Hátsó utakon Guatemalában


Útban Guatemalavárosba érintek néhány helyszínt, amikről érkezésem előtt még én sem hallottam soha. Szembejön velem egy újabb krátertó, a Laguna del Hoyo, majd a Jalapa környéki Tatasiriré vízesésekkel ismerkedem. Nem állítom, hogy az ország highlightjai lennének, de ettől függetlenül érdemes volt ebbe az irányba kanyarodnom.

Három nap múlva érkezik a Mirador-csapat, úgyhogy rá kell kapcsoljak, ha nem akarok utánuk befutni Guatemalavárosba. A legrövidebb úton úgy juthatnék el a fővárosba, ha a napi egy szem hajnali járatra vennék jegyet, de nincs kedvem 4-kor kelni, meg amúgy is szeretném megismerni az útba eső falvakat, városokat. Így hát a reggeli pupusám elfogyasztása után egy San Manuel Chaparrónba tartó buszra szállok fel, ahová fél óra elteltével meg is érkezem.

A pár ezer fős település az egyik legunalmasabb guatemalai falu, ahol valaha jártam, még az amúgy mindehol nyüzsgő főtér is teljességgel kihalt. Piac helyett csak egy gyümölcs- és ruhaárus van, azoknak is sikerült pont a templom elé telepedniük, hogy még San Manuel egyetlen említésre méltó épületéről se tudjak normális fotót készíteni.

San Manuel Chaparrón joggal pályázhatna Guatemala legunalmasabb települése címére

Szerencsére a buszom húsz perc ácsorgás után továbbindul Jalapába, így nem kell sokáig rostokolnom a faluban. Csak a monjasi elágazásig utazom, ugyanis szeretnék valahogy eljutni a Laguna del Hoyóig, amiről remek képeket találtam a neten. Az elágazásnál strázsál egy tuktukos, gyorsan megalkuszom vele 30 quetzalban a tóig és vissza, bár azt előre leszögezi, hogy mindössze egy napja sofőrködik, és fogalma nincs, hol van a Laguna del Hoyo. Megnyugtatom, hogy közel a városhoz, így belemegy a fuvarba.

Az igaz, hogy közel van a tó, csak az odavezető út egészen szörnyű. Tengelyközépig érő, finom homok borítja a földutat, amitől szegény tuktuk köhög, prüszköl, nyekereg. Az utolsó szakasszal már képtelen megbírkózni a jószág, kénytelen vagyok sétálni. A tuktukos srác is csatlakozik hozzám, mondván, soha nem járt erre, érdekli, mi is ez a tó. Szerencsére sikerült elég közel kerülnünk a lagúnához, így alig öt perc gyaloglással fel is érünk a kráter peremére. Merthogy a Laguna del Hoyo egy krátertó, évezredekkel ezelőtt a Tahual-vulkán parazitavulkánjának beszakadásával jött létre.

A Laguna del Hoyo egy parazitavulkán beszakadásával jött létre

A kráter peremét egy jó szakaszon lekerítették, aminek hála szinte képtelenség normális fotót készíteni a víztükörről. Arra pedig az Ixtepeque után nem vállalkozom, hogy a bozóton keresztül utat törjek magamnak egy magasabb kiszögellésre. Megelégszem a minimalista látvánnyal, no meg a tuktukos srácot sem akarom a végtelenségig szívatni, úgyhogy visszadsétálok vele a járműhöz.

Monjas főterén tesz ki, ami sokkal élőbb, mint volt San Manuel főtere. Ami kicsit furcsa, hogy egymást érik a pizzasütők, mintha Guatemalában legalábbis a pizza népeledel volna. Olyannyira nincs így, hogy 13 éve, mikor Észak-Peténben éltem, a Chimaltenangóból származó befogadó családom még csak nem is hallott a pizzáról, és gondolom, akkortájt ez nem volt egyedi eset. Guatemala egészen elképesztő ütemben fejlődik, és a fejlődés sok hülyeséget hoz magával. Ilyen például a pizza, aminek tésztáját Guatemala-szerte búzaliszt helyett kukoricalisztből készítik. Olyan is.

Monjas nem szép város, de legalább szeretik a pizzát

Amúgy Monjas egy földrengésnek köszönheti létezését. 1773-ban, mikor összeomlott a főváros, a mai Antigua Guatemala, az egyház kolostort hozott létre a mostani város helyén, hogy az apácák segíteni tudják a hontalanná vált szegény antiguaiakat. Aztán szépen lassan rájöttek, hogy a Rio Otsua képezte síkság tökéletes karfiol- és brokkolitermesztésre, így Monjasból a 19. század közepére fontos mezőgazdasági központ vált. Ha nem is lett a város az agrárium fővárosa, Monjas lakóinak jó része még most is ebből a két haszonnövényből tartja fenn magát. A többiek pedig sajnos pizzát sütnek.

