Florencia egy teljesen érdektelen város, mégis eltöltünk itt két éjszakát, mert meghívást kapunk Francisco házához egy jó kis pörköltözésre. Pedig mi csak petroglifeket akartunk nézni. A vacsora alatt megtudjuk, hogy San Vicente de Caguánban már akkor tudni fognak az érkezésünkről a gerillák, mikor épp csak kigurulunk Florencia buszpályaudvaráról. Remek!
Napos reggelre ébredünk, ami meglepő, ugyanis a július errefelé a legesősebb hónap. Ilyenkor általában megállás nélkül esik, de az égieknek hála egy felhő sincs az égen. Mielőtt továbbutaznánk San Vicentének, teszünk egy sétát a városban, már csak azért is, mert pénzt kéne váltsunk. Az ám, csakhogy a neten nem találunk egyetlen florenciai pénzváltót sem, ami nem azt jelenti, hogy nincs, de azért kezdünk félni, mert innen keletre egész biztosan nincs még pénzautomata sem.
A neten olvastunk valamiféle petroglifekről, amik egy iskola udvarán láthatók, úgyhogy a déli nagy hőség előtt teszünk egy kitérőt az Institución Educativa La Salle felé. A biztonsági őr meglepetten pislog ránk, mikor a petroglifekről kérdezünk; nem szokványos, hogy külföldiek akarjanak tanítási időben bekéredzkedni a suliba néhány félretolt kő miatt. Feltelefonál a titkárságra, akik érdekes módon engedélyt adnak nekünk a belépésre, ráadásul elénk küldik Janetet és Franciscót, akiknek éppen lyukas órájuk van.
- Önök magyarok? Hogy is hívták a híres focistájukat? P-vel kezdődik a neve - kezdi az ismerkedést Francisco.
- Puskás.
- Azaz! Fantasztikus játékos volt.
A fiatalabb Janet csak némán pillázik, fogalma sincs, hogy kiről beszél a kollégája.
- A petroglifek! Lent vannak a folyóparton - mutat a bozótos irányába - Kövessenek!
Janet, Eri és Francisco a folyóparton
Egy roppant elhanyagolt ösvényen próbálunk lejutni a partra, ami nem egyszerű, mert az elmúlt pár hét esőinek hála iszonyatosan csúszik. Szó szerint beesünk a petroglifek közé, ahol végre megered a tanárok nyelve.
- Évek óta nem jártam itt - kezdi Janet - És te, Francisco?
- Legalább öt éve már. Ha néhány óráról ellógó diák nem itt bújna el, szerintem már az ösvény sem létezne - mosolyodik el futballkedvelő barátunk.
Ki és miért vésett alakokat a folyóparti sziklába?
A petroglifeket egy hosszú, kibillent sziklába vájták, embereket, majmokat és dinoszauruszokat ábrázoltak rajtuk. Nem ez az első eset, hogy ősi indián karcolatokon óriásgyíkokat látunk. Tulajdonképpen meg sem lepődünk rajtuk, azt meghagynánk inkább az összeesküvés-elméletek hívőinek.
Eri próbálja szakérteni a karcolatokat
Visszafelé könnyebb az út, így sokat beszélgetünk két kísérőnkkel. Janet nagyon kíváncsi a magyar konyhára, azt mondja, sok jót hallott róla. Mire visszaérünk az iskola épületéhez, már össze is állt a terv a fejében: menjünk el este Francisco házába és főzzünk együtt valami magyarosat. Nem terveztük, hogy plusz egy éjszakát Florenciában töltünk, mert elég kevés időnk maradt, de rábólintunk az invitációra; amúgy is jó lenne végre enni valami normálisat.
Janetnek lejárt a munkaideje, úgyhogy felajánlja, hogy elkísér minket a városközpontba pénzt váltani, mert egyrészt Florencia nem biztonságos, másrészt az egyetlen ember, aki vált dollárt, egy régi ismerőse, valamilyen órás mester, akit mi úgyse találnánk meg. Sőt, el akar minket kísérni a városi múzeumba, és megígéri, hogy megmutatja a legjobb éttermet, ahol megkóstolhatjuk a Kolumbia-szerte híres florenciai sancochót.
Trópusi jóságok a florenciai piacon
Az órás mestert nem találjuk bent, de az egyik alkalmazottja azt mondja, egy óra és visszatér a főnök, úgyhogy addig van időnk lófrálni Florencia utcáin. Hát, mit mondjak? Ritka csúnya egy város. Kicsit olyan, mint volt Girardot, bár azért Florencia egy fokkal élhetőbbnek tűnik nála. A főtere, a Plaza San Francisco például egészen vállalható.
A Plaza San Francisco egészen pofás
Florenciát 1902-ben alapították azért, hogy a Rio Orteguazán érkező kaucsukot öszvérek hátára tudják pakolni és Guadalupéba szállítani. Akkor talán még senki nem gondolta, hogy száz évre rá egy 200 000 lakosú nagyváros nő ki belőle, ami Caquetá megye fővárosa is lesz egyben. Sok turistát valószínűleg errefelé sem látnak, vagyis erre a következtetésre jutunk abból, hogy a téren elég sokan kezdenek minket fotózni.
