Florencia felé érintünk pár turisták által ritkán látogatott kisvárost, az egyik ilyenben, Altamirában pedig rábukkanunk Kolumbia legjobb pizzájára. Az sok mindent elmond egy ország gasztronómiájáról, ha az ember egy faluvégi pizzériát talál a legjobbnak két hónap utazás után, nem? Amúgy Altamira kellemes meglepetés, San Agustín felé érdemes útba ejteni.
Két hetünk maradt Kolumbiára, és a Caño Cristales felé még eleget kell tegyünk az Urias Rondón gerillatábor vezetője, Iván "El Loco" meghívásának. A tábor valahol San Vicente de Caguán és La Macarena között található, de hogy pontosan hol, az még Juan Carlos, az ex-gerilla kapcsolattartónk hosszadalmas magyarázata után sem teljesen világos. Egy biztos, el kell jussunk Florenciába, ami Mocoától elég messze fekszik, úgyhogy ideje begyújtani a rakétákat.
A Mocoa-Pitalito közötti utat pár éve leaszfaltozták, így a 130 kilométert két és fél óra alatt tesszük meg egy kisbusszal. Az egész út során csak egyetlen apró falut, San Juan de Villalobost érintjük, amúgy jellemzően érintetlen eső- és köderdőkön át kanyargunk. A környék egyetlen látnivalója a Mandiyaco-kanyon, amit az útról is látni, azonban errefelé a sofőrök messze nem olyan jó fejek, mint voltak Nariñóban; kérésünk ellenére sem hajlandóak megállni egy fotóra.
Pitalito felé nincs sok nyoma a civilizációnak
Pitalito terminálja a várostól jó messze van, úgyhogy taxival jutunk be a központban. A városkát sokan érintik, de a pályaudvart szinte senki nem hagyja el; Pitalito az a hely, ahol a mezei hátizsákosok buszt váltanak San Agustín felé. Mi már számtalanszor jártunk Kolumbia legnagyobb régészeti parkjában, viszont Pitalitóba ezidáig mi sem tettük be a lábunkat, úgyhogy itt volt az idő, hogy pótoljuk ezt a hiányosságot.
Pitalito főtere nem vonzza a tekintetet
A belvárosi hotelek többsége elhajt minket mondván, nem fogadhatnak külföldi vendégeket. Úgy néz ki, vannak olyan települések Kolumbiában, ahol az önkormányzat szabotálja a nemzetközi turizmust, vagy csak egyszerűen állami nyomásra próbálják a külföldieket olyan régiók felé tolni, ahol már van rájuk támaszkodó infrastruktúra. Tavaly Villetában szenvedtünk meg a bürokráciával, most Pitalitóban keresgélünk egy órán át, mire végre az egyik recepciós bevállal minket, de csak úgy, hogyha nem kérünk számlát és nem vezetjük fel magunkat a szállóvendégek listájára. Ám legyen!
Amúgy Pitalito nem véletlenül nem vonz turistákat, ugyanis nincs nagyon mit nézni rajta. A város Dél-Kolumbia kávéközpontja, ezért jellemzően áporodott rohadt kávé szaga van, amihez nem túl rendezett városkép párosul. Még a főtér is unalmas, az egyetlen, amire felkapjuk a fejünket, az a bingószalon. Szerintem gyerekkorom óta nem láttam ilyesfajta intézményt.
Pitalitóban még bingóznak a népek
Vacsorára ennénk valami mást, mint csirke vagy arepa, úgyhogy betérünk a város egészen jól kinéző kínai éttermébe, ahol van csirke szójaszósszal. Ma is gyümölcsöt vacsorázunk. Jó dolog ez az úttalan-utakon való utazás, csak lassan elfogyunk.
Pitalitói utcakép
Bár van Florenciába közvetlen busz, szeretnénk menet közben megnézni a falvakat, úgyhogy településről településre utazunk. Első megállónkat Timanában tartjuk, ahol éppen falunapot tartanak. A buszról is alig bírunk leszállni, annyi ember lézeng az utcákon és a főtéren, aminek a végében áll egy egészen vállalható, vörös téglából felépített templom. Nem véletlenül itt épült a térség legnagyobb és egyben legszebb katedrálisa, mivel Timaná nagyon sokáig az őslakos ellenállás jelképe volt.
