San Antonio, a bulibörtön

Venezuela Isla Margarita, San Antonio börtön

2013. 03. 15. | Nagy Endre

Egy börtön, ahol rabok irányítanak évek óta. Egy börtön, ahol a fogva tartottak úszómedencében pancsolnak és sört szürcsölnek. Egy börtön, ahol legális a prostitúció és a kábítószer. A New York Times két éve közölt cikket az Isla Margaritán található San Antonio börtönről, ahová gond nélkül sikerült bejutnunk.

Az egyetlen ember, aki segíteni tudott terveink megvalósításában, az a Posada Picasso takarítónője volt. Ő legalább tudta, hogy mikor van nyitva a börtön és hogyan lehet odajutni. Kérdéseinkre olyan gyorsan és egyértelműen felelt, hogy biztos voltam benne, rokoni szálak fűzik az intézményhez, de nem akartam a lelkébe gázolni intim kérdésekkel.

Másnap reggel 9-kor Porlamar terminálján felszállunk egy Punta de Piedrasba tartó buszra, ami 20 perc múlva megáll a börtön bejáratánál. Leszállás közben furcsa szemmel néznek a velünk utazók; nem szokványos, hogy turisták látogassanak a San Antonióba. Vasárnap van, látogatási nap. A kapu előtt hosszan kígyózik a főként nőkből és gyerekekből álló sor. Néhány megvető pillantás keretében beállunk mi is a sor végére.

Ahol még engedtek fotózni: a San Antonio bejárata

Jó fél óra múlva már ott toporgunk az őrség előtt, akik nem kérdeznek semmit, beengednek a főkapun. Kicsit beljebb pecsétet nyomnak mindkét karunkra, majd újra beállítanak minket egy sorba, ahol átvizsgálják a táskáinkat. Közlik, hogy kamerát, fényképezőt és telefont szigorúan tilos bevinni.

- Milyen módon lehet odabenn filmezni? - kérdezem mindezt olyan hangsúllyal, hogy értse, hajlandóak vagyunk fizetni is néhány felvételért.
- Nem lehet. Szigorúan tilos!

Eltelik néhány szó nélküli másodperc, majd az őr odakiált a társának:

- José! Szeretnének fotózni és filmezni.

José, aki ránézésre felettese az előttünk álló csomagellenörzőnek, félrehív minket és kérdezősködni kezd:

- Honnan jöttek? Újságírók? TV-től vannak?

Érezzük, ha az országmegjelölésen túl igennel felelünk bármelyik kérdésre, valószínűleg be se engednek minket, így csak rázzuk a fejünket.

- Semmi ilyesmi. Mezei turisták vagyunk. Hallottunk ezt-azt a San Antonióról és szeretnénk felvételt készíteni, csak úgy, a magunk szórakoztatására.
- Lehet róla szó, de ahhoz belsős invitáció kell és jóvá kell hagyatni az igazgatóval. Holnap bent lesz reggel 8-tól. Jöjjenek vissza akkor és szerezzenek meghívót. Addig nem készíthetnek odabenn fotót.

Értjük a célzást. Nem marad más, mint bemenni és meglátni, hogyan alakulnak a dolgok. A kamerákat azonban nem szívesen hagyjuk hátra, így nehéz a döntés, de Eri kint marad, én pedig megpróbálok odabenn intézni valamit. Az útlevelem biztonságba helyezik, majd következik egy újabb kapu, ahol megmotoznak.

- Az aprópénzt hagyja itt, nem viheti be.

Láttam én is a Piedonét, amiben pengét gyártanak érméből, így vita nélkül adom át a nálam lévő 3 bolívárt.

- Papírpénz mehet?
- Az mehet, persze.

Mégegyszer utoljára átvilágítanak, kapok újabb két pecsétet a karomra, és már bent is vagyok. A belső nyitott téren cigiző rabok várják a hozzátartozóikat. Néhányan elég szúrós szemmel néznek rám, de próbálom nem felvenni a szemkontaktust, csak célirányosan haladok tovább, mintha valóban látogatóba érkeztem volna. A következő kerengő a medencés rész. Rabosított apukák pancsolnak gyermekeikkel, közben szól a zene a háttérből, amit egy DJ mixel a legújabb reggaeton slágerekből. Nem csak egy medence van a börtön területén, hanem három. A másik kettő kizárólag gyerekeknek van fenntartva.

Egyáltalán nem volt nehéz bejutni a San Antonio börtönbe

A kerengő oldalában sátrak vannak felverve, ahová a szerelmesek vonulhatnak félre a hangoskodó tömeg elől. A tér másik végéből empanada illata száll felém. Beállok a sorba, addig sem tűnök céltalanul kóválygó idegennek.