A cukornádlé fillérekbe kerül
A város legszebb épülete a Curiplaya, ami egykoron a nagybirtokos kaucsukkereskedők luxusszállója volt. 1968-ban zárták be, majd húsz évre rá beleköltözött az önkormányzat. 2000-től a városi múzeum is az épületben található. Janetet régi ismerősként köszöntik. Azt mondja, régen a múzeumban dolgozott ő is, de tanárként jobban lehet keresni, a lányát pedig egyedül kellett nevelnie, úgyhogy kénytelen volt váltani, pedig nagyon szerette az itteni munkáját.
A múzeum nem nagy és nem is túl érdekes. Néhány régi rádió és emlékkönyv mellett olyan indiánoktól száramzó ruhákat és eszközöket mutat be, akik mára asszimilálódtak. Janet elővesz egy képeskönyvet, amiben a dédszülei vannak lefotózva.
A városi múzeumban látható néhány egészen szép indián népművészeti tárgy
- Az egyik dédapám a kaucsukláz idején érkezett a városba. Elvett egy fiatal indiánlányt, az ő gyermekük lett az én nagypapám, akit itt láttok a képen - fedezi fel az egyik ősét a Florencia múltját bemutató könyvben - Nem látszik rajtam, de nyolcadíziglen indián vagyok - mosolyodik el.
Janet nagyapja még követte a hagyományokat, ma már ez nem jellemző
Az órás vált nekünk pénzt, ráadásul nem is olyan rosszul. Féltünk, hogy a monopolhelyzetét és a mi kiszolgáltatottságunkat kihasználva képtelen váltási rátát mond, de szerencsére nem ver át minket. Beülünk Janet kedvenc éttermébe megkóstolni a híres florenciai sancochót, ami pont ugyanolyan, mint bármelyik nem híres kolumbiai sancocho. Drágának persze drága, 21 000 pesót gombolnak le rólunk fejenként a levesért.
A florenciai sancocho semmivel nem jobb, mint bármelyik sancocho, cserébe viszont drága
Francisco délután 5-kor érkezik a szállónkra. Elmegyünk a bevásárlóközpontba a pörkölt hozzávalóiért, csak piros paprikát nem találunk sehol, úgyhogy megint marad a korábban is bevált módszer: jó sok hagyma és achiote. Francisco Florencia külvárosában lakik egy egészen kellemes, családi házas negyedben. Azt mondja, sok helyen élt már, de a szíve mindig visszahúzta Florenciába. Örül, hogy láthatta, miként vált az ő hatvan éve alatt a sáros őserdei falu várossá, valamint hogyan nőttek fel az egykor tanulatlan bérmunkások gyermekei és lettek belőlük - neki is hála - diplomás, értelmiségi fiatalok.
- Régen minden más volt. Nem voltak utak, ezért a gyerekek nem tudtak iskolába járni. Mi mentünk hozzájuk csónakokkal. Egy-két hétig tanítottuk őket, aztán mentünk tovább. Kész csoda, hogy megtanultak írni, olvasni - meséli Francisco.
- Ez mikor volt?
- Az 1970-es években. Akkor még fiatal tanító voltam.
- Ez volt a FARC aranykora. Nem volt veszélyes?
- Jellemzően a tanárokat nem bántották, de soha nem mehettünk biztosra. Volt, hogy elvették a tanszereinket, és folyamatosan ellenőrizték, milyen tananyagot adtunk le. Azt például megtiltották, hogy a kommunista eszméket negatív jelzőkkel illessük. Hiába volt állami tanterv, a tanyasi iskolákban mást kellett tanítsunk, mint a városban.
Francisco a lányával és az unokájával, no meg a hamis pörkölt
Mikor megemlítjük neki, hogy holnap San Vicente érintésével az Urias Rondón gerillatáborba utazunk, óvatosságra int:
- Béke van, de ezzel nem mindenki ért egyet nem csak a városokban, de vidéken sem. Nagyon vigyázzatok az unokatestvérekkel!
- Ők kicsodák?
- Azok a szélsőséges gerillák, akik ellenzik a békét és máig nem tették le a fegyvert.
- Miről ismerjük meg őket?
- Semmiről. De abban biztosak lehettek, hogy már azelőtt tudnak rólatok San Vicentében, hogy megérkeznétek.
Nem túl üdvözítő, de ettől még megyünk. Sem Eri, sem én nem hiszünk abban, hogy két hátizsákost a 21. században betalálna pár szeparatista csak azért, mert külföldi. Lehet naivak vagyunk, de sem a Rio Patía völgyében, sem a Los Llanoson nem esett bántódásunk, akkor miért pont San Vicentében esne?
Janet közben lemondja a vacsit, mert közbe jött neki valami, úgyhogy a hamis pörköltet Franciscóval, a feleségével, a lányával és az unokájával fogyasztjuk el. Éjjel 11 körül visz minket vissza a hotelünkhöz, ahol azzal búcsúzik, hogy hatalmas megtiszteltetés volt számára két magyart vendégül látnia és reméli, a közeljövőben sokan jönnek majd még Florenciába Puskás országából. Nem hiszem, hogy így lenne...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
