Az elmúlt pár évben többször jártunk a Tayrona Nemzeti Parkban, 2013-ban írtunk is róla itt a blogban. Most azért ragadunk újra klaviatúrát, mert a park az utolsó, 2014-es látogatásunk óta nagyon megváltozott. Több lett a turista, mint elfogyasztott rum egy Mirador túrán, ami nem akármilyen teljesítmény, s ami miatt kénytelenek vagyunk alternatív útvonalakon túrázni. Tayrona ma már nem hátiszákos központ, sokkal inkább amerikai pénzes fiatalok kalandparkja. Egy igazi gringolandia!
Már a bejáratnál meglepődünk. Hiába érkezünk korán, kígyózó sor tekereg az újonnan felállított jegyszedő kabinnál. Beállok a sorba, míg a csapat egy hűs ivóban lulót szürcsöl. Tíz perc is eltelik, mire feltűnik, hogy az előttem állók egy papírfecnit szorongatnak a kezükben. Felvilágosítanak, hogy enélkül a cetli nélkül valószínűleg nem vehetek jegyet. Hátrafelé mutogatnak, ahol egy fiatal kolumbiai srác egy térkép előtt spanyolul magyaráz valamit a 99%-ban amerikai közönségnek.
Ide vágyunk, de nehéz a bejutás
Miután befejezte a bemutatót, megkérdem tőle, mi ez az egész, de ő csak annyit mond, hogy üljek le és hallgassam végig, amit magyaráz.
- A sorban állva már végighallgattam. Ráadásul tizedszer vagyok a parkban, mindent tudok - magyarázom azt remélvén, hogy nem kell kiállnom a sorból csak azért, hogy végignézzem, ahogy leolvassa a térképről az öbölneveket.
- Ha nem hallgatja végig, akkor nem adhatok igazolást Önnek és a csapatának, és nem vehetnek belépőt a parkba - okít ki a srác.
- Rendben! Hívom a csapatomat. Szerezzen addig legyen szíves egy magyar tolmácsot, lévén a csapatom nem beszél spanyolul - kötözködöm.
- Az előadás spanyolul van - válaszol.
- Nézzen körbe, ember! Önön kívül itt mindenki külföldi, senki nem beszél spanyolul.
- A szabály az szabály. Ha nem akarja végighallgatni, csak tessék, de ebben az esetben nem adok igazolást Önnek.
Végigülöm. Meghallgatom, ahogy végigmondja az öbölneveket, közben azon mosolygok, hogy körülöttem senki nem ért egy szót se, mert mindenki vagy amerikai, vagy európai.
Megkapom a régen várt cetlit, majd beállok újra a sor végére. Másfél órán át sínylődök a Napon, mire sorra kerülök. Útlevelek, karszalagok, két tonna papír, no és egy valag pénz cserél gazdát, mire végre bebocsátást nyerünk a Tayronába. Te jó ég! Tavaly az egész procedúra 3 percet vett igénybe.
Ezen a partszakaszon nem lehet fürdeni, nincs is itt egy lélek se
A tömegre nem csak a jegyszedők nincsenek felkészülve, de a buszosok sem. Hiába tízszereződött meg a forgalom egyetlen év alatt, ugyanazzal a 4-5 szakadt kisbusszal furikázzák be az embereket a parkba, mint korábban. Zsúfolódunk, s mivel klíma az nincs, egymás izzadtságában tocsogunk az öt kilométeres út alatt.
A parti ösvénynél libasorban haladunk, aztán az első dombnál végre kicsit szétszéled a tömeg. Állatot egyet sem látunk, pedig ha belegondolok, hogy tavaly itt titimajmokat, kajmánokat és baziliszkuszokat fotóztunk, megfájdul a szívem. Mi lett veled, Tayrona?
Arrecifes után egy belső ösvényen túrázunk a Cabo San Juanhoz. Jól tesszük, mert itt legalább nem jön szembe minden másodpercben egy turista. Végre látunk egy madarat is: egy meseszép jacamar ücsörög az egyik ágon arra várva, hogy lencsevégre kapjuk.
Jacamarból van elég a parkban
Cabo San Juanhoz érve ismét jön a döbbenet; a bejáratnál is nagyobb sor kacskaringózik az öbölben felvert sátrakért és felkötött függőágyakért. Újabb másfél órán át toporgok ezred magammal, mire sorra kerülök. Semmi másra nem tudok gondolni, csak egy üveg sörre. Jóska a csapatból - kiolvasván a gondolataimat - megjelenik egy doboz Aguilával - az Úr foglalja imába a nevét!
Mázlink van, pont van még négy szabad sátor. A mögöttem ácsorgó osztrák család már lemarad, szegények sétálhatnak vissza Arrecifesbe, hátha ott még maradt hely. Az egész hercehurca iszonyú primitív módon van levezényelve, itt és most döntöm el, hogy én következő alkalommal csapatot bent nem altatok a Tayronában.
