Guatemala karib-tengeri partvidéke nem olyan varázslatos, mint volt Roatán vagy a San Blas-szigetek, de kulturálisan hihetetlenül izgalmas. Megismerkedünk a garifúnákkal, megkóstoljuk híres hallevesüket, a tapadót, majd tanácstalanra isszuk magunkat tradícionális italukkal, a guiffitivel.
Elhagyjuk a Finca Tatínt, és Guatemala karib-tengeri városába, Livingstonba csónakázunk. A folyó ezen szakasza a Rio Dulce legszebb része. A parton emelkedő mészkőszirtek a Rio Patucára emlékeztetnek, de itt valahogy minden sokkal zöldebb. A csónakos itt-ott megáll, hogy megmutassa a folyó nevezetességeit, de a legjobban a madárvilág varázsolja el a csapatot. Gémek, kormoránok és pelikánok ezrei lepik el a fákat, a madárcsivitelés még a motor zúgását is elnyomja.
Meseszerű az út a Rio Dulcén
Livingstont alig fél óra alatt érjük el. A szegényes viskók, lepukkant betonépületek és az elsüllyedés határán evickélő halászhajók azt jelzik, hogy a város nem a gazdag guatemalaiak gyűjtőhelye.
Egy jobb állapotban lévő ház Livingston határában
A Casa Rosadában foglaltam a csapatnak szállást. Bár a hostel messze van a luxustól, sajnos ezidáig nem találtam jobbat nála. Livingston nem a kényelmes utazókra rendezkedett be, a privát fürdőszoba errefelé szinte ismeretlen fogalom. Szerencsére a csapat két és fél hét utazás után annak is örül, ha van folyóvíz.
Pelikánok népesítik be a partvidéket
Ledobjuk a szállón a zsákjainkat, majd visszapattanunk a csónakba, és irány Guatemala legszebb strandja, a Playa Blanca. Nyugodt a víz, csendesen siklunk a habok felett. A partvidék meseszép. Imádom, amikor az esőerdő összeér a tengerrel.
Livingston elég lepukkantnak tűnik a tengerről
Negyven perc múlva feltűnik a mangroveerdőből kialakított fehér homokos öböl, a Playa Blanca. Az öböl egy gazdag antiguai üzletember birtoka, aminek kezelését San Juan falu lakói végzik. 20 quetzal a belépő - a Balatonnál is elkérnek ennyit.
A partmenti kókuszpálmákon iguánák heverésznek
Korán van, így rajtunk kívül nincs egy lélek sem. Ez délig így is marad, utána érkezik két csónak összesen kb. húsz emberrel. Itt vagyunk Guatemala legszebb partszakaszán, és annyian se vagyunk, mint néző a Paks-Balmazújváros focimeccsen. Na jó, annyian azért igen.
A Playa Blancát évről évre fejlesztik. Mostanra nyílt étterem, ahol halat és rákot dobnak az ember után 7-8 dollárért, de a tetszését a Coco Loco nyeri el mindenkinek. Egy figura évek óta piña coladát árul a parton, de tradicionális módon kókuszdióba töltött érlelt rummal. A nap elején még strandröpizik a csapat, aztán a második kör Coco Loco után már csak fetrengünk a függőágyban.
A Playa Blanca elég jó hely
Délután 3-ra mindenkinek elege van a napból, így hát visszatérünk Livingstonba. Délután jellemzően hullámosabb a tenger, de nem ma. Ugyanolyan sima az út visszafelé, mint idefelé volt. 2009-ben itt éltem át életem legkeményebb tengeri csónakútját. A száraz évszak ellenére beleszaladtunk egy trópusi viharba, aminek köszönhetően két és fél órán át hánykolódtunk 3-4 méteres hullámok között. Egy óra szenvedés után csónakosunk lekapcsolta a motort, és az áramlásokra bíztuk magunkat. Kétszer kis híján beborultunk, a beömlő víztől majdnem elsüllyedtünk, de végül megúsztuk a kalandot. Felejthetetlen élmény marad.
Csigaforgatók szaladgálnak a parton
Csak a Playa Blanca miatt Livingstonba utazni felesleges lett volna. Az igazi kalandot a garifúna városrész meglátogatása jelenti, bár tisztában vagyok vele, hogy a többséget sokkolja majd a látvány.
