Az utolsó Kolumbiában töltött napok csodálatosan telnek, csak Bogotában húzom fel magamat kicsit egy covidióta palacsintázó miatt. Előtte azonban apró vízeséseket látogatunk Zapatoca és Socorro környékén, beleszeretünk a Rio Suárez völgyében megbúvó falvakba és felkeresünk egy telenovellákból ismert haciendát, ahová sajnos nem engednek be minket. Már most hiányzik ez az ország.
Sofőrünk pontosan érkezik. Mielőtt megindulnánk a hátsó utakon Socorro felé, ellátogatunk a Zapatocától északra fekvő La Lajita vízesésekhez. Nincsenek messze, de az út elég rossz, így beletelik jó húsz percbe, mire leparkoljuk az öreg Renault-t. A vízesések nincsenek kitáblázva, így megkérjük a sofőrünket, ha tud, rakjon minket irányba.
- Veletek megyek! Nem maradok itt egyedül unatkozni - adja a meglepő választ.
Egy patakmeder mentén haladunk lefelé. Először egy gyümölcsösön vágunk át, majd egy átmeneti erdős szakasz következik. Az ösvény jól követhető, de az erdős szakaszon rengeteg a szikla és a keresztbe növő gyökér, ami alaposan lelassít minket. Eri és Kata Zarándot adja kézről kézre, én a sofőrrel pedig Barangót.
Útban La Lajita vízeséseihez
Végül megérkezünk egy sziklakatlanba, aminek három ágában van három vízesés. Egyik sem gigantikus, de mindegyik szép a maga nemében. Az egyetlen zavaró tényező, hogy rengeteg a szemét a fák között. Nem az emberek dobálták szét, inkább az állatok borogatták ki a random kikötözött szemetes zsákokat. Amíg a gyerekek pancsolnak a vízesés alatt, addig mi a sofőrrel kitakarítjuk a völgyet. Két nagy zsák szemetet szedünk össze, amit visszacipelünk magunkkal Zapatocába.
La Lajita vízeséseinél már láttunk szebbet, de egy félnapos kirándulásnak megteszi
A faluban megebédelünk, délután egykor pedig jön értünk a srác, és irány Galán! Hogy milyen az út odáig? Szerintem nem árulok el nagy titkot: fantasztikus! Santander régóta az egyik kedenc megyém Kolumbiában, ez az út pedig csak ráerősít az érzéseimre. Ha a Chicamochánál van látványosabb szurdokvölgy a környéken, akkor az a Rio Suárez kanyonvidéke. Bár az itteni völgy nem olyan mély, mint az imént említett Chicamocha, viszont sokkal zöldebb nála. És ha zöldebb, akkor élőbb is. Gyönyörű rancheket, dús legelőket látunk, a madárvilág az autóból nézve is mesebeli.
La Fuente felé gyönyörű kilátás nyílik a Rio Suárez völgyére
Egy óra kocsikázás után befutunk La Fuente falujába. A település kb. akkora, mint volt Jordan, de ha lehet, még annál is szebb fekvésű. Ide nincs tömegközlekedés, csak napi egy furgon, ami hajnalban indul és délután tér vissza Socorróból.
A srácok hintáznak egyet a főtéri játszótéren, én ez idő alatt körbesétálom a háromutcás falut. Csodaszép, mint minden kis település errefelé.
La Fuente is megér egy megállót
La Fuentéből Galánba egy picit jobb az út, így kevesebb mint két óra alatt abszolváljuk a távot. Elköszönünk a sofőrünktől, majd megvesszük a buszjegyet Socorróba. Délután 5-kor indul, addig van időnk kicsit elmélázni a falu főterén.
Galán felé sem csúnya a táj
Galán már messze nem olyan szép, mint volt Zapatoca vagy La Fuente, de a fekvése ennek a legimpozánsabb mind közül. A város fölé emelkedik egy hatalmas táblahegy, aminek oldalában vízesések által vájt beszakadások látszanak. Bámulom a sziklát, miközben mellém lép egy idős úr, és elém tolja a telefonját néhány fotóval.
