Ometepe-sziget


Tíz éve még áram sem volt az Ometepén, mára minden sarkon áll egy hostel, ami a berúgni vágyó hátizsákosokat kívánja kiszolgálni. Szerencsére a fővároson, Moyogalpán túl rengeteg csodát rejt a sziget, amiket busszal, biciklivel és gyalogosan fedezünk fel magunknak. Még az is belefért, hogy Erit megkörnyékezte néhány mocskosul részeg helyi ranchero.  

Az Ometepe-sziget két vulkán, a Maderas és a Concepción összeolvadásából jött létre, s mivel ez utóbbi máig aktív, lábánál nem alakult ki összefüggő erdő. Ez alól az egyetlen kivétel a Charco Verde névre keresztelt park, ami egy apró lagúnából és egy mögötte húzódó félszigetből áll.

Mivel a Charco Verde közel fekszik Moyogalpához, ezért a legtöbb turista útba ejti. Mi is így járunk el, és nem csalódunk. A park bejárata alig pár száz méterre található a főúttól, ahonnan egy keskeny ösvény tekereg fel a szomszédos dombtetőre. Hónapok óta nem esett errefelé eső, így kopasz akácfák és kókadozó kaktuszok között kúszunk fel a majd 40 fokban. 

Kilátás Charco Verdére

Nincs miért itt sínylődnünk, úgyhogy leereszkedünk a lagúna partjára, ahol végre feltűnik az első állat, egy élénkzöld gyík.

Ilyen szépségek miért nincsenek otthon?

A lagúna körüli erdők még állják a nyári nap gyilkos sugarait, így itt egy picivel zöldebb az akácerdő. Az ágak között sikerül lencsevégre kapnunk a már Costa Ricából is jól ismert fehérnyakú szajkót, ami fülsüketítő rikácsolásával jelzi, nem lát minket szívesen.

Rengeteg van belőlük Közép-Amerika ezen vidékén

A lagúna mögötti félsziget egy kiszögellésben végződik, ahonnan szép kilátás nyílhatna a Nicaragua-tóra, ha nem lenne benőve tüskés bozóttal. Mivel ezeken a fákon ismét alig van levél, könnyedén kiszúrjuk azt a bőgőmajom családot, aminek tagjai egymásba kapaszkodva töltik éppen esedékes sziesztájukat.

Jófejek gubbasztanak a fán

A lagúna túlpartján kialakítottak egy kilátót, ahonnan nem csak a Concepción-vulkán klasszikus kúpja, de egy sereg íbisz is látható. 

Remek kilátás és rengeteg íbisz fogadja az embert a lagúna partján

A parkot egy óra alatt sikerül körbejárnunk. Mivel az Ometepe-szigeten ritkán járnak a buszok, gyalog indulunk vissza Moyogalpába. Negyed óra baktatás után egy San José nevű faluban kötünk ki. Igazi vadnyugati hely, ahol a szárazságtól csonytsoványra fogyott lovak mellett céltalanul bóklászó marhák teszik teljessé a faluképet. Iszonyú a hőség, ráadásul száll a por, ezért leülünk egy akácfa árnyékában és várunk. Nem sokkal később befut egy kocsi, amiből kihajol egy fickó és felajánlja, hogy két buszjegy áráért visszavisz minket Moyogalpába. 

 San José temploma

Elég zajosan telik az éjszaka, mert egy raklap fiatal amerikai hátizsákosnak sikerül retek részegre innia magát a hostelben. Régen aludtunk már ilyesfajta helyen, és a mai éjszaka után egészen biztos, hogy jó ideig nem is fogunk. Lehet, megöregedtünk, de már nem bírjuk ezt az 'összefutunk egy hostelben és jól bekarmolunk a legújabb Facebook barátainkkal' stílust.

Hullák vagyunk, de ez nem tántorít el minket abbéli szándékunktól, hogy biciklit béreljünk és körbetekerjük a Concepción-vulkánt. Oké, azokat a drótszamarakat, amiket itt biciklinek neveznek, Európában senki nem bérelné ki, de ez Nicaragua, így pont mindegy, hogy fog-e a fék vagy sem (egyébként nem fog).

   Eri belehajt a tömegbe

A biciklit bérbeadó csaj nagyokat hümmög, mikor meghallja, hogy északnak akarjuk megkerülni a vulkánt. Csak fél óra tekerés után értjük meg, miért is hüledezett annyira. Errefelé tényleg tök mindegy, milyen a biciklid, mert az út olyan szinten szar, hogy képtelenség rajta végigmenni.

San Marcosig még csak-csak sikerül nyeregben maradnunk, de utána vulkáni hamu, futóhomok és öklömnyi kövek nehezítik a tekerést. Eri annyira elkeseredik, hogy inkább tolja, én még egy darabon küzdök az elemekkel. Pontosan addig, amíg fel nem tűnik egy tanya és előtte néhány fa, amiről épp bőgőmajmok majszolják le az utolsó leveleket. 

  Na, mi van?! Mit nézel?

