Isla Navarino rejtett szépségei


Régóta vágytam a Navarino-szigetre, és most elérkezett rá az idő, hogy felkeressem. Célom a négynapos Dientes de Navarino körtúra teljesítése volt, de a DAP légitársaságnak hála módosítanom kellett a tervezett programon. Bár a teljes kör ezúttal elmaradt, cserébe azonban olyan zugait fedeztem fel a szigetnek, ahol előttem jó eséllyel nem sokan jártak. Fantasztikus napok vannak mögöttem.

Elbúcsúzom a Mirador-csapattól, akikkel az elmúlt három hétben Patagónia leghíresebb látnivalóit jártam végig. Az én repülőm csak egy hét múlva indul Kolumbiába, így van időm áthajózni a Navarino-szigetre, ahol a déli félgömb legszélsőségesebb hegyi túráját, a Dientes de Navarino trekkinget szeretném teljesíteni. Már ha az időjárás is úgy akarja. November legvége van, mindjárt itt a nyár, így elviekben az idő nem lehet akadály. Nem úgy a chilei DAP légitársaság, akiknek hála a Navarino-szigeten tett látogatásom karcsúra sikeredik.

Egy nap ushuaiai pihenő után szállok csónakba, amivel az errefelé igen szokatlan szélmentes időben alig egy óra alatt kelek át a Beagle-csatornán. Az útért 120 dollárt gombolnak le rólam, ami rablás, bár mi nem az Patagóniában?! A csónakban tök egyedül ücsörgök, úgy néz ki, a 33 000 forintos jegy - un poco - megszűri a közönséget.

Fantasztikus hegyek tűnnek fel a háttérben a Beagle-csatornán hajókázva

- Ezek az idióta chileiek olyan kikötői illetéket számolnak fel, hogy nem lehet kevesebbet kérni a jegyért - meséli a kapitány, aki érkezésünkig szóval tart - Tudod, mennyit fizetek nekik? 60 dollárt. A felét a jegyednek ők viszik el. Tolvajok.

Tény, a chileiek nagyon megnyomják a ceruzát, ha a turizmusról van szó. Isla Navarino pedig nem is szólhatna másról, hiszen a hegyeken kívül nincs ott semmi más, csak csontig hatoló jeges szél.

Puerto Navarinót a határőrség épülete képezi

A kikötő épülete egyben határátkelő is, ismét nyomnak egy chilei pecsétet az útlevelembe. Patagóniában utazgatva az ember annyiszor kel át az argentin-chilei határon, hogy pár hónap alatt simán megtelik az útlevél. Ilyen gyorsan utoljára az Iguazú-vízesésnél gyarapodtak a pecsétek, ott a paraguayi-brazil-argentin hármashatáron való ide-oda rohangálás fogyasztotta nagyüzemben az oldalakat.

A 120 dolláros csónaktúra szerencsére tartalmazza a transzfert a kikötő és Puerto Williams között. Az út legalább egy óra, mivel a sziget egyetlen sztrádája nincs túl jó állapotban. Gabriela, a sofőr, rajtam kívül egy Paulina nevű középkorú nőt fuvaroz, aki a határőrségnél lejelentette férje, fia és néhány turista eltűnését, akik egy Horn-fok körüli vitorlás kirándulásra indultak egy hete. A nő nem aggódja túl a dolgot, azt mondja, sokszor volt már ilyen. A széljárás a Horn-fok körül kiszámíthatatlan, van, hogy hetekre bennragad az ember az átjáróban. Biztos benne, ahogy eddig, most is megkerül a családja, akik amúgy vitorlástúrák szervezésével foglalkoznak a környéken.

Olyan kevés csónak érkezik a szigetre, hogy a mólót sincs értelme felújítani

Gabriela azonnal az El Padrino kempinghez visz, látja rajtam, hogy az olcsón utazók közé tartozom. A kempinget egy Cecília nevű, enyhén túlsúlyos hölgy vezeti, aki a kelleténél kicsit talán közvetlenebb a férfi utazókkal. Nem csak engem szeret ölelgetni, azt a három srácot is, akik épp akkor érnek vissza a körtúráról, amikor én épp elfoglalom a menedékház egyik csendes sarkát.

