A pandémia előtt már utaztunk öt hónapot Barangóval; 2019-ben és 2020-ban Chile, Argentína és Kolumbia volt terítéken. Azóta gyarapodott a család, mostantól velünk tart a tízhónapos öccse, Zaránd is. A problémás határátkelések miatt kizárólag Kolumbiára koncentrálunk, annak is az északi részére. Akklimatizáció gyanánt Antioquia néhány ismertebb kisvárosát keressük fel, így jutunk el Jardínba, Jéricóba és Santa Fébe. A kiutazás nehéz volt, a helyben utazás azonban meglepően könnyen megy. Jó végre magunk mögött hagyni Európát.
Nehéz eldöntenem, hogy várva vártnak, vagy inkább rettegettnek nevezzem-e azt a napot, amikor újra Kolumbiába repülök. Ezúttal két apró gyerekkel, a tíz hónapos Zaránddal és a három és fél éves Barangóval indulok Endre után. Ő már több mint három hete túrát vezet, így Szentbékkállán egyedül menedzseltem a hétköznapi életünket, éjszakánként pedig a három hónapos kalandozásra csomagoltam.
A repülőgép reggel hat órakor indul egy hideg januári napon. Az utolsó éjszakát már a fővárosban töltjük, ezúttal a család egyik barátjánál, Katánál, aki a hátizsákos kalandra is velünk tart.
Második kisfiunk, Zaránd, a pandémia sokadik hullámának kellős közepén született, az utazásunk időpontjára már megtanult négykézláb mászni, olyan gyorsan, mint a villám. Pár hónappal az indulás előtt már teljesen egyértelmű volt számunkra, hogy egyetlen felnőtt két önállóan rohangáló, kíváncsi apróság mellé kevés. Nem lehet egyszerre jobbra és balra is szaladni, hogy az ember megóvja őket a hétköznapi veszélyektől, kiváltképp nem ismeretlen és nem kifejezetten gyerekbarát környezetben. Kata, egy régi törzsutasunk, akit időközben tiszteletbeli szupernagyivá avattunk, kalandvágytól hajtva igen nagyra értékelte az ötletet, hogy velünk tartson életünk következő három hónapjára.
Hajnali négy órakor, rémesen kimerülve, de annál lelkesebben cipelem le a még félálomban hunyorgó lurkókat a taxihoz. Az első repülőút Amsterdamig egészen simán megy. Hollandiában mindössze 50 percünk van az átszállásra. Két gyerekkel, babakocsival nem lesz egyszerű.
Meglep, de sikeresen abszolváljuk az átszállást, de ezután kilencórás kínszenvedés veszi kezdetét. Én személy szerint szeretek repülni és Barangónak sem ez az első útja, de a gyerekek változnak. Kezdeti lelkesedése váratlanul alábbhagy és szörnyű fáradtság kerekedik felül rajta. Ahogyan apukája általában, úgy ő is kínlódik a gépen.
A legkülönbözőbb ötletekkel próbálom lekötni a figyelmét. Egy játékos táska van a segítségemre, amit a legkreatívabb és kipihentebb perceimben még odahaza készítettem össze neki. Gyurmát, ceruzákat, puzzle-t, autókat, matricás és foglalkoztató füzeteket, színezőt, digitális rajztáblát, meg új mesekönyveket tartalmaz. Minden hiábavalónak bizonyul; ha bármelyik játékkal öt percnél tovább tudunk foglalkozni, az már jónak számít. Bő hat óra elteltével szerencsére lecsukódnak a szemei és az utazás további részét mély álomba merülve, Kata ölében tölti. Felsóhajtok és megkönnyebbülve, elégedetten pillantok rá a felszállás óta az ölemben alvó Zarándra. Ekkor a gyermek szemei kinyílnak és huncut mosollyal néznek vissza rám. A helyzet további mókás órákat jósol az út hátralévő részére.
Bogotáig még legalább 3 óra van hátra, az azután következő átszállásra gondolni sem merek. Zaránd egyre határozottabban és nyomatékosabban igyekszik közölni velem teljesen jogos igényét a mozgásra. Legszívesebben össze-vissza mászna a békésen szendergő utasok lábai között. Kitartóan sétálgatok vele fel és alá az ülések közötti szűk folyosókon. Cserébe csendben van, sőt, kifejezetten jól érzi magát, és mosolyogva csapja a szelet a csinos sterwardesseknek.