Láttunk már szebb partot a Playa Blancánál, de pár órás heverészésnek jó volt
Livingston Rio Dulce felé eső részét ma kekcsi maják lakják, akiket a polgárháború alatt telepítettek át Cobán környékéről azért, hogy csírájában elfojtsák az őslakosok csatlakozását az ellenséges gerillacsapatokhoz. A kekcsik elveszítették földjeiket, a mangroveerdőkben pedig képtelenség a földeket betörni, ezért a kereskedelem felé fordultak. A garifúnáktól felvásárolt halat Puerto Barriosba szállították, a nyereségből boltokat, éttermeket, a turizmus felfutásával pedig hosteleket nyitottak. Ezzel párhuzamosan megtartották a 8-10 gyerekes családmodelt, így mára a guatemalai garifúnák fővárosának számító Livingstont többségében indiánok lakják. A kekcsik egyszerűen kiszorították a feketéket a lakhelyükről, akik a város karibi oldalára költöztek, és az elmúlt évtizedekben erősen gettósodtak.
Livingston a kekcsiknek hála kereskedővárossá vált
Bár a garifúnák békés emberek, csak úgy egyedül flangálni gringóként a városrészükben nem túl bizalomgerjesztő. Nem is nagyon szoktam, annak ellenére, hogy tudom, egy hajam szála sem görbülne (Livingston ezen részén évek óta nem történt bűntény), viszont azt sem szeretem, ha csupán verbálisan fenyegetve vagyok, amiből azért nincs hiány ezen a környéken.
A falfestmények is jelzik, hogy Livingston eredendően garifúna település
Philip Florest régről ismerem, bár ő soha nem akar felismerni. Mintha a garifúnák között visszatetsző lenne, ha van egy fehér ismerősöd. Philip nagyon büszke rá, hogy lassan tíz éve kihagyhatatlan a Lonely Planetből (nem mintha manapság olyan sokan utaznának útikönyvvel a kezükben), mint helyi vezető, bár a biznisz nem mehet olyan jól, mert barátunk évről évre egyre véznább.
Philip amúgy Chicagóban tanult zenét, majd Németországban élt éveken keresztül. Kiválóan beszél angolul - ami azért elég ritka a nem Belize-ben élő garifúnák körében -, így végre nem kell fordítsak a csapatnak; szerencsére mindenki ért valamennyit angolul. Azért került be az LP-be, mert ő volt az első, aki nyitott a turisták felé. Minden nap Livingston utcáin lófrál, hátha belebotlik néhány turistába, akik kíváncsiak a város garifúna negyedére, és akiktől kap pár quetzált a saját lemezeinek eladásai után. A csapatunkból is vesznek páran CD-t, de Philip nem a zene miatt érdekes figura, hanem azért, mert amellett, hogy a közösség megbecsült tagja, saját elmélete van a garifúnák származásáról.
- Mi garifúnák mindig is itt éltünk. Nézd meg az olmékok kőszobrait. Minket, karibi feketéket jelenítenek meg rajta. Tudod mikoriak azok a szobrok? 3000 évesek - meséli Philip.
Philip Flores, hozzánk csapódott garifúna vezetőnk Livingstonban
A tudomány szerint a guatemalai garifúnák Roatán szigetéről származnak, ahová St. Vincentről kerültek brit közvetítéssel a 18. században. St. Vincent szigetéért a franciák és az angolok éveken át háborúztak, végül angol győzelem született, így könnyebben érhették el a fennhatóságuk alá tartozó Öböl-szigeteket, Guanaját, Utilát és Roatánt.
Az angolok által a 17. század végén egy hajótörést követően Bequia szigetére hurcolt nigériai ibibiókat nem fogadták szívesen a karibok, így St. Vincentre deportálták őket, ahol keveredtek az ott élő, békésebb karib törzsekkel. Miután St. Vincent végleg angol fennhatóság alá került, egy részüket Roatán szigetére szállították, azonban a sziget alkalmatlan volt az embertömeg eltartására, így közel 2000 garifúna menedékjogért folyamodott a spanyol koronánál. Végül Honduras partvidékén telepítették le őket, de rövid időn belül a hegyvidéki ezüstbányákba cipelték őket rabszolgának. Ez elől menekülve a garifúnák északnak és délnek tartottak, benépesítve Nicaragua, Honduras, Guatemala és Belize mocsárvidékeit és mangroveerdőit.
Épül a klasszikus garifúna ház
A mangrovét annyira értéktelennek tartották mind az angolok, mind pedig a spanyolok, hogy a garifúnák a következő kétszáz évet izoláltan, kvázi békében élhették le. Halászatból tartották fenn magukat, közben teljesen benépesítették a partvidéket. Bár St. Vincent szigetén megkeresztelték őket, megőrizték ősi vallásukat, a garinagut, ami keveredett a karibi vudu vallással. Az ősi ceremóniáknak máig hódolnak Livingstonban.
- Bár a többség katolikus, egyre többen fordulnak az ősi vallásunk felé - mondja Philip - Már saját templomunk is van, mindjárt megmutatom nektek.