8000 pesót fizetek a padlóra kiterített felfújható matracomért, de ebben bennefoglaltatik néhány lekváros palacsinta, amire meghív Cecília a házába. Miközben majszolom az otthonira nagyon hajazó palacsintákat, mesél egy keveset magáról és a szigetről. Bár ő számít a hátizsákosok patrónájának a szigeten, már vagy húsz éve nem volt a hegyekben, amit azzal magyaráz, hogy mérhetetlenül lusta, és hogy a túrázás amúgy sem túlsúlyos hölgyeknek való. A szállót édesapja tiszteletére nyitotta 2006-ban, a kempinget a háza közelében pedig néhány évre rá. Örül, hogy végre érkezett hozzá magyar vendég is, mert emlékei szerint még soha nem szállt meg senki nála az országunkból. Megígéri, hogy holnap hajnalban elfurikáz a túrautvonal kezdetéhez, valamint megmutatja térképen, hol találom a DAP légitársaság irodáját, akiknél pár hete lefoglaltam egy jegyet öt nap múlvára Punta Arenasba.

Puerto Williams háttérben a Dientes de Navarino hegyeivel

Megköszönve a palacsintákat az iroda felé veszem az irányt. Szeretném biztosítani a kijutásomat a szigetről, mivel Punta Arenasból másnap gépem lenne Santiagóba, onnan pedig Bogotába. Az ám, csakhogy ez Chile, ahol soha nem mehetsz biztosra, még akkor sem, ha van nálad egy vajling pénzt. A DAP légitársaságnak nincs online jegyértékesítő oldala, csak készpénzes fizetésre van mód, és bár fogadnak foglalásokat, ha beesik egy nagyobb csoport, akiknek kell az ülésed, simán lehúznak a listáról. Ez történik velem is. Hiába üvöltözök, hogy nekem másnap gépem lenne Kolumbiába, ez őket nem érdekli; pénz beszél, kutya ugat.

Bajban vagyok. Ha vissza kell menjek Ushuaiának, az legalább két nap veszteség, így egész biztos nem tudom végigcsinálni a Navarino körtúrát. Cecíliától azt a tippet kapom, hogy menjek le a kikötőbe, mert minden kedden indul egy komp, amivel szerda estére Punta Arenasba érhetek, így legalább nem kell visszamenjek Ushuaiába és a repjegyemet sem bukom el Kolumbiába. Az azonban nyilvánvaló, hogy az egész kört lejárni nem tudom, de így legalább nem kell ugyanazon az útvonalon visszatérnem Punta Arenasba, mint amin jöttem. A kompjegy 170 dollár, ami nem kevés pénz, de a másik verzió sem lenne olcsóbb.

Puerto Williams katolikus temploma

Kicsit dühösen vásárlok be a következő napokra. Útiköltségre elszórtam vagy 300 dollárt, mégsem járhatom végig a tervezett túrát, hála egy béna légitársaságnak. A kempingbe visszaérve aztán megnyugtat a három brit srác, akik még most is a sebeiket nyalogatják:

- Szép túra volt, de kegyetlen. Az utolsó két napban nem láttunk ki a sárból. Az eleje tök oké, de ami utána van, az egy rémálom. Biztos jó ez nyár közepén, de ilyenkor halál - adják egymásnak a szót, miközben betoppan a szállóra Mauricio, egy chilei túravezető srác, aki csoportokat kalauzol a Torres del Painénál.

Nyakig retkes ő is. Együtt indult a három angollal, de a második nap reggelén az egyik völgyben elkapta egy olyan hóvihar, hogy két napra a hegyek fogságába került.

- Nem bírtam kikaparni a sátramat a hóból. Mikor végre olvadni kezdett, az egész völgyet elöntötte a víz. Se előre, se hátra. Két napig gubbasztottam egy sártengerben - röhög.

Pont ugyanazért van itt, mint én. Kicsit beleunt a klasszikus patagóniai túrákba, egy kis kalandra vágyott. Arra azonban álmában sem gondolt volna, hogy így megszívatja az időjárás.

- Haver! Ha nekivágsz, semmit ne tervezz előre. Úgysem úgy történnek majd a dolgok, ahogy szeretnéd - röhög, közben kinyit nekem egy dobozos sört.

