Gámbita lélegzetelállító természeti csodái


A véletlen hozta úgy, hogy a Mirador-csapattal Gámbita felé vesszük az irányt. Semmit nem tudunk erről a faluról, csak annyit, hogy a határában van pár vízesés és egy barlang. A pandémiának eddig nem volt sok pozitív hozománya az életemben, de Gámbitáért örökre hálás leszek ennek a fránya vírusnak. Közép-Kolumbia egyik legszebb vidékén jártunk, ahol egymást érik a lélegzetelállító látványosságok. Ismét bebizonyosodott, hogy Kolumbia igazi látnivalói nem a kijelölt turista desztinációk.

A pandémia miatt Európából Kolumbia felé alig van forgalom, így hiába vannak kiírva a gépek minden napra, a többségüket törlik vagy összevonják más járatokkal. Február elején vettük meg a jegyeket az áprilisi útra, de két hónap alatt közel féltucatszor módosították a menetrendet. Kiszolgáltatottak voltunk, nem tudtunk mást tenni, mint rábólintani minden egyes átírásra, remélvén, hogy valahogy majd eljutunk Bogotába. A végén úgy rakta össze az utunkat a Lufthansa, hogy lett plusz két napunk Kolumbiában. Szerencsére a csapat rugalmas volt, abba is belement, hogy a két plusz napot olyan helyen töltsük el, ahol még én sem jártam.

Az egyik plusz napot a Chingaza Nemzeti Parkban szerettük volna eltölteni (ebből lett végül az El Zoque Természetvédelmi Terület), a másikat pedig a Monguí és Guadalupe között megbújó apró faluba, Gámbitába terveztük. Mivel Sogamoso felől nincs tömegközlekedés Gámbita irányába és Henry is könyörgött, hogy adjak még neki munkát, megbeszéljük vele, hogy elvisz minket a Santander és Boyacá határán fekvő faluba, majd onnan Guadalupéba és Chiquinquirába. Az utat sem ő, sem én nem ismerjük, de a csapat azt mondja, menjünk, hátha kisül a dologból valami jó.

Monguíból földúton ereszkedünk le az acél fővárosába, Kolumbia legszennyezettebb településére, Sogamosóba. 2500 méteren végtelen eperföldek húzódnak, ahol épp most van a szüret. Be is vásárlunk pár kilóval az előttünk lévő útra.

Morcá "fenséges" temploma

Kicsit lejjebb megjelennek azok a szénbányák, amiknek Monguí is köszönheti a létezését. Ma már csak egy-kettő működik közüllük, mivel Paz de Rio környékén sokkal termékenyebb lelőhelyeket tártak fel az utóbbi évtizedekben.

Bekukkantunk a bányászok lakta Morcába, amit alig száz éve alapítottak, és aminek a főterén egy roppant csúnya templom áll. A templomot egy szikla helyére építették, amiben állítólag megjelent Szűz Mária képe. Morcá azonnal zarándokhellyé vált, ahová minden hónap első szombatján azóta is százak látogatnak el, hogy imádkozzanak Jézus édesanyjáért.

Kolumbiában így néz ki egy átlagos bányafalu

Morcá után gyorsan befutunk Sogamosóba. Az acél fővárosa messze van a széptől, de a Barrio El Oriente közepén található régészeti park miatt érdemes megállni egy órácskára. Itt található ugyanis a muiszkák Naptemploma, amit 1537-ben Quesada felgyújtatott, ezzel felszámolva a Bogotái-fennsíkot uraló Muiszka Konföderációt, ami a zaquék és zipák közös kormányzóságából állt. Mivel anno már írtam a Naptemplomról, ezért nem ismételném magamat, elég annyit megjegyezni Sugamuxiról, hogy a látogatói könyv alapján a parkban mi voltunk az első külföldiek a járvány kitörése óta.

A muiszkák szent épületének, a Naptemplomnak a replikája

Paipában bedobunk pár empanadát, majd megindulunk Gámbita irányába. Csak annyit tudunk az útról, hogy felkapaszkodik a Rancheria Természetvédelmi Területre, ami átmenetet képez a köderdők és a paramo között, majd onnan leereszkedik egy Palermo nevű faluba, ahonnan földúton lehet eljutni Gámbitába.

Az első szakasz egészen jó. Az út bár keskeny, de legalább aszfaltozott, így meglepően gyorsan haladunk. A Rancheria névre keresztelt természetvédelmi terület nem nagy és nem is túl látványos, a kilátás Palermo völgyére azonban meseszép.

Kilátás Palermo völgyére a Rancheria Természetvédelmi Területről

Nem sokkal a köderdők után véget ér a burkolat, így alaposan belassulunk. Palermo bár közelebb fekszik Paipához, tömegközlekedéssel csak Gámbita felől érhető el, mivel arrafelé jobb az út. Henry és a kisbuszunk is kínlódik az elemekkel, de szerencsére gond nélkül abszolváljuk a távot.

Palermóba pont a déli harangszóra futunk be. A pandémia miatt a templom zárva tart, de a mise nem maradhat el; hangszórókból szól a liturgia.

