San Rafael és San Carlos mesevilága


Sem San Rafael, sem pedig San Carlos nem szerepel egyetlen Kolumbiába érkező turista bakancslistáján, pedig megéri erre kanyarodni Guatapé után. Sok szép dolgot láttunk az elmúlt napokban: vízeséseket, kristálytiszta folyókat és csodaszép graffitiket. Újabb példa arra, miért kell a klasszikus látnivalók helyett a senki által nem látogatott településeket felkeresni Kolumbiában.

Guatapé nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért ideje továbbállnunk. Amíg a Medellín felé közlekedő buszok előtt kígyóznak a sorok, addig a San Rafaelbe induló buszon szinte egy lélek nincsen. Az út nem tart sokáig, negyven perc ereszkedés után megérkezünk a kellemes klímájú kisvárosba.

A bevált módszert alkalmazzuk szálláskeresésre: Eri és Kata maradnak a főtéren Zaránddal, én pedig Barangóval nyakamba veszem a várost. Szerencsére nem kell sokat keresgélnünk, igen gyorsan rátalálunk a Hotel El Castillitóra, ahol nagyon szívesen látnak minket. Barangó és Zaránd a kék szemeikkel azonnal belopják magukat a recepciós szívébe, aki nyalókával és jégkrémmel kínálja a gyerekeket.

San Rafael templománál azért van szebb az országban

San Rafael nem olyan színes és felkapott, mint Guatapé, viszont sokkal élőbb annál. Itt nem az unatkozó turisták töltik meg a kocsmákat és kávézókat, hanem a helyiek, akik naplemente után százával ücsörögnek a főtéren sörözgetve, trécselve. Persze San Rafaelbe nem azért jöttünk, hogy együtt igyunk a helyiekkel, hanem azért, hogy felkeressük a város környékének természeti látnivalóit.

Elsőként a Reserva Natural Zafrát célozzuk meg. Egy tuktukosnak 60 000 pesót fizetünk az útért, de megkérjük, hogy visszafelé álljunk meg itt-ott, lévén az a hír járja, hogy a San Rafael környéki folyók meseszépek. Nos, lehet, hogy a folyók azok, de a Zafra minden, csak nem természetvédelmi terület. Néhány házat látunk az erdő mélyén, de embert nem sokat, kivéve azt a félnótás francia gyereket, akivel az egyik elhanyagolt folyómenti ösvényen találkozunk össze:

Itt még azt gondoljuk, hogy a Reserva Natural Zafra egy természetvédelmi terület lesz, de gyorsan kiderül, hogy valójában egy hippi kommuna

- Este hattól szertartás lesz a templomban. Gyertek el, ha van egy kis időtök.
- Milyen templomban?
- A mi kis közösségünk templomában innen nem messze. Itt élünk az erdőben, néha összegyűlűnk imádkozni, egyesülni a természettel, együtt énekelni.
- Hányan éltek itt?
- Elég sokan. A világ minden tájáról vannak itt. Én például harmadik éve lakom az erdőben, az ösvény is a házamhoz vezet. Egy önellátó vegetáriánus közösség vagyunk, akik mellőzik a modern dolgokat. Azt szeretnénk, ha minél többen csatlakoznának hozzánk, akár gyerekekkel is.

Nincs bajom a máshogy gondolkodókkal, de az ilyesfajta meghasonult életforma tőlem messze áll. A srác mondhatja, hogy boldog a mostani életével, de tisztán látszik rajta, hogy nincs minden rendben vele.