Nem szoktam izgulni túrák előtt, de most van bennem egy kis félsz. A Dientes de Navarinóról olyan csodás leírásokat olvastam, hogy nehéz elképzelnem, ezek a srácok tényleg ugyanazt a túrát teljesítették. Délután Cecília felvilágosít, hogy a sziget ösvényei december és február között járhatók, előtte és utána a brutális sár miatt azonban tök más az egész. Azt mondja, egyedül neki se vágjak, mert az nem szokás errefelé, de ha mégis megyek, jelentsem le magamat a rendőrségen, hogyha eltűnnék, utánam tudjanak jönni. Megteszem, amit kér, mégha mostanra világos, hogy a teljes kört nem tudom teljesíteni.

A rendőrségen a lelkemre kötik, hogy egyedül eszem ágába ne jusson megcsinálni a kört, és ha visszatérek, mindenképp jelentkezzek be náluk, ne keressenek feleslegesen. Megígérem nekik, majd korán nyugovóra térek, mert Cecília fél 7-kor jön értem kocsival, és elvisz az ösvényig.

Mathildével és Ariellel közösen vágunk neki a Cerro Banderának 

Nem jön, úgyhogy kénytelen vagyok sétálni. Másfél órát vesztek így, amitől nem vagyok boldog. A bejáratnál ráadásul utolér Cecília, aki egy francia lányt és egy chilei srácot furikáz. Azt mondja, elaludt, de egy cseppet se bánkódjak, mert Mathilde és Ariel is a hegyek felé tartanak, így nem kell egyedül baktassak.

Ariel csak a Cerro Banderáig sétál fel, mert munkaügyben van itt, délután pedig már dolga van. Mathildének nincs terve, ahogy sátra sem, úgyhogy ő is csak egy napra jött, viszont amennyire lehet, bemerészkedne a hegyek közé.

Olyan durva a szél a hegy tetején, hogy a szegény chilei zászló sem bírja

A Cerro Banderára nem nehéz az út, az ösvény gondosan jelölve van, így röpke másfél óra alatt fel is tornázzuk magunkat a zászlóhoz, ahonnan elég jó a kilátás Puerto Williamsre, Tűzföldre és a Beagle-csatornára. Az egyetlen, ami zavaró, az a szél, ami kis híján lefúj minket a tetőről.

Elég jó a kilátás a Beagle-csatornára és Tűzföldre

Mivel a zászlónál képtelenség egy percnél többet eltölteni, így Mathildével búcsút intünk Arielnek, és folytatjuk utunkat be a hegyek közé. Ettől a ponttól kezdve már egyáltalán nem egyszerű a navigálás, mivel nem csak a jelzések, de az ösvények is a semmibe vesznek. A hegy derekán oldalazunk, közben csodáljuk a tájat, ami egészen fenséges. Sárnak nyoma sincsen, itt sokkal inkább a lábunk alól kigördülő kövek azok, amik nehezítik az előrehaladást.

Búcsút intünk Arielnek és bevetjük magunkat a hegyek közé

Mathilde nem gyakorlott túrázó, ami a felszerelésén is látszik. A rajta lévő farmerrel nincsen gondom (a Nevado Tolimát és a Rucu Pichinchát is képes voltam abban mászni), de a kabátja egyáltalán nem vízálló, a bakancsa pedig a nagynénje húsz éve szétszakadt csukája, ami a harmatos víztől is beázik, nem hogy attól a jégvihartól, ami félúton kap el minket.

Ösvény nincs, de a táj fantasztikus

Olyan erős széllel érkezik a vihar, hogy csak egymásba kapaszkodva tudunk talpon maradni. A jég rendesen veri a fejünket, de lévén nincs mi alá bemenekülnünk, tűrjük a kínzást. Aztán egyszercsak elvonul a felhő és kisüt a nap.

Ilyen jégvihart senkinek sem kívánok

A táj fantasztikus. Szemeink előtt feltűnik a fogsor szerű vonulat, amiről a körtúra a nevét kapta. Alattunk a völgyben lagúnák sorjáznak, mind közül a legnagyobb a Laguna Hermosa.