Palermo nagyon apró és elzárt település

Épp csak nyújtózunk egyet, majd megindulunk Gámbita felé. Palermo és Gámbita között féltávnál van egy vízesés, ami a Manto de la Virgen névre hallgat. A neten csodaszép képeket láttam róla, épp ezért ajánlottam a csapatnak, hogy kanyarodjunk erre. Valamivel két óra előtt érkezünk meg a zuhataghoz, amit már az útról is látni.

A Manto de la Virgen alsó lépcsője nem olyan látványos 

Ahogy az errefelé lenni szokott, a vízesés magántulajdon. A látogató központot épp most újíttatja fel az a család, akik mikor meghallják, hogy magyarok vagyunk, áradozni kezdenek Budapestről. Az idős pár már többször járt hazánkban, azt mondják, szerintük Budapest a világ legszebb városa. A beszélgetést próbálom rövidre zárni, mert nem csak a vízeséshez, de a Hondura-kanyon kilátójához is szeretnénk feltúrázni, ami nincs közel. Az idős pár azt mondja, képtelenség naplementéig oda-vissza megtenni a távot, de mi azért nekivágunk.

Már ezért a látványért megérte Gámbita felé kanyarodni

Először a 300 méter magas zuhatag lábához sétálunk el. Mivel a vízesés több lépcsős, ezért alulról nem lehet látni a tetejét; ahhoz bizony feljebb kell kapaszkodni. Meg is indulunk a könnyen követhető ösvényen, ami gyorsan emelkedik ugyan, de nem annyira, hogy kihívás legyen. Örömmel konstatálom, hogy az elmúlt napok, feltételezhetően covid okozta fáradtságérzete a múlté. Húzom a csapatot, hogy minden beleférjen, amit elterveztem, és csak szobatársam, Robi maradozik le. Nem panaszkodik, de ő is azt érzi, amit én az elmúlt napokban; egyszerűen fáradt. 

A Manto de la Virgen felső lépcsője már sokkal látványosabb

A vízesés tetejéig ő is feltornázza magát. De nem maga a vízesés a varázslatos, hanem a táj, ahol túrázunk. Meseszép vidék ez, teljesen mindegy, hogy a szélrózsa melyik irányába tekintünk.

Erről a helyről miért nem írnak az útikönyvek és az útibeszámolók?

A vízesés után megindulunk a Hondura-kanyon kilátójához. Innentől már nem olyan meredek az ösvény, viszont távolságot kell menni. Végül hárman feladják, így csak öten jutunk ki a kanyon szélére. A kilátás egyszerűen lélegzetelállító. Csak ülünk és nézünk ki a fejünkből, bámuljuk a minket körülvevő csodaországot. Azonnal tudom, hogy ez a program be kell kerüljön a következő évi Közép-Kolumbia túrába, csak még azt nem tudom, minek a kárára. 

A fantasztikus Hondura-kanyon

Megdörren az ég, így megindulunk lefelé. Alig másfél óra alatt megérkezünk a kocsihoz. Naplemente előtt még arra is marad idő, hogy megálljunk a közeli Cascada del Divino Niño névre hallgató apró vízesésnél.

Csak egy a sok gyönyörűség közül, ami Kolumbiában várja az embert. Ja, nem a túratársunkra, Zolira gondolok!

Gámbitában egyetlen vállalható szálló van, a Maria Fernanda Campestre Hotel. Hiába van hétköznap, a medencével és jacuzzival ellátott tanyahotel tele van. Végignézve a parkoló autókon kijelenthető, ide nem a plebsz jár szórakozni. Pedig az árak nem vállalhatatlanul magasak; egy kétágyas szobáért 160 000 pesót kérnek el, ami persze nem olcsó, de a minőségéhez képest egészen jutányos.

A recepciós csaj jó fej. Szinte azon nyomban hív nekünk egy helyi vezetőt, mikor megemlítem, hogy holnap reggel felkeresnénk a Cueva El Chocót. Este medencézés és iszogatás a program; jól esik a meleg idő Monguí után.

Elég jó szállást sikerült találnunk Gámbitában

Reggel fél nyolckor megérkezik Jimmy, aki elvállalta, hogy elvisz minket a Chocó-barlanghoz. A neten nagyon keveset találtam róla, ami nem véletlen. Jimmy elmondása alapján Gámbita önkormányzata 2017-ben döntött úgy, hogy nyit a turizmus felé, ekkor egyeztek meg a helyi rancherókkal, hogy engedjék be a látogatókat a földjükön leledző látványosságokhoz. Ahogy a Manto de la Virgen, úgy a Cueva El Chocó is magán kézben van.

- Sokkal több minden van a környéken, mint ami látogatható - meséli Jimmy a kocsiban ülve -, csak a legtöbb földműves még nem adta beleegyezését abba, hogy turisták kiránduljanak a földjeiken. A Manto de la Virgen csak egy a sok közül, a hegyek mélyén vagy egy tucat hozzá hasonló vízesés van.
- Miért nem engedik be a látogatókat? - kérdezek vissza.
- Félnek. Bár a békekötés után a rancherók is kezdtek nyitni a külvilág felé, a pandémia mindent tönkretett. Nem baj, az is valami, hogy legalább a Manto de la Virgen, a Cueva El Chocó és a Humeadora-vízesés látogatható.
- Humeadora? Soha nem hallottam róla.
- Az is itt van nem messze. Szegény Franklin két hónappal a pandémia előtt nyitotta meg a vízesést a turisták előtt. Beleölt egy halom pénzt, de turisták ezidáig alig látogattak el hozzá. Ha van időtök, délután elugorhatunk a hozzá.

