Ősi pemón falfirkák


Minden utazó álma, hogy találkozzon egy máig felfedezetlen törzzsel, hogy senki által nem ismert barlangrajzokat találjon, vagy hogy macsetéje éle egy ősi civilizáció épületének egyik kövében csorbuljon ki. Az Indiana Jones-lelkület mindenkiben benne van, de csak keveseknek adatik meg, hogy valóban valami furcsára, eddig ismeretlen dologra leljenek rá. Nekünk ezúttal sikerült találnunk valamit.

Hazudnék, ha azt mondnanám, hogy valami eddig senki által nem ismert dolgot fedeztünk fel az elmúlt napokban, de abban majdnem biztos vagyok, hogy olyan helyeken jártunk, ami ezidáig nem nyert publicitást sehol. Emilio, állami térképész barátom térképével a zsebünkben ültünk le Leonardóval megbeszélni, merre is induljunk, ha valami izgalmasat akarunk látni. A térkép szerint van egy ösvény Puerto Tirika faluba, ami az Akopán és az El Castillo között tekereg, érintve több vízesést.

Hajnalban készült fotó az Akopán tepuiról

- Puerto Tirika ma már nem létezik. Illetve jó pár éve, hogy az ottaniak nem felelnek semmilyen rádióhívásra. Karinacónban él egy család, ők jártak arra és a házakat üresen találták. Valószínűleg visszaköltöztek az erdőbe, mert ott könnyebb vadászni és a yucca is megterem. Ösvény van, de évek óta nem járt azon senki. Útközben láthattok ősi piktogramokat egy szikla falán, de az legalább egy nap séta. Onnan másik fél nap az Aparurén-vízesés.

Puerto Tirika - Leonardo elmondása szerint - 3 nap járóföldre van Yunektől. Ennyi időnk nincsen, bár a tény, hogy a környező erdőkben él pár család, akik hátrhahagyva az utolsó civilizációs vívmányt, a rádiót, visszaköltöztek az erdőbe, kíváncsivá tesz.

Átkelés a Rio Yuneken

Másnap reggel két pemón sráccal, Delfinnel és Gualbertóval vágunk neki az ismeretlennek. Karinacónig sima az út, másfél óra gyaloglás alatt abszolváljuk a távot. A kilátás az Akopán tepuira egészen zseniális. Akkor nyűgöz le a táblahegy látványa igazán, mikor megérkezünk a déli falához, ami közel húsz kilométer hosszan szegélyezi a Gran Sabanát. 

Visszatekintés a Rio Yunek medencéjére

Karinacón nem több három háznál, azok is egymástól tisztes távolban vannak. A folyó túlpartján álló házban lelünk rá egy családra, akik Leonardónál pontosabb információval bírnak a völgyről.

- A piktogramok innen 3 órányira vannak. Láttok majd egy kis churatát a domb tetején, ott tábort verhettek. Puerto Tirika onnan jó egy napi gyaloglás, de nem él ott senki évek óta.

Pihenő Karinacón egyik házánál

A távok jelentősen csökkentek tegnaphoz képest, pedig nem sétáltunk többet 5 kilométernél. A piktogramok felé haladva egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Delfin és Gualberto még soha nem jártak erre.

Az Akopán tepui húsz kilométer hosszú és ezer méter magas déli fala

Az ösvény gyakran elfogy a lábunk alól, olykor belevész a mocsárba. A Gran Sabanán a lápos területeket mindig előre jelzi egy pálmafaliget, ún. morichal, amik az időszakos vízfolyások partján nőnek. Száraz évszak lévén a legtöbb mocsáron száraz lábbal tudunk átkelni, de olykor kerülnünk kell az Upuigma tepui felé, amit a helyiek a tetején sorakozó cikcakkos sziklák miatt El Castillónak neveznek.