A Laguna Hermosa

Jó négyórás gyaloglás után érkezünk meg a Laguna del Saltóhoz, ami nevét a tó déli végénél beleszakadó vízesésről kapta. A tó partjára nem igazán vezet ösvény, a törmeléklejtőn kell leevickélnünk, ami egyáltalán nem veszélytelen.

A Laguna del Salto a képen látható vízesésről kapta a nevét

A parton két sátrat pillantunk meg. Egy amerikai család, Ann, férje Kurt és nagyfiuk, Joel táboroznak itt három napja. Annek még a Torres del Painéban ment ki a bokája, de annyira szerették volna látni a szigetet, hogy iderepültek és bebotorkáltak a lagúnáig. Mostanra azonban annyira leromlott az asszony állapota, hogy képtelen lábra állni, így harmadik napja egy helyben vannak. Annak nem látom értelmét, hogy egy újabb négyórás menettel átküzdjem magam a Paso de los Dientesen, úgyhogy felverem melléjük a sátramat, majd egy röpke ebéd után Mathildével körbejárjuk a környéket.

Felverem a sátram a családhoz közel

Bár eddig sem volt csúnya a táj, ami a tó túlpartján fogad minket, az egészen lélegzetelállító. Olvadó jéglencséken burjánzó tundra, mélykék tengerszemek, széltől megdőlt ñireerdők, káprázatos vízesések fogadnak minket. Ösvény nincsen, érzés alapján járjuk a vidéket, bár így néha sikerül bokáig merülnünk a sárban.

A Laguna del Salto mögötti vidék egyszerűen fenomenális

Mathildének legkésőbb négykor vissza kell indulnia, hogy még világosban visszaérjen Puerto Williamsbe, így idő előtt visszavonulót fújunk. A francia lány távozása után van időm megismerkedni tábortársaimmal. Coloradóban élnek az Egyesült Államok legmagasabb lakott településén, Leadville-ben, így mindenük a hegyvidék.

- Leadville-ben mindenki imádja a hegyeket. Másként nem is lehet ott létezni - meséli Kurt, aki korához képest meglepően jól tartja magát.

Van egy örökbefogadott lányuk, aki azonban nem rajong a természetjárásért, így a hathetes szabadságukat mindig csak hármasban töltik. Tavaly Új-Zélandon vadkempingeztek, most Patagónián volt a sor, de az őket is meglepte, hogy Dél-Amerika ezen része mennyire drága. Elmondásuk szerint Új-Zéland sem volt olcsó, de Dél-Chile simán túltesz rajta; még Alaszkát sem találták olyan drágának, mint ezt a vidéket.

Ezért az látványért nem bánom, hogy nem sikerült megcsinálni a teljes kört

Ann lába nagyon csúnya, elképzelésem sincs, miként akar innen kibócorogni. Azt mondják, több mint tíz órán át jöttek idáig, de kifelé ennél sokkal tovább fog tartani az út, mert Ann mostanra a cipőjét sem tudja felhúzni. Segítségről hallani sem akarnak. Biztosításuk nincs, így nem tudnák kifizetni a mentés árát, de egyáltalán nem bánják az effajta utazást, mert ez is a kaland része. Amúgy abszolút egyetértek velük, én sem vagyok biztosításpárti. Erivel 2010 óta nem kötünk utasbiztosítást (igazából nem is nagyon biztosítana minket senki megfizethető áron), és azóta sokkal jobban odafigyelünk a környezetünkre. Persze voltak olykor buktatói a döntésünknek, de sokkal szabadabb így az utazás, mintha az ember körbevenné magát az európai kényelem láthatatlan bástyáival. Ann is kijut majd valahogyan, max. sátrat vernek valahol félúton.

A komp miatt már másnap ki kell érjek a hegyek közül, azonban amennyire lehet, elnyújtom az ittlétemet. Reggel Kurt forró teával kínál, cserébe megígérem neki, hogy elviszem oda, ahol tegnap Mathildével bóklásztunk, mert azt a vidéket neki is látnia kell. Fia, Joel későn kelő, így kettesben vágunk neki a vadonnak, amiből egy egészen jó kis túra keveredik.