Miénk lett az utolsó négy sátor
Alig marad időnk strandolni, a Nap már haloványan pislákol a horizonton. A vízben legalább kétszáz ember lubickol, a parton egy gombostűt nem lehetne leejteni. Olyan az egész, mint mikor nyár közepén ellepik az olasz és spanyol partokat a last minute nyaralók. Innánk valamit, de azt nem lehet. A kajálda és bár 2-től 6-ig zárva tart; addig dögölj szomjan!
Rengetegen vannak a parton
Este jön az újabb tortúra: ételhez kell jutni. Ugyanaz a kígyózó sor alakul ki, mint a bejáratnál és a sátorfoglalásnál, csak itt mindenki sokkal feszültebb az éhségtől. A kaja, mint mindig, most is iszonyatosan drága, de eddigre már teljesen mindegy, tőlünk akár Michelin-áron is mérhetnék a rizst, akkor is megvennénk. Teljes a fejetlenség, mindenki össze-vissza rendel, az a pár pincér, aki a közel ezer fős vendégsereget próbálja kiszolgálni, nem kicsit frusztrált.
Irány Pueblito!
Alighogy letesszük a villát, már néznek is ki minket a helyünkről, mert mondanom sem kell, asztalból és székből sincs elég. Jobbnak látjuk lemenni a partra. Amíg a csapattal bámuljuk a felkelő Holdat, egy srác rohan vissza a kajáldához segítségért kiáltva. Cimboráját megmarta egy kígyó. Hirtelen felbojdul a tábor, mindenki a szerencsétlen amerikait nézi, aki öntudatlanul remeg a földön, miközben bokája az ötszörösére dagad. Pár parkőr próbál segíteni rajta, másfél óra küszködés után sikerül annyi életet lehelni a hosszú időn át ájultan fekvő srácba, hogy áttegyék egy függőágyba, s abban néhány markos legény átszállítsa Arrecifesbe, ahol állítólag van ellenszer.
Meredek ösvény vezet fel Pueblitóba
Tayrona híres a kígyókról, az útikönyvek is mind megjegyzik, hogy éjszaka ne mászkálj mezítláb az erdőben, de mindig akad egy-két barom, aki Indiana Jonesnak képzeli magát. Az persze megint a fejetlenség csúcsa, hogy egy ekkora táborhoz nem tartozik orvos, és ellenméreg csak egy óra gyaloglásra lelhető fel.
Pueblito első terasza
Másnap a csapat egyik felével az erdő felé indulunk. A cél Pueblito, egy tayrona romváros. Ciudad Perdida után tudjuk, hogy nem lesz eget rengető élmény, de a strandon fetrengésnél még mindig jobb program.
Húsz perces séta után egy hatalmas sziklához érünk, amin liánok segítségével kelünk át. Innentől hosszú, jó egy órás kaptató következik fel a romokig. Iszonyú meleg van, de ahogy mászunk fölfelé, úgy lesz egyre árnyékosabb az ösvény. Végre nincsen tömeg, csak néhány kósza túrázó barangol errefelé.
Teljesen rekonstruálták Pueblitót
Pueblito ugyanabban a korszakban futott fel, mint Teyuna, de annál azért sokkal kisebb volt. Jóval Ciudad Perdida előtt fedezték fel, de csak az utóbbi néhány évben tárták fel teljesen. Ugyanolyan kör alakú teraszokat képeztek, mint a fővárosban, a régészek itt is felépítettek pár klasszikus indián kunyhót rájuk. Ami pozitívuma a helynek, hogy tényleg kevés a turista, és hogy a partvidékhez képest kellemes a klímája.
Vadabb partokon alig vannak turisták
Egy másik ösvényen ereszkedünk vissza a partra. Állatokat itt sem látunk, leszámítva azt a milliárdnyi csatornabogár-szerű férget, amik úgy nyílnak szét a bakancsunkat megpillantva, mint a Vörös-tenger Mózes előtt. Negyven perc hegyről lekocogás után érkezünk meg ismét a Karib-tengerhez, egy elhagyatott, vadabb partszakaszhoz. Bár a Cabo San Juan innen alig fél óra séta, még sincs itt egy lélek sem. Úszni nagyon nem lehet, mert erősek az áramlatok, így a pancsolást későbbre hagyjuk.
Klasszikus kép Cabo San Juanról
Végül az állatok sem maradnak el. Sikerül a nagy tömeg előtt kiindulnunk a parkból, így látunk néhány iguánát, titimajmot és mókust. A kijáratnál ugyanaz a szervezetlenség fogad minket, mint befelé jövet. Amíg tavaly a buszban üldögélve kellett arra várnunk, hogy beessen még pár turista, hogy indulhassunk, addigra most vagy egy órát kell arra várjunk, hogy felférjünk az egyik helyi járatra.
Megmutatta magát a végén az élővilág is
Tayrona egy év alatt egy kellemes őserdei parkból tömegnyomorrá vált. A szervezők képtelenek kezelni a helyzetet, a szabályozással pedig csak lassítják a bejutást és a sátorhelyek kiadását. Jövőre jövünk újra, addigra talán kitalálják majd a megoldást.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