Delfin guayaréval a hátán - fogalmuk sincs, hogy merre járunk 

Az egyik dombtetőről felsejlik a churata, amiről a karinacóniak beszéltek. Újabb két patakátkelés, és már ott is vagyunk. A háttérben feltűnik az Angasima tepui, amit jó lenne megközelíteni, csakhogy nem vezet hozzá ösvény.

Morichal-erdő háttérben az Angasima tepuival

A churata távol esik minden vízforrástól, így úgy döntünk, lemegyünk a Rio Arabac partjára, s majd ebéd után visszatérünk ide, hogy megkeressük a piktogramokat. A Rio Arabacban van víz, ami egyben azt is jelenti, hogy a puri purikkal is meg kell küzdjünk. Ennyi vérszívóval a Salto Yuruanínál találkoztunk utoljára, a sátorállítás is komoly kihívás. Egy gyors zacskós leves nyílt tűzön főzve, majd irány fel az indián barlangrajzokhoz.

Pihenő az Upuigma tepui lábánál

Az úton elképzelem, hogy látok majd pálcika indiánokat íjjal vadászni tapírra, csatajelenetet két törzs között és életképeket egy ősi pemón faluról. A churatától alig 10 percnyi sétára tűnik fel a vörösre mázolt fal.

Amint közelebb érünk, azonnal látszik, hogy a vörös mázolmány igazából rengeteg pötty és néhány krikszkraksz a falon. Többségét nehéz értelmezni. Kivehető rajta valami kapu, ami legyen tepui, egy fenyőfa, egy gyík és valami emberre hasonlító pálcika alak, de ennél nem több. Se egy tapír, se egy jaguár, se egy hárpia, semmi. Az egész olyan, mintha egy három éves gyereknek piros alkoholos filcet adtak volna a kezébe és az szabadon szétgraffitizte volna a fehér falat. Valószínűleg régészek egy ilyen találattól is hátast dobnának, én csak jót mosolygok rajta. A korát nem tudjuk, arról sincs információnk, hogy milyen festékkel készült a mű, bár az indiánok esküdnek rá, hogy több ezer évesek a falfirkák. Gonosz módon lepattintunk pár festett kavicsot a falról. Elvisszük magunkkal, hogy majd odahaza bevizsgáltathassuk.

Jóska szakérti a piktogramokat

Másnap a cél az Aparurén-vízesés. A két pemón srácnak fogalma nincs milyen vízesésekről beszélünk, de tisztességel vezetgetnek minket. Két óra múlva az Amurí tepui széléhez és egy folyóhoz érünk. Hallunk valami robajt, így követjük a hangot. Egy apró vízesére lelünk, mögötte egy medencével. Ha ez a vízesés, hát ez, fürdeni éppen jó lesz.

Pancsolás egy természetes medencében

Pancsolás közben Delfin előreszalad, hátha talál valamit. Húsz perc múlva jön vissza és közli, hogy kicsit lejjebb van egy tíz méteres zuhatag. Na, az már valami. Vizes lábra fel a bakancs, ugrálunk kőről kőre. Az egyik szakaszon egyszer csak elfogy a kő, csak egy függőleges sziklafal van előttünk. Átkelünk rajta. A tíz méteres vízesés valóban ott van, ahol Delfin mondta, de mikor balra pillantok, nagy párafelhőt látok. Hártahagyva a Delfin által talált vízesést elindulunk a pára irányába. Újabb tíz perc séta múlva egy 25 méteres zuhatagnál találjuk magunkat, ami meglehetősen szélesen szakad alá. Na ez már vízesés a javából, valószínűleg ez az Aparurén.

Küzdelem a sziklafalon

Lemászunk az aljába, fotózunk, filmezünk. A vízesés mögött feltűnik egy újabb leszakadás, ami egy sötét kanyonban végződik. Hatalmas robajjal zúdul alá a víz. A kanyon szélére kiállva még legalább három hasonlóan magas lépcsőt látunk, de azok lábához lejutni képtelenség.