- Hé, gringó! Mit keresel itt? - kérdezi az empanadás srác mosolyogva - A kurvák szerdán szoktak jönni - tesz utalást a hosszú hajamra, majd nagyot röhög.

Veszem a lapot, kacsintok egyet, hogy tudja, semmi esélye nincsen.

- Semmi különöset. Hallottam, hogy ez a hely Isla Margarita legnagyobb bulija, gondoltam megnézem magamnak.
- Jól tetted! Ez valóban tuti hely. És ne aggódj, biztonságban vagy. Itt soha nem történik semmi rossz.

Kicsit megnyugszik a lelkem. Végre sikerült szóba állnom valakivel, aki nem megvető pillantást vet rám, hanem haverkodni szeretne.

- Honnan jöttél? - kíváncsiskodik az amúgy egyáltalán nem bűnözőnek kinéző kerekded srác.
- Magyarországról.
- Európa, igaz? Jártam Spanyolországban és Portugáliában, amíg el nem kaptak.
- Ezek szerint itt élsz?
- Igen. Már egy ideje...
- Drog miatt vagy itt?
- Nem. Fegyvert loptam. 5 évet kaptam, 3 még hátra van.

Ekkor betoppan a haverja, aki azonnal lepacsizik velem.

- Kérsz valamit, gringó?
- Kóla van?
- Az nincs, de van víz. 4 bolívarért.
- Jöhet!

Kapok egy pohár hűtött csapvizet. Nem gond, lehúzom, lássák, nem vagyok cukorból.

- Először vagy börtönben, igaz?

Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire látszik...

- Igen. Európában csak így nem sétálhatok be egy börtönbe.
- Ez itt nem is börtön. Inkább csak pihenő. Ilyen nincs Ukrajnában?
- Magyar vagyok, nem ukrán (spanyolul Hungría és Ucranía hasonlít egymásra). De nincs.
- Oké, magyar. És amúgy szívsz?
- Nem igazán. Soha nem éreztem tőle semmit, úgyhogy nem.
- Na és a heroin vagy a kokain?
- Inkább piálok, az való nekem.

A srácon érződik, hogy drogban utazik, így rákérdezek:

- Drog miatt ülsz?
- Igen. Elkaptak kokain csempészése közben. 3 évet kaptam. Mennyibe kerül egy kiló kokain Magyarországon?
- Nem tudom, de grammját kb. 100 dollárért osztogatják diszkókban.
- Hallod, tesó? - fordul oda teltkarcsú üzlettársához - Oda kell vinni a kokaint. Kérsz egy empanadát?
- Reggelire ettem már kettőt.
- Nem baj, egyél egyet. Ilyet úgysem kapsz sehol. Meghívlak rá.

Amíg megsül a venezuelai konyha remeke, addig körbenézek. Tényleg nem olyan a hely, mint ahogy egy börtönt elképzel az ember. A falakra delfinek és tündérek vannak festve, máshol szívárvány alatt játszó gyerekek vannak megörökítve. Az egész olyan színes és naív, mintha egy óvodába tévedtem volna. Van aki grillezik a sarokban, a szomszédos kosárpályán pedig füvet szívnak a fiatalok. Őrnek nyoma sincsen. Viszont fegyvert senkinél nem látok, ellentétben a New York Times cikkében leírtakkal.

- Mi ez a rengeteg Playboy-nyuszi az ajtókon? - kérdezem a srácokat, miközben elmajszolom az ingyen empanadát.
- Ők az El Conejo (A Nyúl) körébe tartoznak.
- Ő Venezuela drogdiktátora, igaz?
- Igen. De erről csendben, nem szabad róla tudni.

El Conejo a börtön falain belül is egy külön világ. A hétvégi hercehurca idején nem mutatkozik, viszont azt látni, kik tartoznak hozzá, illetve alá. Néhány elég rossz arcú srác nyakán megjelenik a tetovált Playboy embléma.

- Elég kemény srácok, jobb velük nem ujjat húzni. Mióta Chávez kijelentetette, hogy ne bántsák az ő Nyulát, azóta a banda tabu tárgyát képezi - zárja le a témát a srác, jelezvén, hogy nem kívánatos témát érintettem.

Bizonyíték arra, hogy bent voltunk

Több embertől hallottam, hogy Chávez élő műsorban szólta el magát, mikor a San Antonio börtönről kérdezték. A "No toquen mi conejo!", azaz "Ne nyúljanak a nyulamhoz!" mondat azóta szállóige, nem csak a börtönben.

