagság, aztán jött egy földrengés, ami nem csak Casabiancát tette a földdel egyenlővé, de a bányákat is megsemmisítette. Maradt hát a kávé és egy csúnya falu, amiből fél óra is sok.

Casabianca főtere

Casabiancától Palocabildóig egy fokkal jobb az út, az újabb 30 kilométerhez már elég egy óra is. Palocabildo semmivel nem nagyobb, mint volt Villahermosa vagy Casabianca, viszont itt van a legtöbb ember.

- Minden hétvégén piac van - meséli a sofőr - A környék összes veredájáról jönnek a népek, szerintem ilyenkor lehetnek itt vagy ötezren.

Olyan jó az út errefelé, hogy majdnem kiesett a motor

Tényleg iszonyú a forgatak. Vagy negyed óra, mire bearaszolunk az amúgy apró falu főterére. Szinte azonnal indul egy busz Mariquitába, amivel húsz perc alatt Falánban találjuk magunkat. Rendesen lejöttünk a hegyekből, mert ismét van vagy 30 fok. A főtéren egy telefonos pult mögött ácsorog egy srác. Amint meglát minket, becsukja a boltot, és ajánlgatni kezdi szolgálatait, mint Falán turisztikai referense. Ő visz el minket egy cégér nélküli hotelbe, Yeith szállójára, ahol egy egész apartmant kapunk 50 000 pesoért.

- Ha a Ciudad Perdidához vágytok, én elvihetlek titeket - kezdi a srác - 100 000 peso.
- Láttuk Mariquita felől kiírva a Ciudad Perdidát. Mi ez, valami romváros? - érdeklődünk.
- Nem. Egy elhagyatott aranybánya innen nem messze.

Palocabildóban minden hétvégén hömölyög a tömeg

Nem akarunk egy kimerült bányáért ennyit fizetni, így megköszönjük a segítségét, és elbúcsúzunk a sráctól. A neten aztán látjuk, hogy ez a Ciudad Perdida nem is néz ki annyira rosszul, ezért úgy döntünk, hogyha nem is vezetővel, de a magunk szakállára felkeressük. Majd csak holnap, mert ma már késő van hozzá.

A falu alsó végében van egy kis domb, annak a tetején egy kőkereszt. Naplemente előtt nem sokkal felsétálunk rá, és valami egészen zseniális panoráma tárul a szemünk elé. A Rio Guamo síksága mögötti Lumbi-hegység mészkőszirtjei fenomenálisak. Addig bámészkodunk, amíg kis híján ránk sötétedik.

Fantasztikus a kilátás a Rio Guamo völgyére és a Lumbi-hegység mészkőszirtjeire

Másnap visszasétálunk a dombhoz, aminek alsó végéből indul egy földút a bánya körüli veredákhoz. Bár a bejáratnál elhelyezett térkép jelzi a bányát, maga a térkép teljességgel használhatatlan. Kétszáz méterre a főúttól feltűnik egy ház, aminek a verendáján ücsörög egy idősebb úr.

- Ha a bányát keresik, menjenek tovább, aztán az erdőn keresztül le a folyóhoz - adja ki az ukászt - Ha vezetőre lenne szükségük, szóljanak nyugodtan.

Az aranybányák helyett legelésző marhákra bukkanunk

Megfogadjuk az öreg tanácsát, de újabb kétszáz méternél tovább nem jutunk. Az út egy fincára visz, ahonnan három dühös kutya ront ránk. Tíz percbe is beletelik, mire sikerül megszelidítenünk őket, és nem akarnak minket azonnal lábikrán harapni. Az út a háznál véget ér, nem tudjuk, hogyan tovább. Visszasétálunk az öreghez, a 78 éves Campeliashoz, aki 20 000 pesóért elvállalja, hogy levisz minket a bányába.

Ehhez hasonló furcsa növényeket látunk az erdőben

Átvágunk vele és két kutyájával, Pequasszal és Negróval a ház előtti mezőn, és egy drótkerítésbe kapaszkodva leereszkedünk egy apró patak partjára. A patak mentén tekergőző keskeny ösvény leszakadt, iszonyú nehéz rajta az átkelés. Eri úgy dönt, inkább megvár minket Negróval, én pedig Campeliasszal és Pequasszal hármasban lebócorgok a völgybe. Az öreg lassan halad, nehezére esik a gyaloglás, de nagyon kitartó. Folyamatosan szóviccekkel traktál, amiknek a felét nem értem, úgyhogy inkább a bánya történelmére terelem a szót.

