Hosszú utazás után érkezünk Viña del Marba. Itt ér minket a karácsony, ami a körülményekhez mérten meghitten telik. Harminc fok, óceán, romlott sütemény és egy egészen kellemes város. Viña del Mar kellemes hely, még ha sajátosan chilei is.
Az a napokban biztossá vált, hogy La Serena felé nem fogunk tudni átkelni Chilébe, így nem marad más, mint visszatérni Mendozába, és a már többször (utoljára egy hete) járt 7-es főúton átlépni a határt. Ehhez első lépésként San Juanba kell eljussunk, ahová nagyjából négy óra a menetidő Calingastából.
Sokáig a San Juan-folyó völgyét követjük, ami itt-ott elég látványos tud lenni. A színes hegyek mostanra ugyan eltűntek, de a helyükbe lépő szürke szirtek is elég fotogének.
San Juan felé sem csúnya a táj
Másfél óra után a 149-es főút északnak kanyarodik, és az eddigieknél jóval unalmasabb, sivatagi táj fogad minket. A 40-es főutat három órás utazás után érjük el. Itt már újra vannak autók, de a környék nem sokat változik. A kietlen kősivatagot csak Matagusano apró lápvidéke töri meg, utána azonban az út ráfordul a San Juan-völgyre, ami az eddigiek után meglepően zöld.
A Minas Argentinas kőbányája jelzi, megérkeztünk San Juanba
Csak egyetlen éjszakára állunk itt meg, mivel a karácsonyt szeretnénk az óceánparton, Chilében tölteni. A terminálhoz közel keresünk szállást, de azok mindegyike szerelmi légyottokra rendezkedett be, így kénytelenek vagyunk a belváros felé kanyarodni. Végül a városi kórházzal szemben, a Hotel La Posadában kötünk ki, ahol argentínai utazásunk eddigi legdrágább szobáját sikerül kivennünk. Egy éjszaka belefér.
Naplemente után vágunk neki a belvárosnak, ami pontosan úgy néz ki, mint Mendoza központja: árnyas, platánfás utcák, modern épületek, a sétálóutcán rengeteg emberrel. Az egyik büfében eszünk egy adag sültkrumplit, nyalunk egy fagyit, aztán visszabattyogunk a szállásunkra. San Juan nem tűnik kimondottan izgalmas városnak, de egyszer majd még visszatérünk ide és alaposabban körbejárjuk, már csak azért is, mert a hegyek mélyén van egy-két szép víztározó, amiket kár lenne kihagyni.
Most csak egy rövid sétára volt időnk San Juanban
Korán kelünk, mert időben szeretnénk Mendozába érkezni ahhoz, hogy elcsípjünk egy olyan buszt Chile irányába, ami még napközben átkel a határon. Minden klappol, Barangó sem kényeskedik a hosszú, egész napos utazás miatt. Végül délután öt magasságában sikerül befutnunk az első chilei városkába, Los Andesbe, ahol megszakítjuk utazásunkat. Lenne ugyan busz Viña del Marba, de eléggé belefáradtunk az ücsörgésbe, úgyhogy az utolsó etapot holnapra halasztjuk. A Hostal Los Nonosban veszünk ki egy folyosó végi zuhanyzós szobát, amiért 35 dollárt fizetünk. Ez van, Chile nem Argentína.
A szállót egy nagyon kedves házaspárt üzemelteti, akik véletlenül kerültek Los Andesbe. A fickó nagynénjéé volt az épület, aki unokaöccsére hagyományozta azt. Nem tudták eladni, így végül úgy döntöttek, feladják az életüket Santiagóban, és hostelt nyitnak Los Andesben. Vendég rajtunk kívül egy szál sincs, de ez nem zavarja őket. Azt mondják, van hol lakniuk, a rezsi pedig kijön abból a néhány idetévedő hátizsákosból, akik valamilyen oknál fogva úgy döntenek, megalszanak Los Andesben.