Vajon ezek az első publikált fotók a Salto Aparurénról?

Sok helyen hívnak kanyont az Ördög torkának, de az elnevezést mindig teátrálisnak tartottam. Itt viszont tényleg az volt az érzésem, hogy a szakadék mélyén nem élhet más, csak valami túlvilági erő. Feltételezem, pemón még nem járt a zuhatag alján, ezért indítványozom, hogy a szakadékot nevezzük el Garganta del Diablónak, és társítsunk mellé valamilyen ősi pemón legendát.

Az általunk Ördögtoroknak elnevezett kanyon

A kanyonban furcsa vízinövényre leszünk figyelmesek. Rózsaszínű hínár, pont olyan, mint amilyet két éve láttam a kolumbia Caño Cristalesnél. Eddig úgy tudtam, hogy csak a Macarena-hegység folyóiban él meg, de ezek szerint itt is jól érzi magát. Mintha ragaszkodna a 2,5 milliárd éves földtörténeti múlthoz.   

Ezt a furcsa növényt Macarenia clavigerának hívják

Délután visszatérünk puri puri földre, ahol megetetjük a naplementében a vérszívókat. Az El Castillo most is csodálatos, de a prímet egyértelműen az Akopán viszi.

Útban vissza az El Castillóhoz

Másnap erőltetett menetben térünk vissza Yunekbe, de közben azért bőszen kattintgatjuk a fényképezőt. Ezzel a tájjal egyszerűen képtelenség betelni.

Az Upuigma tepui a lemenő nap fényében

Ebédre visszaérünk a faluba. Holnap jönnek értünk a repülők, úgyhogy mindössze fél napunk maradt ezen a paradicsomi helyen. A csapat többsége mostanra rendesen elfáradt, csak Jóska, Robi és Delfin érez magában erőt ahhoz, hogy nekivágjon velem megmászni az Eurodá tepuit. Már 2011-ben is próbálkoztunk vele, de akkor rossz irányból közelítettünk a csúcshoz. Ezúttal a Churi felől próbálunk feljutni rá.

Nincsen ennél szebb táborhely

A tepui lábát egy negyvenperces vágtával érjük el, majd nekiveselkedünk a táblahegy szoknyájának, amit sűrűn benőtt egy Vellozia névre hallgató növény. A szára fekete, de nem azért, mert korábban erdőtűz pusztított volna errefelé, hanem azért, mert a növény sötét színű olajat enged ki magából, hogy védekezzen a napsütés ellen. Jó, mi?! Saját napteje van. 

Úgy néz ki, a kockás a divat

Ahogy közeledünk a csúcshoz, úgy válik egyre meredekebbé a táblahegy törmeléklejtője. Iszonyú szomjúság tör ránk. Egyszerűen elszámoltuk magunkat, nem hoztunk elég vizet. Mivel az Eurodán nincsen egyetlen fa sem, szétégünk. Mindannyian enyhe napszúrással küszködünk. Végül húsz méterrel a cél előtt kénytelenek vagyunk feladni. Szédelgünk a vízhiány miatt, nem merünk átugrani egy beszakadás felett, nehogy baleset legyen. Nem baj, így is élményekkel telt a délután, nem pedig láblógatással a folyóparton.

Delfin és Robi megrohamozzák az Eurodá tepuit

Yunek és környéke egyszerűen megbabonázza az embert. Ide nem négy napra, hanem négy hétre kéne jönni, hogy az ember szabadon bóklászhasson a tepuik között és azok tetején. Ez a vidék teljesen felfedezetlen, lehet, hogy ránk vár majd a bejárása.

Nem jutottunk fel a csúcsra, de ezért a tájért megérte a küzdelem

(A piktogramok festékanyagát később bevizsgáltattuk Magyarországon. 3000 évnél idősebbek...)

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!

 







Oszd meg másokkal is!