Endrének a panamai szigorítások miatt sietnie kell, ezért rohamléptekben a meseszép Jardínba utazunk
A kolumbiai fővárosban még egy nagyon nem kívánt átszállás vár ránk. Ráadásul itt nem csak a mi többé-kevésbé kényelmes, de órák óta viselt vászonmaszkunkat cseréltetik ki orvosira, hanem Barangóra is ráparancsolják azt, pedig 12 óra repülést követően már spontán is nehéz lélegezni. No, de a szabály, az szabály. Elcsigázva, kedvetlenül szállunk le Rionegróban, ahol a januári Európából érkezve egész kellemes, langyos este fogad. A kijáratnál pedig ott állt Endre, akinek Barangó olyan fürgén és kipihenve ugrik a nyakába, mintha nem is egy tengeren túli repülőút volna a háta mögött.
Mióta az első gyermekünk megszületett, még sosem aludtam egyben öt óránál többet, így most ott tartok, hogy bármely napszakban, bármilyen testhelyzetben, a Föld akármelyik pontján képes vagyok álomba merülni a másodpercek tört része alatt, így nem tartok a jetlagtől. Azt gondolnám, a gyermekeimet sem viseli meg az időeltolódás, de tévedek. Zaránd ugyan születése óta jó alvó, de ezúttal a sok helyváltoztatás, a jövés-menés, a más időzóna teljesen összezavarja. Hajnali három órakor felébred, s bár másfél óra kínlódás után vissza tudom könyörögni az ágyba, felébreszti Barangót, aki tologatni kezdi az autóit a szállodai szobánk padlóján.
Jardínt nem véletlenül tartják Antioquia legszebb falujának
Sok dologra jöttem rá az elmúlt három és fél évben. Példáult arra, hogy ki korán kel, biztos, hogy nem lel aranyat, de cserébe egész nap elviselhetetlenül fáradt és feszült lesz. Hunyorogva pakolom be a táskába a gyerekek holmiját és készítem össze a táskákat, amíg a többiek előre mennek reggelizni.
Még nyolc óra sincs, mikor már teli hassal a buszon ücsörögünk a több kilométeres dugóban a Medellín felé vezető úton. Zaránd, amikor épp elfárad, alszik, amikor megéhezik, falatozik. Barangó egyelőre nem veszi zokon a komótos utazási tempót, és unalomra sem panaszkodik köszönhetően azoknak a motoroknak és teherautóknak, amiknek a látványa teljes elégedettséggel tölti el. Szerintem már háromhónapos korában több autómárkát ismert fel, mint én valaha fogok.
Első kirándulásunk a Cascada Escalerashoz vezet
Medellín külvárosában buszt váltunk és nagyjából öt óra alatt letekergünk Jardínba. Mindeközben újra megfogalmazódik bennem: hiába minden fáradtság, Kolumbia még mindig varázslatos ország. Bár elképesztően fáradt vagyok, az utazás minden perce egy csoda.
A burjánzóan zöld hegyek között fekvő Jardín főteréhez közel pattanunk le a buszról, ahol nem csak minden ház terasza zavarba ejtően élénk színű, de az étterem- és bártulajdonosok a székeket és az asztalokat is színesre festették. Az egész várost életvidám latin hangulat és színkavalkád hatja át. Szerintem Barangó azt hiszi, egy gigantikus óvodába érkeztünk.
Barangó ismerkedik a banánszüretelés rejtelmeivel
A szálláskeresés nem olyan nagy kihívás, mivel a pandémia óta a külföldi turizmus még nem állt helyre, így a kiválasztott hostelben is egyedüli vendégek vagyunk. Probléma nélkül vesszük birtokba a hatalmas, árnyékos teraszt a gyerekek nagy örömére.
Az oropendolák is kedvelik a banánt
Két teljes napot töltünk a városban. Reggelente a főteret trópusi gyümölcsárusok tömege lepi el. Ennek köszönhetően mindent beleng a frissen szedett, érett mangó ellenállhatatlan illata. Barangó minden szokatlan ételhez gyanakvóan közelít, de a mangót kicsi kora óta imádja, így mi sem tanúsítunk különösebb ellenállást, hanem annyi mangót tömünk a hasunkba, amennyi csak belénk fér.
Útban a Cascada del Diablóhoz
Az első nap két vízesést látogatunk meg, a Cascada Escalerát és a Cascada del Diablót. A hegyoldalban tekergőző ösvény kezdetéig mototaxi szállít bennünket Barangó nagy örömére. Zaránd a hátamon, csatos hordozóban utazik, a túra jelentős részét kellemes szundikálással tölti.
Zaránd Kata ölében ülve élvezi a vízesést
Barangó kitartóan és fáradhatatlanul rohangál körülöttünk szinte egész nap, lelkesedése még akkor sem hagy alább, amikor az árnyas erdei utat legelő váltja fel, ahol a tikkasztó napsütés pár pillanat alatt előcsalogatja az első izzadságcseppeket a homlokunkon. Mit előcsalogatja? Hegyvidéki éghajlat ide vagy oda, mire az első vízeséshez érünk, szó szerint patakokban folyik rólunk a víz.