Timaná katedrálisa az egyik legszebb Huilában
A falu helyén már 1538 decemberében, tehát alig több mint négy hónappal Bogotá megalapítása után villát hoztak létre a spanyolok Pedro de Añazco konkvisztádor vezetésével. A völgyet ekkortájt a timanae indiánok lakták, akik jól szervezettek és remek harcosok voltak, így mikor Pedro de Añazco elfogatta és élve elégette a villa főterén a timanae királynő, Gaitana fiát, Timancót, az őslakosok bosszút esküdtek. Egy éjszakai akció keretében elrabolták a konkvisztádort, akinek levágták a fejét, majd elzavarták a völgyből a spanyolokat. Persze nem sokkal később visszatértek és kiegyeztek az őslakosokkal lefektetve olyan őslakosokra vonatkozó jogokat, amiknek hála Timaná a szabadság jelképévé vált az indiánok körében.
Gaitana királynő Pedro de Añazco levágott fejével
Timaná ma pont annyira indián, mint volt Pitalito: semennyire. Ettől függetlenül az itt élők nagyon büszkék arra, hogy falujuk a legelső település volt Dél-Kolumbiában, és hogy itt adtak először jogot a spanyolok az őslakosoknak. A történetnek egy jó öt méter magas szobor állít emléket a főtér egyik sarkában.
Nincs kedvünk a falunaphoz, hiszen mindig ugyanaz a vége: egy halom részeg ember és töménytelen szemét. Kisétálunk a falu határába és próbálunk buszt fogni. A nagy forgatagban alig sikerül helyhez jutnunk, ráadásul hiába kérjük meg a sofőrt, hogy Altamirában tegyen ki minket, ő erről jól megfeledkezik, és csak negyed órával a városka után kap a fejéhez, hogy fenn maradtunk a buszon. Ennek hála utazhatunk még vagy fél órát Garzónig, mert hát olyan sok időnk van felesleges köröket futni. Úgy hiányzott ez a kitérő, mint sertésnek a hurkatöltés. Pláne akkor akadunk ki, mikor a sofőr benyútja a számlát Garzónig. Vadul rázzuk a fejünket, hogy hát "Barátom! Ezt nagyon gyorsan felejtsd el!", de a fickó hajthatatlannak tűnik. Végül felkapjuk a hátizsákunkat és faképnél hagyjuk. Pár percig még szájkaratézik a távolból, aztán legyint egyet, bepattan a kocsijába és megy tovább Neivába.
Altamira temploma - szemben a falu többi épületével - teljesen jellegtlene
Mi még ücsöröghetünk jó fél órát, mire sikerül fognunk egy buszt Altamirába, ahová ebédidőben esünk be. A főút mellett van egy-két csirkéző valamint egy Ristorante Italiana, ami általában megtévesztő, viszont annyira elegünk van a kommersz kolumbiai kosztból, hogy egy hét elteltével ismét ráfanyalodunk a pizzára. Várjuk a bocadillóval megkent, löncshúsos és reszelt répás emberiség elleni bűntettet, de ehelyett olyan pizzát kapunk, amilyenhez Kolumbiában még soha nem volt szerencsénk. Igazi, hamisítatlan olasz pizzát szervíroz fel az apró termetű emberke, akinek már-már értelmezhetetlenül dallamos a spanyolja. A figura olasz, Altamirába nősült, és mi mást tudott volna magával kezdeni egy ilyen kisvárosban, minthogy nyitott egy olasz éttermet. Eri boldogan elfecseg vele olaszul, mert már évek óta nem gyakorolta, pedig az olasz kvázi a második anyanyelve. Anno például az olasz tudásának köszönhettük, hogy ráleltünk Cuencában a Crespi-hagyatékra (pfejj, azóta se kaptunk érte tudományos Nobel-díjat).
Altamira meglep minket koloniális házaival
Tele gyomorral vágunk neki a kisváros felfedezésének. Nem várunk tőle sokat, mert sem Pitalito, sem Timaná nem nyerte el a tetszésünket, azonban Altamira levesz minket a lábunkról. Furcsa mód egészen kellemes, koloniális bája van, ami meglepő egy olyan településtől, amit jóval a spanyolok kiűzése után alapítottak. Az Altamirához hasonló falvakat általában azok a szefárd zsidó családok alapíották, akik kereksekedelem céljából kapcsolatba szerettek volna kerülni a spanyol gyökerekkel rendelkező, nagybirtokos kreolokkal, s hogy elnyerjék a kegyeiket, településeiket próbálták hagyományörzőnek beállítani. Tulajdonképpen minden egykori, spanyolok által alapított villa körül megjelentek az ilyesfajta falvak a 19. században, sokuk ma jobban néz ki, mint a gyarmati időkből származó társaik.