Mert hogy ok valójában nem nagyon van rá. Los Andes nem egy szép város, az egyetlen vonzereje, hogy tiszta időben látszódnak az Andok havas hegycsúcsai. Ehhez persze az kell, hogy Santiago szmogját a szél ne erre, hanem délnek fújja, ami nem sűrűn fordul elő.
Los Andesben nincs sok látnivaló, de ez az utca kinéz valahogy
Mivel tegnap is csak sültkrumpli volt vacsorára, úgy döntünk, beülünk egy étterembe enni valami tartalmasabbat. A Donde El Guaton nevű vérhasbüfére esik a választásunk, ahol magunkba lapátolunk egy nagy adag chorrillanát.
Másnap délelőtt sétálunk egyet a városkában, de sok említésre méltó dolgot nem látunk. Szeretnénk felbuszozni a Cerro de la Virgenre, de sehol nem találjuk a buszmegállót, így fél óra keresés után feladjuk a dolgot. Felmálházunk és irány Viña del Mar.
Chilében kelet-nyugat irányba nincsenek távolságok, de a Cordillera de Costa, vagyis a Parti-hegység annyira tagolt, hogy képtelenség egyenes utakat kifuttatni az óceánpartra. Két órán át tötymögünk a völgyeken át kanyargó utakon, amiken rengeteg az autó. Végül feltűnik Viña del Mar, ami a terepviszonyok miatt elég extrém alakot ölt. Az Estero Margarita- és a Patagual-patak által vájt keskeny völgyet teljesen kitölti Quilpué és Villa Alemana, amik Viña del Mar elővárosainak tekinthetők. Az agglomeráció vagy tíz kilométeren át tart, mire hivatalosan is belépünk a kikötővárosba.
Viña del Mar nem csak az előbb említett két településsel, de Valparaísóval is összeépült. Sokáig töprengünk azon, hol szálljunk meg. A tengerpartjáról híres Viñában vagy a hippi hangulatot árasztó Valparaísóban? Végül Barangó miatt az előbbi mellett döntünk, így kiveszünk egy szobát öt napra a Hotel Vistahermosában, éjszakánként 45 dollárért. Horror összeg ahhoz képest, amennyiért általában utazásaink során meg szoktunk szállni, de chilei léptékkel mérve karácsonyi időszakban teljesen vállalható ár.
Viña del Marban töltjük a karácsonyt
A Hotel Vistahermosában az a jó, hogy közel van a terminálhoz, a metróhoz, a belvároshoz, Viña del Mar tengerpartjaihoz és Valparaisóhoz is, ami egy másfél éves gyerekkel nem utolsó szempont.
Az elmúlt hónapok chilei lázongásai rányomták a bélyegét a chilei idegenforgalomra. A külföldi turisták elmaradnak, így rajtunk kívül a hotelben csak egy brazil páros tartózkodik, úgyhogy elég családias hangulatú karácsony elé nézünk.
Mivel holnap szenteste, be kéne szerezni az ajándékokat. A szálló előtt futó Calle Valparaíso erre tökéletes helyszín, mivel a sok butik mellett itt gyűlnek össze az utcai árusok is. A karácsonyi menüt az egyik étteremben rendeljük le, valamint rábukkanunk egy német cukrászdára is, ahonnan egészen európai kinézetű sütiket sikerül beszereznünk.
Viña del Mar egyetlen hibája, hogy az óceán hideg
December 24-én körbesétáljuk Viña del Mart, ami egy-két kerületet leszámítva egy tökéletesen megtervezett, modern nagyváros. Sok látnivalóval a tengerpartot leszámítva nem rendelkezik, de olykor bizony jól esik a szemnek a személytelen, komfortvadász lakóparkok és apartmanházak látványa. Érződik rajta, hogy itt mindenkinek, aki számít, birtokolnia kell egy lakást vagy villát, és bizony a vendéglátóhelyek is ezekre az emberekre rendezkedtek be. Az étlapok lapozgatása után egy mexikói étterembe sikerül megebédelnünk, ahol hármunkra sikerül 30 000 pesót ott hagynom. Oké, karácsony van, egyszer elmegy.