Philip végigvezet minket a városrészen, némelyik házba be is kukkanthatunk. Hááát, mit mondjak?! Szegényes, nem kicsit. Az érződik a házakon és udvarokon, hogy nem elsősorban a nincstelenség miatt olyan lepukkant a negyed, sokkal inkább az itt élők igénytelensége miatt.
Jobb híján a fiatalok csak fociznak
- Ezt a házat Tikalnak nevezzük - mutat Philip egy meglepően jó állapotban lévő, szépen lefestett, téglából épült villára - Szép nagy, de nem lakik benne senki.
- Hogyhogy? - kérdezek vissza
- Egy angol fickó építette, de soha nem költözött bele. Rájött, hogy nem idevaló.
Közben megérkezünk a templomhoz, ami pont ugyanolyan egyszerű épület, mint bármelyik a telepen.
- Itt tartjuk a gyűléseinket és ceremóniáinkat.
- Ezek szerint te nem vagy katolikus? - érdeklődöm.
- Csak papíron. A garifúnák közül egyre többen ábrándulnak ki az egyházból.
- Hogy viszonyulnak hozzátok a keresztények?
- Nem örülnek a templomunknak, de elfogadják. Most komolyan! Hogy lehet tisztelni egy olyan egyházat, ami egy garifúnával szemben a tenger közepére egy Jézus-szobrot állít, majd lefesti hófehérre. Egyik nap kimegyünk a szigetre, és lekenjük az egészet feketére - hőbörög Philip.
Livingstonban a halászat az első
Amúgy vezetőnk, miután visszatért Németországból, zeneiskolát alapított Livingstonban. Nem volt rá nagy kereslet, így az intézmény szépen lassan klasszikus iskolává szelídült.
- A garifúnáknak nincs pénze. Soha nem is volt. Az állam nem támogat minket semmivel, mi vagyunk Guatemala egyetlen közössége, akinek még kisebbségi önkormányzata sincsen. Csak az adományokra támazkodhatunk, az iskola is csak így képes működni.
A garifúnák utálják, hogy az egyház fehér szobrot állíttatott nekik
Érezzük a célzást, összedobunk pár quetzált az iskola megsegítésére, majd továbbállunk. Az utcákon gyerekek játszanak, akik élvezik a turisták jelenlétét, de a felnőttek már nem veszik olyan jó néven, hogy a falujukban lófrálunk. A fényképezőre meglehetősen agresszíven reagálnak, gyorsan rájövünk, hogy hiába van velünk Philip, életünk legjobb szociofotóit nem itt fogjuk elkészíteni.
A gyerekeken kívül senki nem akarja, hogy fényképet készítsünk róla
Jó egy órán át bolyongunk Livingston garifúnák által lakott városrészében, majd elbúcsúzunk Philiptől, és visszasétálunk a kekcsi városrészbe. Beülünk egy helyi étterembe tapadót, vagyis tengeri herkentyűkből készült garifúna levest enni. A guatemalai gasztronómia nehezen értelmezhető, de a tapadó zseniális. Az alapja a kókusztej, ebben főzik meg a rákokat, kagylókat és csigákat, majd az egészet egy sülthallal tálalják, amit megúsztatnak a levesen. Muszáj mindenkinek kipróbálnia annak, aki Livingstonban jár.
Sehol nem eszel olyan jót Guatemalában, mint Livingstonban
Az éjszakát a Casa Iguanában múlatja a csapat. A hely egykoron Livingston legjobb hátizsákos szállójának számított, de a 2010-es évek elején egy holland fickó partihostellé varázsolta. Azóta nem szállok meg itt a csapataimmal, viszont esténként ellátogatunk a bárba, mert hétköznap csak itt van élet a városban. A bár szinte semmit nem változott azóta, hogy a holland srác arculatot varázsolt neki, csupán annyit, hogy mióta deportálták őt az országból, már nem lehet nyíltan drogot vásárolni a pult alól. Anno éjfél után az itallap megváltozott; a söröket és rumokat a kokain és az LSD váltotta, az árakat teljesen nyíltan felírták az itallapra. Ma már ez nincs így, a drogok helyett guiffiti challange-ben utaznak a hely mostani üzemeltetői.
A guiffiti a garifúnák gyögynövényekkel beágyazott alkoholos itala, olyan keserű, hogy az ember kísérőnek Unicumot rendelne, ha tehetné. A challenge során tíz másodperc alatt négy guiffitit kell meginni, ha valaki teljesíti, annak országa felkerül a hostel dicsőségfalára. Nem meglepő módon Magyarország nincs fenn a listán (az összes környező ország, de még Palesztína is szerepel rajta), így Laci barátom bevállalja velem a kihívást. Letoljuk. Öklendezünk, köpködünk, de győzünk. Olyan büszkék vagyunk magunkra, hogy rendelünk azonnal egy üveg rumot. A többire nem emlékszem...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