Van egy olyan érzésem, hogy a Navarino-szigetből lesz nemsokára a második Torres del Paine

Mivel a vízesésig már ismerem az utat, oda gyorsan eltalálunk, utána azonban kitaláljuk, hogy felkapaszkodunk egy távoli kiszögellésre, ahonnan reményeink szerint teljes egészében belátni a fogsorszerű hegyvonulatot. Jó másfél órán át kerülgetjük a lagúnákat, mígnem felérünk végre egy hegy tetejére, ahonnan az eddigi legszebb panoráma tárul a szemünk elé. Azt, hogy milyen a hegyvidék túloldala, hála a DAP-nak nem tudhatom meg, de nehéz elképzelni, hogy ennél szebb lenne. Kurt is ujjong örömében, és biztos benne, hogy ide holnap elhozza a fiát, már ha az idő is engedi.

Az Isla Navarinón akkor jársz a legjobban, ha letérsz a "kijelölt" ösvényről

Annyira feltüzel minket a látvány, hogy úgy döntünk, más útvonalon térünk haza; megpróbálunk felkapaszkodni a fogakhoz, és az ínyen végigkapaszkodva eljutni a Paso de los Dienteshez. Hogy van-e rá esély, nem tudjuk, de majd lesz valahogy.

Közel a fogsorhoz még téli táj fogad minket

Alig kétszáz métert emelkedünk szintben, mégis más világ fogad minket. A lagúnákat itt még jég borítja, az árnyékos helyeken olykor félméteres a hótakaró. A jégre nem merünk rálépni, de az egyik lagúnánál muszáj, mert másként nem tudunk átkelni a hágóhoz. Van bennünk egy kis félsz, de Kurt azt mondja, jól ismeri a tengerszemeket, menjek a nyomában, és nem lesz gond. Tényleg nem lesz, bár a lábunk alatt néha rendesen rian a jég.

Kurt mutatja, hogy kell átkelni egy olvadófélben lévő tengerszemen

A hágóban méteres hó fogad minket. A távolban feltűnik az ösvény, ami megkerüli a hegyeket, de oda elérnünk esélytelen, mivel nagyon meredek a köztünk lévő sziklafal. Nincs mit tenni, mint gatyaféken elindulni lefelé, és csak reménykedni, hogy a méteres hó alatt nincsenek sziklák.

Kurt csúszik elsőnek, s bár a végén zakózik egy hatalmasat, követem. Életemben ilyen gyorsan még nem csúsztam le havon, a végén én is pofával fúródok bele az olvadó latyakba. Mindenünk átázik, de egy percig nem bánjuk, mert az egész túra fenséges. A hágóból már könnyedén evickélünk vissza a táborhelyhez, ahol Ann és Joel meleg teával fogadnak.

A képen nem látszik, de iszonyú meredeken csúsztunk le a völgybe

Amennyire lehet megszárítkozom, majd összepakolok, és megindulok vissza Puerto Williamsbe. Szép, tiszta időm van, a szél is csendesebb, mint volt tegnap. Bár csak két napot töltöttem a hegyek között a tervezett négy nap helyett, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Legalább felfedezhettem egy olyan részét a Navarino-szigetnek, amit talán még soha senki.

A komp másnap délután 4-kor indul, így délelőtt még van időm elugrani Puerto Williams múzeumába, ahol van egy apró tárlat a yagan indiánok életéről. Bár a porveniri antropológiai múzeum után sok újat nem tudok meg Patagónia őslakóiról, arról azért tudomást szerzek, hogy az egyetlen még élő yagan asszonyt Cristina Calderónnak hívják, és innen nem messze, egy tanyán él gyerekeivel és unokáival. A múzeumőr felvilágosít, hogy egy néhány éve forgatott dokumentumfilm óta Cristina csak 5000 dollár fejébe áll szóba idegenekkel, úgyhogy ne nagyon álmodjak arról, hogy csak úgy találkozhatok vele. Furcsa lehet egy nyelv utolsó tudójának lenni.

Puerto Williams legöregebb épülete valamint a szekér, amivel az első telepesek az öbölbe érkeztek

Puerto Williams és a Navarino-sziget beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Bár a teljes kört nem tudtam végigjárni, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem utoljára jártam itt. Legközelebb talán több szerencsém lesz a közlekedéssel.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!