Monjas környékén mindenki karfiol- és brokkolitermesztésből él

Monjasból egy órás utazás a megye fővárosa, Jalapa. A Jumay-vulkán lábánál, 1300 méter magasan fekvő város klímája egészen zseniális; napközben 25 fok, hajnalban 18 fok van. Végre nem kell kétóránként pólót cserélnem.

Bár a város jó százezres, hotelekből mégsincs jól elengedve. A belvárosban mindössze kettőre bukkanok, az olcsóbbik, Hotel Altavistát választom, ahol 20 dollárt kell fizessek egy éjszakáért. A szoba legalább szép, bár hangos, mert az ablakom a főutcára nyílik. Alig múlt dél, így nem tétlenkedem; irány a közeli Tatasiriré vízesések, amik még Jalapánál is magasabban vannak, jóval 2000 méter felett.

Jalapai utcakép

Negyven perc buszozás után érkezem meg a bejárathoz, ahol két kisgyerek szedi a belépőt. Tízévesek sincsenek, így nem meglepő módon nincs visszajárójuk, de megígérik, hogy visszafelé apukájuk majd rendezi a számlát. A 25 quetzalos belépőre ott hagyok egy százast, és csak remélni tudom, hogy a két lurkó igazat mond, nem pedig lelép a pénzemmel.

A Tatasirirében három apró vízesés látható

A Tatasiriré egy magán park, ami három apró vízesést rejt. Egy össze-vissza tekergőző erdei ösvénnyel kötötték őket össze, amin kb. egy óra alatt lehet végigsétálni. Egy lélek nincs rajtam kívül az egész erdőben, de ezen egyáltalán nem lepődöm meg; mióta elhagytam Kolumbiát, pontosan nulla darab turistával találkoztam. Látok néhány szép madarat, de maga a park nem hagy bennem mély nyomokat. Ha másra nem, arra azért jó volt ez az egy óra, hogy végre lehűltem kicsit az elmúlt napok gatyarohasztó hősége után.

Jó hűsölni egyet az erdőben

Kifelé menet szerencsére szembetalálkozom a gyerekek apjával, aki szó nélkül adja vissza a 75 quetzalomat. Mikor megtudja, hogy külföldi vagyok, ujjongani kezd, merthogy - elmondása szerint - a parkban szökőévente fordul meg nem guatemalai.

Nem csoda, hogy nem jár sok turista erre - a Tatasiriré nem túl látványos

Jó másfél órát ücsörgök az út szélén, mire jön végre egy busz. Még így is marad időm naplemente előtt sétálni egyet Jalapában, ami pont ugyanolyan izgalmas, mint volt Chiquimula. A belváros nyüzsög a sok árustól, de turista szemmel nem sok értékelhetőt lát az ember. Itt-ott feltűnik néhány 18-19. századi házikó, de azért Jalapa nem egy Antigua.

Ez az épület Jalapa talán legpofásabb házikója

Irány Guatemalaváros! Reggel a közeli Sansare városkájába utazom, ott próbálok fogni valamit a fővárost Puerto Barriosszal összekötó autóútig. Van busz a közeli Sanaratéig, de az utasok nem akarnak összejönni, így másfél órán át ücsörgök a jelentéktelen település főterén.

A sansarei városháza és egy halom tuktuk

Aztán nagy nehezen elindulunk, húsz perc múlva pedig egy hihetetlenül zajos, csirkebuszoktól hemzsegő város központjában találom magamat. Sanarate olyan, mint Chimaltenango, ahová minden Pánamerikai autóúton futó busz bekukkant. Mozdulni nem lehet a színesre pingált monstrumoktól, amik ontják magukból a füstöt. Ráadásul valamilyen fesztivál lesz a napokban, így mindenhol hatalmas zsákokban állnak a színesre festett tyúktojások, amik ugyancsak nem segítik az haladást.

Sanarate koloniális hangulatú, de modern temploma

- Mind üreges - meséli az egyik mellém települő asszonyság a buszon - Este gyerekek dobálják egymást vele. Tavalyig normál tojást hajigáltak, de a polgármester megelégelte a koszt, így idéntől csak tojáshéjjal lehet csatázni - mosolyodik el.

Ilyenekkel dobálják egymást az emberek Sanaratéban

Maradnék, ha tehetném, de meg kell érkezzek a fővárosba. Holnap még körbejárom Guatemalavárost, aztán kezdődhet a túra!

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!