Lepkebábok az egyik fa ágán

Egy kárminhátú tangara azért berepül a fényképezőm elé

Amilyen gyorsan lehet, tiplizünk a parkból. A tuktukosunk meglepve tapasztalja, hogy alig húsz perc után visszaülünk a járgányába, nem is hagyja szó nélkül:

- Mi a gond? Nem tetszett a kommuna?
- Bevallom, nem erre számítottam. Azt hittem, valami ökopark lesz, ahol sok az állat - adom sofőrünknek a választ - De itt csak házak vannak, meg elég furcsa emberek.
- Én nem tudom mi zajlik itt, de az erdő tele van gringókkal - meséli - Olykor a közeli templomba tucatjával érkeznek a külföldiek, énekelnek, tűzön járnak. Valami hippi közösség. Elég furcsa dolgokat hallani róluk, főként a szeánszokról, amiket az erdőben tartanak. Azt hittem, ti is ezért jöttök.

Felvilágosítom, hogy nem, és minket sokkal jobban érdekel a San Rafael környéki természet, mint az erdei vegán kommuna szeánszai, úgyhogy vigyen el minket a Rio Arenal legszebb részeihez.

Amíg Zaránd alszik a tuktukban, KAtával és Barangóval sétálunk egyet a Rio Arenal partján

Tíz perc tuktukozás után megérkezünk a La Cristalinához, ahol tényleg kristálytiszta a víz, csak épp fürdeni nem lehet benne, mert nincs sehol egy föveny, ahol az ember beereszkedhetne a folyóba.

A Cristalinánál kellemesebb hely a Trocadero, ahol letáborozunk másfél órára. Barangó és Zaránd imádják a homokos partot, ahol gigantikus csatornarendszer építésébe kezdenek.

A Trocadero nagyon kellemes hely

A homokozás közben marad idő a madarakra is. A folyó hatalmas kőszikláin siririk, vagyis gébicsek pihennek szúnyogokra, szitakötőkre várva.

Siririből rengeteget látunk a Trocadero környékén

Kirándulásunk utolsó állomása a Las Tangas, ami a városhoz legközelebb eső partszakasz. Nem egy nagy durranás, bár ha az ember szeret folyóba ugrálni, itt megtalálja a számítását.

Másnap távolabb merészkedünk, a cél a La Cazuela névre hallgató vízesés. Busszal az El Bizcocho veredához utazunk, ahol azonban benézzük az elágazást, így tévesen az Alejandríába vezető út mentén kezdünk gyalogolni. Jó húsz perc baktatás után kapunk helyreigazítást egy út mellett tevékenykedő földművestől, így sétálhatunk vissza az elágazáshoz. Kétszer húsz perc nem tűnik sok időnek, de két kisgyerekkel kínszenvedés minden feleslegesen megtett lépés. Úgy döntünk, inkább várunk egy Cazuela felé közlekedő kocsit, hátha elvisz minket egy darabon.

Fél óra várakozás után meg is jön a szerencsénk; 20 000 pesóért egész a vízesés bejáratáig visz minket Jorge a harminc éves Nissanjával.

A La Cazuela nem egy nagy vízesés, de nagyon szerethető hely

A La Cazuela nem nagy, de annál szebb helyen fekszik. A lagúna vize elég hideg, de Barangó követeli, hogy mártozzunk meg benne. Nem állítom, hogy a fiammal egyezik az érzékelésünk. Ő például gond nélkül csobban a 16 fokos vízben, nekem pedig tiszta kínlódás.

Nem tudom miért kell nekem a 16 fokos vízben bohóckodnom

Vissza már gyalog megyünk, még ha a gyerekeket olykor a kezemben kell is vinnem. Szerencsére Kata sokszor veszi le rólam a terhet, Barangó is szívesen ül a nyakában.

Amúgy a táj ismét varázslatos, de ami igazán magával ragadó, az az élővilág. Látunk titmajmokat, tukánokat és rengeteg egyéb színes madarat.

Az élővilág miatt is érdemes erre kanyarodni

San Rafael annak ellenére jó hely, hogy nincs gigantikus látnivalója. Szerencsére a külföldiek még nem fedezték fel maguknak, csak a hippik, de ők meg elvannak magukban, a légynek sem ártanak.