Megállunk fotózni, mire a házból három pocsolya részeg fickó tántorog ki és követelik, hogy fényképezzük le őket is. Bár alig állnak a lábukon, arra az egyiknek van esze, hogy Erit elkezdje fogdosni, aki szerencsére kulturáltan elhesegeti maga körül a sülttökként vigyorgó szerencsétlent. Arra kérnek az illedelmes urak, hagyjam itt nekik a szőkét. A fejrázásomra hőbörögni kezdenek. Eri nagyon menne már, de menekülni sajnos nincs esélyünk, csak ha hátrahagyjuk a bicikliket. A futás sem feltétlen célravezető, mi van, ha valamelyik gentleman puskát ragad? A helyzet végül úgy oldódik meg, hogy az egyik úr megpillantja a kertben a fiát, akit valamilyen okból kifolyólag lóra akar ültetni, hogy azon fényképezzem le. Megtörténik, így nagy lesz az öröm. Kurjongatás közben szerencsére megfeledkeznek rólunk, így titokban el tudunk iszkolni.

Nem szegény megboldogult Sinkó László fogdosta Erit

Vagy egy órán át rázatjuk a hátsónkat Altagraciáig, ahol szinte leesünk a bicikliről. Nem jöttünk 10 kilométert, de mintha egész nap tekertünk volna, olyan fáradtak vagyunk. Bedobunk egy sajtmentes quesadillát (WTF?) a főtéren, majd a vulkán déli lába mentén, már aszfalton tekerünk vissza Moyogalpába

A városka előtt áthajtunk a sziget repülőterén, amit 2014-ben adtak át, s hetente mindössze két gépet és 24 utast fogad. Gondolom, marhára megérte a beruházás.

 Heti 24 utasért megéri repülőteret építeni

A Concepción-vulkánt nem áll szándékunkban megmászni, mivel éppen nem mutat aktivitást, ráaádsul minden nap felhőben áll a teteje, úgyhogy másnap inkább átbuszozunk a sziget déli oldalára, Balgüe falujába, hátha a Maderasszal szerencsénk lesz. Nem lesz. Ometepe kisebbik vulkánja is felhőben áll, így lemondunk a túráról.

Finca Magdalena háttérben a ködbe vesző Maderas-vulkánnal

Cserébe azonban felsétálunk a pár kilométerre található Finca Magdalenához, egy régi haciendához, aminek környékén számtalan petroglif látható. Utolájra Panamában, a ngäbe-buglé indiánok földjén láttunk kőkarcokat, de ahogy azok se, úgy ezek a kőkori sziklafirkák sem hagynak bennünk mély nyomot. Az igazat megvallva, nehéz értelmezni ezeket a krikszkrakszokat, az ember csak áll előttük és próbálja megfejteni a megfejthetetlent. 

   Eri próbálja értelmezni az értelmezhetetlent

A petroglifeket röpke fél óra alatt lezavarjuk, majd visszasétálunk Balgüébe, onnan pedig Santa Cruzba. Ne hidd, hogy ezek falvak! Ometepe déli részén a településnevek inkább csak tanyabokrokat, esetleg fincákat jelölnek, igazi falu errefelé nincsen.

Kósza papagáj valahol Santa Cruz környékén

A Finca El Porvenir előtt ismét kőkarcokra bukkanunk. Ezek legalább értelmezhetők. Van, ami madarat, van, ami embert ábrázol, a legizgalmasabb azonban az a kő, amire azt mondják, a rajta lévő karcolat majomra hasonlít. Szerintünk oroszlánra, még ha errefelé nem is élnek ilyen állatok.

   Ez most majom vagy oroszlán?

Az előző bejegyzésben már írtuk, hogy a Nicaragua-tóban állítólag élnek édesvízi cápák. Nem először járok erre, de én bizony még soha nem találkoztam a kis harapósokkal. A legjobb úgy meggyőződni róla, ha belevetjük magunkat a vízbe. Végigsétálunk a két vulkánt összekötő keskeny földhídon, keresvén a csobbanásra leginkább alkalmas helyet.

 Egy lélek nincs a tóparton

Rajtunk kívül sehol egy lélek, nyilván az összes turista Moyogalpában józanodik. Pedig a part bár vad, szép. Itt-ott feltűnik egy-egy gém vagy sas, cápauszonyt azonban nem látunk. Hogy is látnánk? A tó itt pont olyan, mint a Balaton déli partja; kilométereket lehet úgy befelé sétálni, hogy a térdedig sem ér a víz. Ha vannak is cápák a tóban, valószínűleg messze a partoktól élnek, ahol a víz legalább egy méter mély.

Turisták helyett velük találkozunk

A part Santo Domingónál a legszebb, ahol már-már fehér a homok. Itt vannak a sziget legszebb és egyben legdrágább szállói, amik persze üresen állnak. A helyiek azt mondják, náluk csak nagyon kevés külföldi száll meg, de nem bánják, mert a gringók újabban csak berúgni járnak a szigetre. Ezt mi is tanusíthatjuk. Tíz éve, mikor itt jártam, alig egy maroknyi turista volt Ometepén, s azok mindegyike kirándult, túrázott, biciklizett. Ma 10-ből 9 hátizsákos valamelyik trendi moyogalpai hostelben lógatja a lábát és várja, hogy eljöjjön az éjjel, amikor tanácstalanra ihatja magát. 

Mintha a Karib-tenger partján lennénk

Az Ometepe-sziget ugyanolyan szép, mint volt régen, csak a turisták lettek mások. Moyogalpát nagy ívben kerülni kell és akkor felejthetetlen az élmény. Azt hiszem, jövünk mi még ide...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!