Galán főtere
- Ha eső után néz fel az ember, ezt látja - mutat a képre.
A fotón a Galán mögötti monolit látszik rengeteg gigantikus vízeséssel. A képek alapján a venezuelai Gran Sabana idéződik fel bennem, ott lát az ember ilyen csodát. Azonnal eldöntöm, hogy egyszer eljövök ide esős évszakban, és körbejárom a sziklát. Az öreg azt mondja, vezet fel ösvény a tetejére, de az egy irányba legalább öt óra gyaloglás. Na, majd egyszer gyerekek nélkül!
Galán egyik nevezetessége ez a falfestmény
Amúgy Galánnak fantasztikus a klímája. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a templomkert, ahol hatalmas fürt szőlők lógnak le a lugasról.
Délután ötkor nem kisbusz, hanem furgon érkezik. Barangó azonnal belelkesül: irány a plató! Jó másfél órán át zötykölődünk Socorróig, korom sötétben szállunk ki a kocsiból.
Ugyanabban a Manuela Beltran Hotelben szállunk meg, ahol a pandémia előtt. Bár anno itt összetörte a takarítónő a laptopomat, a városkában nem igazán van jobb ár-érték arányú szálló. És hogy miért jöttünk ide vissza? Azért, mert két évvel ezelőtt pont a gépem leamortizálása miatt kimaradtak a városka természeti nevezetességei, a Cascada del Saber és a Cascada Sancotea.
Eri és Kata ezt látja belőlünk a Cascada del Saber felé közeledve
Az előbbivel indítunk, mivel az van közelebb a városhoz. Hogy ne kelljen két kilométert hegynek felfelé gyalogolnunk, taxit fogunk, amivel a Hacienda Majavitához vitetjük magunkat. A régi birtok eléggé elhanyagolt, pedig a 19. században Kolumbia egyik leggazdagabb gazdasága volt. A hacienda kezelője mutatja meg, merre kell tartsunk a vízeséshez, amihez egy széles ösvény vezet.
Az esőknek hála érdekes gombák nőnek az erdőben
A széles ösvényeknek egyetlen baja van: könnyen elönti őket a víz. Itt is ez a helyzet. A még most is gyakran szakadó esőnek köszönhetően Eriék és a gyerekek csak egy szakaszon tudnak elkísérni, mert a mély sárban képtelenség lenne a majmokat végigcibálni. Barangó rettenet hisztit vág le, hogy nem jöhet velem, de szerencsére Eriéknek egy idő után sikerül elterelnie a figyelmét.
Jó húsz percen át küzdök az elemekkel, mire megérkezem a zuhatag lábához. Az ösvénnyel ellentétben a Cascada del Saberben nincs sok víz, így elég gyorsan elunom a dolgot.
A Cascada del Saber nem egy nagy látvány
A haciendánál beérem Eriéket. Visszasétálunk a központba, ahol megebédelünk, majd fogunk egy újabb taxit, és irány a másik vízesés, a Sancotea. A sofőr nem tudja, hol van a zuhatag, így csak annyit kérek tőle, vigyen le minket a Vereda Cinco Milhez vezető hídhoz, onnan majd én megoldom.
Negyed óra ereszkedés után megérkezünk a Rio Suárez partjára, ahol leparkoljuk a kocsit. A vízesés éppen csak kilátszik a fák közül. 60 éves sofőrünk meglepődik, mikor megmutatom neki a zuhatagot; soha nem tűnt fel neki, hogy van itt egy ilyen.
A Sancotea-vízesés a Rio Suárezbe szakad bele
A Sancoteához nincs ösvény, sziklákon kell végigmászni. Barangóval átvergődünk a nem veszélytelen szakaszon, majd bámuljuk a csodát. Oké, sem a Saber, sem a Sancotea nem kívánkozik képeslapra, de nem baj, hogy jártunk ezeken a helyeken is.