A Cueva El Chocó bejárata

A csapat egyöntetűen bólogat. Ha csak fele olyan szép, mint volt a tegnapi, már megéri a plusz program. No, de maradjunk még egy kicsit a Cueva El Chocónál, amit az úttól nagyjából kétszáz méter ereszkedéssel érünk el. A neten alig pár fotót találtam róla, leírást pedig semmit. Így nem is tudtunk felkészülni arra a csodára, ami ebben a barlangban fogad minket.

A Cueva El Chocó első szakasza egy klasszikus barlang

A közel 300 méter hosszú barlangot egy patak vájta ki, amiben most is van víz, így több alkalommal kell levegyük magunkról a bakancsot. Az első szakasz csak emiatt izgalmas, de amint kiérünk az első járatból, azonnal eláll a lélegzetünk. Egy vízesés okozta beszakadáshoz érkezünk, amit sűrű esőerdő borít.

A lányok küzdenek a barlangi patakkal

A barlang kijárata

Átkelünk egy hídon, majd jön a következő barlang, aminek a túlvégén a patak egy újabb vízesésben végződik. Sziklákon kapaszkodva, majd létrán leereszkedve érünk ki a karsztból, ami egy liánokkal sűrűn benőtt kanyonba fut ki. Ez itt maga az édenkert! A másfél órás túra után a csapaton "Hűha!" érzés uralkodik. Olyat láttunk, amit magyar ember előttünk valószínűleg még nem.

Ennek a túrának minden perce élmény

Visszamászunk a kocsihoz, majd közöljük Henryvel, hogy teszünk egy kis kitérőt egy másik vízeséshez. Jimmy azt mondja, az út járható arrafelé, csak arra kell figyelni, hogy az érkező eső előtt jussunk ki a völgyből.

Gámbita faluja amúgy nem egy nagy szám

Gámbitában összeszedjük a cuccainkat, majd megindulunk a Humeadora irányába, ami amúgy útba esik Suaita felé. Nagyjából fél óra autózás után kanyarodunk le a főútról és térünk rá egy elég rossz állapotban lévő földútra. A nyeregig nincs gond, de a hegy túloldalán az út nagyon meredekké és csúszóssá válik. Bár napok óta nem volt eső, a laterit sokáig sáros tud maradni. Ha jön a zápor, ezen az úton biztosan nem tudunk visszajönni, így Henry aggódni kezd. Szerencsére az idő rendben van, egyelőre nem tűnik úgy, mintha esni akarna.

A Humeadora valójában nem egy, hanem több ehhez hasonló vízesés gyűjtőneve

Megérkezük a Humeadora-vízeséshez, ami előtt Franklin egy egész szép ökolodzsot rittyentett. Éttermet is üzemeltet, le is adjuk a rendelést a feleségénél egy menüre. Jimmy nem beszélt róla, de a Humeadora valójában nem egy, hanem több vízesés, és azért érdekes, mert az egyik vízfüggöny mögé be lehet bújni.

Gyuri a Humeadora vízfüggönye mögött

Mentőmellényt és sisakot tesznek ránk, majd Jimmy bevisz minket a vöröses színű vízesés mögé. Ha nem is akkora élmény, mint bekukkantani Canaimában az Hacha mögé, attól még értem, miért is gondolta úgy Franklin és Gámbita, hogy ezt a völgyet érdemes megmutatni a turistáknak.

A vízesés túloldalán

A félórás vizes program után lehet ugrálni a folyóba, amivel többen élnek is. Aztán - szinte menetrendszerűen - megdörren az ég, így visszaiszkolunk az étterembe. Henry sehol. Franklin felesége azt mondja, amint meglátta a felhőket, megindult vissza a nyeregbe, nehogy itt ragadjunk. Franklin megnyugtat, hogyha befejeztük az ebédet, feldob minket a terepjárójával.

Ezt a programot is élveztük

Ocsmány fekete felhők gyülekeznek a fejünk felett, ráadásul nem férünk be a kocsiba, csak ha a platóra is kiülnek páran. Szerencsére a csapat nem szívbajos, így a szakadó eső ellenére megindulunk a korcsolyapályának is beillő laterites úton. Mire felérünk a hágóba, már nem eső, hanem ökölmnyi jég esik. Mindenki bemenekül a buszba, ahol várunk, hogy egy kicsit alább hagyjon. Húsz perc ücsörgés után végre elindulhatunk Suiata felé.

Ebből bizony eső lesz!

Gámbitába a véletlen hozott minket, de az biztos, hogy nem utoljára jártam itt. A jövő évi Közép-Kolumbia programba biztosan bekerül, mert egészen varázslatos hely.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!