Az ördögök jobban elrejttették a róluk elnevezett zuhatagot a sűrű erdő borította meredek hegyoldalban. A vízesés alja nem csak árnyékos és hűvös, remek játszótérnek is bizonyul hála a rengeteg apró, színes kavicsnak, ami a medence partját borítja.
Jardín látképe az egyik közeli domb tetejéről
Másnap Endre külön utakat jár szervezési céllal, mi pedig Katával és a két kisfiúval tovább élvezzük Jardín vidám hangulatát. Máshol is megfigyeltem már, hogy amikor a gyerekek meglátják egy település főterét, valamiért ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy körbe-körbe rohangáljanak. Barangóval sem történik ez másként. Amíg ő Kata felügyelete mellett gepárdokat zavarba ejtő sebességgel rohangászik a kéttornyú bazilika előtt, Zaránddal a kezemben beugrom a tourinform irodába, ahol egy hölgy készséggel felvilágosít arról, hogy a városszéli teleférico és a két utcányira fekvő madárpark két kihagyhatatlan helyi látványosság. Lévén a madárpark csak kora reggeli és késő délutáni időpontokban várja a látogatókat, egyenesen a teleférico felé vesszük az irányt, amivel babakocsistól felvonódunk a szomszédos hegy tetejére. Itt azonnal belebotlunk pár harcos kedélyállapotú kutyába, így arra az elhatározásra jutunk, maradunk a felvonóhoz épített kis étterem közelében. Igen ám, de a vendéglátóhely egyébként kedves és segítőkész tulajdonosa alapanyag híján semmivel nem tud minket kiszolgálni. Kárpótlásul kienged minket a teraszra, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik a városnak otthont adó völgyre.
Jardín egészen mesés helyen fekszik
A madárparkba tett koraesti látogatásunkat piros szirtikakasok egész hada teszi felejthetetlenné.
A piros szirtikakasokból több tucatot látunk a madárparkban
Másnap délelőtt felváltva játszunk a gyerekekkel az árnyas teraszon. Aki nem játszik, az pakol. Egyelőre nehezen megy a logisztika, de tudom, idővel kialakul a rutin.
Jardín este is fantasztikus élmény
Az ebédet a terminál közelében egy helyi körökben népszerű kifőzdében fogyasztjuk el. Zaránd nagyon serényen lapátolja be a főtt zúzával teli húslevest, miközben kék szemeivel és világos szőke hajával minden nőt levesz a lábáról. Útnak indulásunk időpontjára mindössze csak négy foga nőtt ki, de minden aggodalmam ellenére remekül elboldogul velük a helyi konyhaművészet remekei között.
Az első "chiva élmény" Jérico felé ér minket
Ebéd után egy kisbusszal Andesbe utazunk, ami egy ronda átszállóhely. Chivára pattanunk. Miután a lomha, de mókás kinézetű teherautó kényelmetlen fapadjai csordultig teltek emberekkel, hatalmas zajjal megindulunk Jérico városa felé.
Remek helyünk akadt, mindannyian egymás mellett, középtájt ülünk, biztonságban tudva apró gyerekeinket. Nem kell paráznom, hogy a hatalmas járműről oldalt kicsusszannak. Nem sokáig tart az örömöm, mert alig tíz perc után a sofőr megáll és az egész brancsot leparancsolja a csomagokkal együtt. Mindezt azért, mert egy folyón átívelő hídon nem mer átkelni. A túlparton egy másik chiva ácsorog, amire sáskaként szállnak fel a hídon átrohanó utasok. Mi a hátizsákokkal, babakocsival és a gyerekekkel lassúak vagyunk, így a helyünket elfoglalják azok az utasok, akik itt várták a másik chiva érkezését. Tanácstalanul álldogálunk az út szélén a karjainkban két apró gyerekkel és a „fülünkre akasztott” nehéz táskákkal. Mindezt úgy, hogy induláskor Andesben mi értünk először a chivához és vásároltuk meg a jegyeket. Általában jól tolerálom a kulturális különbségeket, de a szándékos tuskóságot ki nem állhatom. Biztos elég csúnyán néztem, mert a sofőr rögtön érezte, hogy vaj van a füle mögött. Közte és a helyi utasok között lezajló húszperces szájkarate után megvalósul a lehetetlen, és egymástól nagyon távol ugyan, de szorítanak nekünk egy-egy tenyérnyi helyet a fapadokon.
Megállunk a chivával egy Buenos Aires névre hallgató falunál
Időbe telik, mire lehiggadnak a kedélyek, de a három és fél órás hegyi döcögés szokatlan élménye magával ragad és gyorsan eltereli a gondolataimat. Az utat mindkét gyermekünk békésen végig üli bámulva a tájat.