Megköszönöm az empanadát és továbbállok. Érdekes, hogy ezidáig nem láttam cellákat. A kosárpálya túloldalán aztán megjelennek a börtönre egyáltalán nem emlékeztető házikók. Apró viskók, amikben nincs több, csak egy ágy és egy WC. Fél tucat házikó néz kisebb terekre, amik közepén jacuzzira emlékeztető kádak vannak. Az egyik ilyen téren üldögél három fickó, előttük papírból hajtogatott és szépen megfestett malacok és skorpiók.

- Ezek eladók? - kérdezem.
- Persze. 100 bolívar darabja. Viszel egyet? - kérdi az egyik.
- Nem, köszi. Túl nagy, nem tudom hazavinni.
- Levágjuk a malac fejét, vidd csak azt - mondja a másik röhögve.
- Milyen az élet idebenn hétköznapokon? - váltok témát.
- Nyugodt. Olyan, mint egy faluban.
- Hányan laknak a börtönben?
- Kb. 1400-an.
- Annyi ház nincs is itt - értetlenkedem.
- Nincs hát. Sokan függőágyban alszanak.
- És mit csináltok hétköznap?
- Semmit. Ugyanazt, mint odakinn. TV-zünk, internetezünk.
- Van internet a börtönben?
- Persze. Fel akarsz menni Facebookra?

Azt láttam, hogy mobil mindenkinél van, de azt álmomban nem gondoltam volna, hogy lehet internetezni. Pláne facebookozni.

- Nem tiltott?
- Dehogynem, de ez a San Antonio, testvér!
- Te miért ülsz? - kérdem a legszószátyárabbat.
- Elmondom, de előbb hívj meg egy sörre.

Belemegyek. Azon, hogy van sör, már egyáltalán nem lepődöm meg. Aztán persze kiderül, hogy sörön az általuk kotyvasztott chichát értik, amit rizsből, cukorból és Tang üditőporból erjesztenek. Remek íze van, mondhatom.

- Tehát, te miért ülsz? - teszem fel a kérdést újra.
- Drogot szállítottam Trinidadra. 80 kiló kokaint.
- És elkaptak?
- El. 8 évet kaptam.
- Régóta élsz a drogból?
- Igen. Egyszer volt egy fuvarom Barbadosra. Több száz kiló kokaint szállítottam. 14 millió bolívart kaptam érte.
- 14 millió erős bolívárt? (2008-ban három nullát levágtak a bolívarból, azóta bolívar fuerte, azaz erős bolívar a hivatalos fizető eszköz. 14 millió bolívar = 150 millió forint)
- Igen.
- Akkor minek csempésztél újra? Ennyi pénzből fél Isla Margaritát megvehetted volna.
- Sajnos ebből a szakmából csak úgy nem lehet kiszállni.

Ekkor megjelenik a sarkon három lengén öltözött hölgy. Sokan vannak elolvadva a venezuelai nőktől, de engem soha nem győzött meg a felhozatal, eddig a pillanatig. Az ember azt gondolná, hogy a jól kinéző örömlányok sok pénzért gazdag üzletemberekkel, esetleg jómódú turistákkal mennek el, de ez, ahogy az egész börtön, másvilág.

- Szépek, igaz? 100 bolívar egy menet bármelyikkel.
- 100 bolívar? Az nem túl sok.
- Nem, de úgy hallom, odakinn behalt a turizmus, a lányok meg hoppon maradtak. Szerdán és szombaton jönnek. Egy nap alatt akár 1000 bolívart is megkeresnek a börtön falai között.
- És honnan van a bentieknek erre pénze?
- Kábítószerből és fegyverekből.
- Jól meg lehet élni idebenn?
- Jobban, mintha taxiznék, de nem jobban, mintha ugyanezt kint csinálnám.
- És mi lesz, ha kikerülsz?
- Kétszer annyi drogot szállítok majd.

Egészen hihetetlen világgal találtam magamat szembe a San Antonio börtönben. Félnem egyetlen percig nem kellett, pedig több mint ezer elítélt vett körül, köztük a Nyúl bandája. Tényleg az volt az érzésem, hogy a falakon belül más rendszer működik, s mintha ezt a rendszert direkt tartanák fenn. Hogy a politika mennyire van benne az itteni drogkartelben, nem tudom, de az biztos, hogy az elítéltek nagyon jól elvannak és köszönik, hogy Caracas nem szankcionál semmit.

Másnap persze hiába mentünk vissza, mert sikerült egy kőagyú börtönőrt kifognunk, aki azt is megtagadta, hogy beszéljünk az igazgatóval. Próbáltam utalást tenni arra, hogy van nálunk pénz, ne izguljon, de sajnos igazi bürokratával volt dolgunk. Így a fotók elmaradtak, de jövünk mi még ide, s akkor komolyabb technikával érkezünk...

Még több sztoriért és fotóért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!