A Sancotea-vízesés már jobban néz ki, de kevés benne a víz
Három nap múlva repülünk haza, itt az ideje, hogy meginduljunk Bogotá felé. Socorróból legalább hat óra lenne az út, amit nem szeretnénk a gyerekekkel végigtolni. Keresem a helyet, hol lehetne megszakítani az utazást, végül a döntésem Simijaca falujára esik. Itt még nem jártunk, és az internet alapján van szállója, úgyhogy jó lesz.
Dél magasságában szállunk le a buszról a bekötőútnál. Innen jó 15 perc séta lenne a város, amit a szétszakadt bőrönddel nem vállalok be. Tuktukba ülünk, és a Hotel Victoria Realhoz vitetjük magunkat. Az intézmény valójában nem hotel, hanem munkásszálló, ahol hosszú távra vesznek ki szobákat a városba dolgozni érkező emberek. Meg is lepjük a tulajdonost, először nem is tudja, hová kapjon. Aztán nagy nehezen felszabadít nekünk egy szobát, ami olyan, amilyen, de egy éjszakára jó lesz.
Simijaca főtere kellemes hely
Simijacának már 1548-ban parókiája volt, de a közeli Chiquinquirá miatt nem tudott fejlődni, így megmaradt falunak. A főtere szép ugyan, de nagyon nincs itt mit csinálni, leszámítva a Peña de Moyba lábánál fekvő Hacienda Aposentost, ami elég látványos helynek tűnik a képek alapján.
Tuktukkal keressük fel a birtokot, ami tényleg meseszép környezetben fekszik. A telenovellákból ismert épület sajnos nem látogatható, de az azért roppant kellemetlen, hogy mikor kívülről lefényképezzük, az őr ránk ront és elhajt minket a környékről. A birtok simogatásért könyörgő teheneivel vígasztalódunk, amik a gyerekeinknek amúgy is jobban tetszenek.
A Hacienda Aposentos gyönyörű környezetben fekszik
Simijaca környékén amúgy nem ez az egyetlen jól kinéző hacienda. Tőle nem messze fekszik a Villa Blanquita, amit ugyancsak elfogadnék hétvégi háznak.
Simijaca környékén sok szép hacienda sorakozik
Simijaca beteljesítette mindazt, amiért ide jöttünk; egy délutánra adott elfoglaltságot. Másnap elbuszozunk Bogotába, ahol eltöltjük utolsó kolumbiai éjszakánkat.
Vacsorára a gyerekeket elvinném palacsintázni, de hiába állunk húsz percet sorban, a bejáratnál az őr kéri az oltási igazolványomat, ami persze a szállón maradt. Az elmúlt három hónapban sehol, senki nem kérte tőlem, már meg is feledkeztem arról, hogy van ilyen. Mondom az őrnek, hogy oltatlanul be se utazhatnék az országba, de ő hajthatatlan. Nagyon felhúzom magam a dolgon. Főként azon, hogy vannak cégek, amik presztízskérdést csinálnak abból, hogy be vagy-e oltva vagy sem. Mintha számítana egy fikarcnyit is, hogy oltott valaki vagy sem. Az őr persze csak a munkáját végzi, de elmondom neki, hogy bár oltott vagyok, addig nem vagyok hajlandó itt enni, amíg ezt a fasisztoid hozzáállást nem vetkezi le magáról a cég. Szerencsére, miután kiállok a sorból Barangóval, többen is velem tartanak. Csak remélni tudom, hogy végre az utolsó mohikán is rájön, mekkora eget rengető őrültség a Covid-hiszti fenntartása.
Zaránd ezzel a képpel búcsúzik Kolumbiától
Hazarepülünk, de csak egy rövid időre. Kora ősszel már jövünk is vissza Amerikába, valószínűleg, Mexikó lesz terítéken.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