Jéricóban újabb lehetetlennek tűnő kihívás vár ránk. A városban épp egy zenei fesztivál vette kezdetét, így minden szálláshely jó előre elkelt. Estig járja Endre az utcákat, mire rábukkan az utolsó, parányi, pótágyazott szobára, horror áron. 160 000 pesót fizetünk egy olyan lyukért, amiért egy átlagos napon 50 000-et sem kérnének el. A várakozás alatt nagyon kellemes benyomást kapunk a színes hegyvidéki városkáról.
Jérico is belopja magát a szívünkbe
A főtéri zenebonának és ramazurinak köszönhetően rövid éjszaka vár ránk.
Teljesen normális életkép Jéricóból
Másnap a Mirador Las Nubes kilátót célozzuk meg. Mototaxival vitetjük magunkat az ösvény bejáratához, onnan kapaszkodunk fel a Jéricó fölé magasodó hegyre. Barangó hihetetlenül élvezi a köderdei sétát, tetszik neki a sárban csúszkálás.
Barangó odáig van a köderdőért
A Las Nubes elnevezés találónak bizonyul, lévén először ködben, majd szemerkélő esőben kirándulunk. A hegytetőről azonban már tiszta időben tekintünk le az alant elterülő völgyre.
Ilyen színes zúzmókat még soha, sehol nem láttam
Jéricónak is van teleféricója, csak nem működik, így kénytelenek vagyunk annak árnyékában leereszkedni a Krisztus-szoborhoz. Nem veszélytelen mutatvány, mert az ösvény iszonyú meredek és csúszós. Többször fenékre ülök, de szerencsére a hátamon pillázó Zarándnak nem esik baja.
A kilátás a Mirador Las Nubesről meseszép
A szállásra meglehetősen korán, már a délutáni órákban visszaérünk, így egy kis matchbox-tologatással egybekötött lazítással fel tudunk készülni a következő éjszakára, ami az ablak előtt elhaladó lovak patája és a motorok robaja miatt nem túl pihentető. Biztos jó egy kolumbiai zenei fesztivál, csak nem két apró gyerekkel.
Ehhez hasonló ösvényeken túrázunk Jérico környékén
Reggel Santa Fé felé vesszük az irányt, hogy kiadó lakást keressünk arra az időre, amíg Endre túrákat vezet majd. Pár nap múlva Panamába kell repüljön. Előrébb kell hozni a repülőjegyét, mert a panamaiak szigorítanak a beutazáson, így könnyen lehet, hogy oltottként három nap karanténnal indít Panamában.
Az út a Rio Cauca völgyét követi. Bolombolóig egészen látványos a hegyvidék, utána unalmassá válik a táj. Trópusi szárazerdők mentén haladunk, így nem csak a gyerekek, mi is unjuk a buszozást. Szerencsére nem tart sokáig, még délelőtt befutunk Antioquia egyik legszebb városába.
Jérico városkája is gyönyörű helyen fekszik
Endre ismét szállást keres. Másfél óra után ér vissza a főtérre, ahol Kata és én alig bírjuk kordában tartani a gyerekeket. Nincsenek túl jó hírei. A legtöbb szálló tele van, ahol van hely, ott annyit kérnek egy éjszakáért, amennyit mi egy hét alatt szoktunk kifizetni. Végül egy épülőfélben lévő belvárosi hotelben találunk két szobát 120 000 pesóért. Kénytelenek vagyunk ablaktalan, légkondi nélküli szobákban meghúzni magunkat, ráadásul szimpla ágyakon töltve az éjszakákat. Santa Fé klímája forró, nagyon forró.
Egy teljes napot szánunk arra, hogy a következő hat hétre szállást találjunk magunknak, de Santa Fét el kell engedjük. Nagyon drága minden, így Endre az Airbnb-n kezd el nézelődni. Végül egy San Jeronimó-i lakópark egyik apartmanjára esik a választásunk. Semmit nem tudok San Jeronimóról, csak annyit, hogy Santa Fétől húsz kilométerre van és valamivel kellemesebb a klímája, mivel magasabban fekszik.
Barangó egy jéricói játszótéren élvezi Kolumbiát
Első körben két éjszakára vesszük ki, hogy lássuk, milyen. Az első benyomások pozitívak, így úgy döntünk, maradunk. Megalkudunk a tulajjal az árban, így a kb. 40 négyzetméteres lakást hat hétre megkapjuk 3,5 millió pesóért. Budapesti ár. Berendezkedünk, körbejárjuk San Jeronimót, megtervezzük Katával a következő másfél hónapot. Nehéz lesz Endre nélkül, de sínen vannak a dolgok. Most már mehet Panamába…
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