Reggel felszállunk egy buszra és San Carlos felé vesszük az irányt. Nem a főúton haladunk, hanem irtózatos állapotban lévő földutakon, aminek az az oka, hogy a Rio Guatapé felett átívelő Puente Danticast elmosta az eső, így a San Rafaelt San Carlosszal összekötő főút járhatatlanná vált.

San Carlos főtere este elevenedik meg

Másfél óra zötykölődés után futunk be San Carlosba, ahol a főtértől fél sarokra sikerül kivennünk egy négyágyas szobát. A délutánt a városka felfedezésével töltjük, ami San Rafaelhez hasonlón nem kimondottan szép, azonban találunk pár falfestményt, ami egészen magával ragadó.

Hihetetlenek a kolumbiai falvak! Ha egy település nem szép, tesznek róla, hogy feldobják valamivel. A nagyvárosi graffitik sem rosszak, de amiket faluhelyen készítenek a művészek, azok tényleg elképesztőek tudnak lenni.

Némelyik San Carlos-i graffiti nem csak szép és ötletes, de elgondolkodtató is egyben

San Carlosnak a falfestmények mellett van három nevezetessége, mindegyik vízesés, ráadásul egyetlen kirándulás keretében bejárható az összes.

Tuktukkal a harminc percnyire fekvő Puente La Chorrerához vitetjük magunkat, ahonnan feltűnik egy majd 200 méter magas vízesés.

A La Chorrera a környék legnagyobb vízesése

Egy ház mellől indul az ösvény, ami egészen jól ki van táblázva, csak van vele egy kis gond, mégpedig az, hogy a teheneket ez ösvény mentén viszik fel a legelőkre. Mindez azt jelenti, hogy az állatok patái finom iszappá köpülték a sarat, ami ráadásul trágyával keveredik. Kata a szandálja, Eri a hátán alvó Zaránd miatt nem vállalja be a túrát, így kettesben maradok Barangóval, akivel megküzdünk minden egyes méterért.

Bravó kisfiam! Ez szép menet volt!

Le a kalappal a még csak hároméves fiam előtt, mert végigtolja velem a kétórás dagonyát. Sőt, még az erdőn is átrángatom, ahol esünk-kelünk, csak azért, hogy egyetlen értékelhető fotó szülessen a La Chorrera névre hallgató vízesésről. Persze a végén nem születik, mert a zuhatag csak lentről látványos, az erdő mélyéről inkább csak nagy esésű pataknak tűnik.

Lentről jobban nézett ki

Eriék eközben megindultak a Vallejuelo tanyabokor felé. A település határában érjük őket utol. Egy háznál eszünk egy adag csirkés rizst, majd leereszkedünk az El Chispero névre hallgató szurdokba, ahol egy kristálytiszta folyó fogad minket, ami egy apró vízesésben végződik. Az aljára kötélen kéne leereszkedni, amit nem vállalunk be a gyerekekkel, ehelyett inkább pancsolunk egyet.

Az El Chispero és az oda vezető út emlékezetes marad

Zaránd és Barangó eléggé lefáradtak mostanra, ezért felhívom a tuktukot, hogy jöjjön értünk. San Carlos határában, a San Antonio-vízeséshez vezető ösvény tetején rak ki minket, ahonnan lépcsőn ereszkedünk le a zuhatag aljához. Szép hely, de a rengeteg beton és drótkerítés, ami körbeveszi, ront az összképen.

A San Antonio-vízesésről nehéz jó képet lőni, mert a valóságban sok körülötte a beton és a drótkerítés

San Rafael és San Carlos elnyerte a tetszésünket, pedig teljesen átlagos kolumbiai falvak. Egyszerűen csak jó ilyen helyeken lenni, élvezni a természetet és az esti zűrzavart a főtereken. Nehéz lesz itt hagyni a hegyeket és leereszkedni a fülledt Karib-tengerhez.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!