San Juan La Laguna felett van egy hegy, amit ha az ember San Pedróból szemlél, olyannak hat, mintha egy fekvő indián arca volna. Az ilyen természeti képződményekre a letűnt indián civilizációk általában szakrális helyként tekintettek, de az Indián orrnak nevezett kiszögellés valahogy évezredeken át elkerülte az őslakosok figyelmét. Nem úgy a túraszervezőkét, akik több mint tíz éve napfelkeltét nézni viszik fel a turistákat, amikből évről évre egyre több van. Ma az Indián orr Antigua, Tikal és Semuc Champey mögött a negyedik leglátogatottabb helyszín a külföldiek körében, így mi sem hagyhattuk ki.
Lassan tíz éve, hogy életemben először fent álltam a 2550 méter magas csúcson, amit akkor még egyáltalán nem volt könnyű elérni. A hegy túloldalán fekvő Santa Clara falujából (ahonnan mindössze fél óra járás a csúcs) nem lehetett megközelíteni az Indián orrt, mert a helyi földművesek nem akarták, hogy idegenek járkáljanak a földjeiken, ezért ha valaki látni szerette volna Közép-Amerika egyik legszebb napfelkeltéjét, indulhatott hajnali 3-kor San Juan falujából, és nyelhette a port több mint két órán keresztül, mire leküzdötte a majd 1000 méteres szintkülönbséget.
Az Indián orrként elhíresült hegy San Pedróból nézve
2010 környékén aztán rájöttek Santa Clara lakói, hogy ebben hatalmas pénz van, és több ösvényt is megnyitottak fel az orra, megszabadítva ezzel a turistákat a szenvedéseiktől. Az ám, csakhogy mindenki részesülni szeretett volna a zsírosbödönből, ezért az összes telektulajdonos pénzt kezdett szedni az áthaladásért. Korábban volt olyan, hogy egyszerre hárman akarták tőlünk beszedni a belépőt arra hivatkozva, hogy az ösvényt ők építették ki. A helyzet tarthatatlan mivolta miatt a turisták alternatív útvonalakat kezdtek választani, nem egyszer fordult elő, hogy én is szögesdróttal körbevett kávéföldeken át kommandóztattam a csapataimat, csakhogy elkerüljük a pénzsóvár földműveseket. Aztán pár éve végre rájöttek, mindenkinek jobb, ha csak egy ösvény van, és ott a falu szed pénzt, amit később szétoszt a kávétermesztők közt, akik cserébe helyi vezetőként kísérgetik a turistákat a falu és a hegy között.
És hogy mégis miért vág neki a legtöbb San Pedróba érkező turista az Indián orrnak? A következő képek talán magyarázatot adnak rá.
Mikor a Nap felkel az Atitlán-tónál, a Hold lemegy Santa Clara hegyei mögött
Meseszép kilátás nyílik az egész Atitlán-tóra és a háttérben füstölgő vulkánokra
A felkelő nap fénye vörösre festi a Fuego-vulkán füstoszlopát
Egyszerre hat vulkánt látni az Indián orról
A másik irányba is fenséges a kilátás
Miután kiélveztük a napfelkeltét, visszatérünk Santa Clarába. Bár a falu nem túl látványos, úgy döntünk, teszünk egy sétát az éledező utcákon. A falu asszonyainak első feladata, hogy tortillának valót készítsenek, ezért amint kivilágosodik, megindulnak Santa Clara kukoricadarálója felé. Ezekből az ezer éves gépekből minden ehhez hasonló apró településen csak egy van, ezért olykor a fél falu képes sorban állni az ezzel foglalkozó család házának ajtaja előtt. Kukoricadarálónak lenni komoly érdem, mivel ha ő nincs, egy egész falu marad éhen. Éppen ezért nem egyszerű az életük, mivel soha nem mehetnek szabadságra, nem betegedhetnek meg, valakinek a családból muszáj tartania a frontot. Tudom miről beszélek...
Sorban állás a kukoricadaráló előtt
Anno, mikor San Andrésben laktam, az én családom volt a kukoricadaráló. Minden nap hajnali ötkor indult a masina, jóval azelőtt, hogy a kakasok kukorékolni kezdtek volna. Néha az volt az érzésem, az én családom veri fel a kakasokat, akik csak nem tetszésüknek akarnak hangot adni a kukorékolással. Ezt az életmódot nem lehet sokáig folytatni, így két év múlva családom túladott a gépen, amit a falu másik végében állítottak fel, megmentve ezzel San Andrést az éhezéstől.
Az Indián orr nem véletlenül lett a San Pedróban héderelő turisták kedvence. Bár vagy egy tucatszor álltam már fent a csúcson, minden alkalommal megbabonáz, és fog még valószínűleg elég sokszor.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