Aki számít, annak itt van lakása
Délután négy óra magasságában elcsendesül a város. Bezárnak a bárok és éttermek, az autók is eltűnnek az utcákról. Világos van még, mikor megjön a Jézuska. A hotel recepciósával és a brazil párral megbeszéljük, hadd legyen másfél óra hosszára miénk a szalon, ahol a hotel üzemeltetői felállítottak egy karácsonyfát. Youtube-ról megy a Mennyből az angyal, az ajándékos dobozból pedig előkerül néhány kisautó, egy labda és egy homokozó szett. Minimálisra terveztük az ajándékokat, mert tovább is kell ám vinni magunkkal azokat Panamába és Kolumbiába.
Ahol ilyen villák vannak, ott az éttermek sem olcsók
Vacsora után előkerülnek a sütemények. Hiába vettük őket német cukrászdából, azért ez mégis csak Chile. Az összes süti olyan száraz, hogy az sem lenne meglepetés, ha tavaly karácsonyról maradtak volna meg. A csúcs a töltött piskóta, ami hemzseg a kukacoktól. Nehezen tudjuk Barangónak elmagyarázni, miért is nincs édesség pont szenteste.
Menjünk haza, mert jön a Jézuska!
Nyolc óra után ismét kinyitnak a vendéglátóhelyek és kezdődnek a karácsonyi bulik. Úgy néz ki, errefelé a családi karácsony csak pár óráig tart, utána jöhet a hepajkodás. Nem állítom, hogy könnyen jön álom a szemünkre a Calle Valparaíso bárjainak hangorkánjában.
A hotel szalonjában szentestézünk
Másnap irány a tengerpart! Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik így gondolkodnak. December 25-én mindenki a parton fetreng, délelőtt 11 magasságában sok helyen a törölközőt sem lehet leteríteni. Barangónak ez az első tengerparti élménye. A tengerbe bemenni nem csak a hullámok, annak hőfoka miatt sem lehet. A hideg tengeráramlásnak köszönhetően a nyár közepén sem melegszik 18-19 foknál melegebbre a víz. Ettől függetlenül jól elvagyunk. Felavatjuk a homokozó szettet, alagutakat fúrunk a kisautóknak, veretjük a lábunkat a hullámokkal.
Végre tengerpart!
Viña del Mar régi villanegyede még hátra van. Visszafelé a partról felbaktatunk a szállónk fölé magasodó dombra, ahol 19. század eleji nyaralók és kúriák sorakoznak. Sok házat biztonsági őr véd, vannak olyan épületek, amiket nem engednek lefotózni. Főként a Calle Iberia fényűző palotái azok, amik vonzzák a szemet. Nem véletlenül áll itt az elnöki palota épülete is.
Az elnöki palota bejárata
A dombtetőn tett sétánk után leereszkedünk a parti útra, ahonnan átsétálunk a Playa Caleta Abarcára. Mivel ez a strand esik legközelebb Valparaísóhoz, ezért egy talpalatnyi hely sincsen rajta.
A nemzeti emlékműnek számító Wulff-kastély mögötti partszakasz a leglátványosabb a városban
Viña del Marban tett sétánk utolsó állomása a város kultikusnak számító, virágokkal díszített órája. Odaférni sem lehet hozzá, annyian fényképezkednek körülötte.
Működni nem működik, de legalább szép
Kicsit féltem Viña del Martól. Attól tartottam, a tömeg tönkrevágja majd az ünnepet. Nem így lett. Ehhez persze szerencse is kellett. Ha nyugira vágytunk, csak visszamentünk a hotelünkbe, ahol tényleg családias volt a légkör. Ez nyilván nem így sült volna el, ha nincs a chilei forradalom, de ha már ennek okán nem sikerült az országban utazgatnunk, illett, hogy legalább a karácsony kellemesen teljen. Holnap irány Valparaíso!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