Öröm ilyen falvakba belebotlani
Mivel az élet az autóút mellett öszpontosul, Altamira főtere nyugodt. Szép, fehérre mázolt házakat, rendezett belső udvarokat látunk, az utcák tiszták, kóbor kutyákat sem látunk. Altamira jó hely, abszolút megértem, hogy az olasz fickó ideköltözött.
A falu határában van egy kis tó, amiben teknősök lubickolnak. Valamilyen oknál fogva lekerítették, pedig Altamira előnyére válna, ha elbontanák a csúnya vasrácsot.
Teknősök sütkéreznek Altamira tavának közepén
Itt az ideje a továbbutazásnak. Felkapjuk az étteremben hagyott zsákjainkat, és kiállunk a florenciai elágazáshoz, ahová nem sokkal később befut egy campero, ami Guadalupéba tart. A Rio Suaza partján fekvő település Huila egyik kedvelt fürdővárosa, Timanához hasonlóan itt is rengetegen vannak. Az egykori parókia helyén a 19. század végén fogadók nyíltak, hogy az Amazóniából érkező kaucsukkaravánokat kiszolgálják, majd ahogy csökkent a természetes gumi világpiaci ára, úgy vált Guadalupe mindenki számára érdektelenné. Aztán 1933-ban megépítették az utat Florenciába, így a faluba ismét élet költözött. Guadalupe klasszikus agrártelepülés, ahová a hétvégi piacnak köszönhetően rengetegen érkeznek Pitalitóból és Garzónból. Rájuk támaszkodik az az aquapark, ami a falu bejáratánál épült, és aminek hála mozdulni sem lehet az utcákon. A magunkfajta hátizsákosnak nem sok keresnivalója van egy ilyen helyen, úgyhogy hamar felpattanunk egy Suazába tartó camperóra, amivel röpke húsz perc alatt meg is érkezünk az utolsó faluba.
Guadalupe temploma
A sofőr, egy magas, ősz hajú, nyurga figura egészen beszédes. Nem igazán érti, mit kerestünk Guadalupéba, ha egyszer nem mentünk el a strandra, és hogy pontosan mi dolgunk van Suazában, ha nem veszünk kalapot. Merthogy Suaza állítólag kalapkészítéséről ismert, ezt a főtéren emeltetett hatalmas betonkalap is hirdeti. Állítólag a kalapkészítés akkor vált népszerűvé a faluban, mikor a kaucsukkaravánok megindultak Amazónia felé. Odalenn a forró trópuson elengedhetetlen volt a fejfedő, s mivel sokáig Suaza volt az utolsó lakott település, a vándorok itt szerezték be a nélkülözhetetlen ruhadarabot. Nyalunk egy jégkrémet, majd kisétálunk a főúthoz és várjuk, hogy érkezzen egy Florenciába tartó busz. Majdnem két órán át ácsorgunk, mire végre befut a nap utolsó járata.
Suaza a kalapkészítésről híres
A vidék ugyanolyan néptelen, mint volt Mocoától Pitalitóig. Csak egy-két veredát érintünk, majd felkapaszkodunk 2000 méter fölé, hogy átkeljünk a Keleti-Andok egyik legalacsonyabb hágóján, az El Porticón. A túloldalon hatalmas köd fogad minket, az orrunkig sem látunk. A sofőr azt mondja, ez mindig ilyen. A trópusi pára nem tud magasabbra emelkedni, ezért megül a hágóban, úgyhogy az év 365 napján ködbe burkolódzik a táj.
El Porticón előtt süt a nap, utána örökös köd
Már sötét éjszaka van, mire befutunk Florenciába. Nincs kedvünk taxikkal bíbelődni, ráadásul holnap szeretnénk továbbutazni, úgyhogy a pályaudvartól nem messze veszük ki egy szobát. Holnap irány az egykori FARC-központ, San Vicente de Caguán, ahol 2016 óta van csak béke.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