- A spanyolok nyitották a bányát - meséli -, de mikor Kolumbia független lett, elhagyták. Pár évtizedig még bányásztak itt aranyat, de már több mint száz éve benőtte az erdő.

Ez igaz. Olyan sűrű a dzsungel, hogy alig veszem észre, hogy megérkeztünk a bánya területére. Néhány betonból öntött teknő és kád jelzi, a bányát nem csak a 19. században használták.

Ezeket a kádakat az '50-es években újították fel

- Az '50-es években az volt a terv, hogy újra megnyitják, de nem lett belőle semmi. A mosót felújították, de a munka félbe maradt - folytatja Campelias.

A mosótól egy keskeny ösvény vezet a vízeséshez, amit állítólag mesterségesen alakítottak ki azért, hogy folyamatos legyen a vízutánpótlás. A túloldalon áll egy épület, amit talán raktárként használtak, bár ezzel kapcsolatban Campelias is csak találgat.

Ma már senki nem tudja, hogy ezek az épületek pontosan mi célt szolgáltak

Az épület után jön egy boltíves kapu, majd egy nagyobb épület, ami állítólag a bánya igazgatójának a háza volt. Ma ugyanolyan rom, mint a többi létesítmény. Valójában csak falmaradványokat látok, de a sűrű esőerdőnek hála egyetlen pillanatig nem unalmas a bánya bejárása.

Campelias az igazgató házának a kapujában

- Innen egy hosszú ösvény vezet az ülepítőkig és tárolókig - mutat idős vezetőm az erdő felé.

Az ösvény sziklafelöli oldalán végig kőfalat építettek, aminek funkcióját Campelias nem tudja. Egy biztos, ma pókok lakják a kövek közti réseket, nem is akármilyen pókok. Hatalmas, ember méretű pókhálókat látunk, amik tölcsérben végződnek.

Egészen durva pókhálók szegélyezik itt-ott az ösvényt 

- Legyél nagyon óvatos, ne érj a pókhálóhoz! - utasít Campelias - Ezek a pókok nagyon nagyot tudnak csípni.
- Milyen pókok ezek?
- Úgy hívják őket, hogy coyes. Egyszer megmart egy ilyen, három napig izomgörccsel feküdtem és folyt a nyálam. Szörnyű élmény volt.

Nem hagy nyugodni a kíváncsiság, így egy hosszú bottal megrezegtetem a hálót. Azonnal kiugrik egy kb. tarantula nagyságú, de annál sokkal durvábban kinéző pók. Sehol nem láttam még ilyet, és remélem, többé nem is fogok.

A coyes kb. 20 centis, és sokkal durvább a csípése, mint egy tarantulának

Leérünk a patakhoz, amiből a spanyolok az aranyat mosták. A távolban feltűnnek az ülepítők és tárolók, de ezekhez már egyedül megyek el, mert vezetőm nagyon elfáradt. A kutya, Pequas velem tart, de az ülepítőket összekötő alagutakba nem mer bejönni. Félek, nehogy a sötétben véletlenül belenyúljak egy coyesbe, de végül néhány denevéren kívül mást nem látok.

Az alagutakban denevérekre bukkanok

Érdekesek az alagutak. Vannak, amiket szépen kialakítottak, de vannak olyanok is, amiket meghagytak természetes állapotukban. Sajnos a bányák építéséről és üzemeltetéséről nem sok maradt fenn, ezért a történészek is csak találgatnak, melyik épületnek pontosan mi lehetett a funkciója.

A legtöbb épületnek sajnos nem ismert a pontos funkciója

Érdekes élmény volt a Ciudad Perdida de Falan, vagyis Falan elveszett városa. Nem gondoltam volna, hogy egy régi bánya ennyire látványos tud lenni, az egészet hangulatásban Isla Gorgona börtönszigetéhez tudnám hasonlítani, csak amíg azért kifizettünk egy halom pénzt, ezt megúsztuk 8 dollárból. 

Búcsú Campeliastól

Visszatérünk Erihez, aki mellől egész mostanáig nem mozdult el Negro, majd onnan Campelias házához sétálunk. Kifizetjük neki a 20 000 pesót, majd búcsút intünk egymásnak. Lezuhanyzunk a szállón, és Mariquita érintésével Facatativába utazunk. Reméljük, nem tart sokáig az ügyintézés, mert idén szeretnénk egész Nariñóig eljutni.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!