Tisquizoque, Kolumbia legszebb vízesése


Nagyjából három évvel ezelőtt pillantottam meg az interneten egy fényképet egy vízesésről, ami egy barlangból szakadt alá. Már akkor tudtam, hogy a Tisquizoque egyszer egy Mirador-program része lesz, s ez a pillanat végre elérkezett. Nem könnyű a megközelítése, de minden kényelmetlenséget megér, mert a Tisquizoque az ország egyik leglátványosabb természeti képződménye. Kár, hogy a környéken a turizmusnak a pandémia miatt még azelőtt befellegzett, hogy igazán felfutott volna. Akik anno idegenforgalomba fektettek, ma drogban utaznak. Ez Kolumbia 2021-ben.

Szerencsére Henry elénk jön, így nem kell visszasétáljunk Guadalupéba. A szállón összepakoljuk a cuccainkat, búcsút intünk Felipééknek, majd megindulunk Puente Nacional felé. Nagyjából három óra alatt abszolváljuk a távot, így még naplemente előtt megérkezünk a lefoglalt szállásunkra. Az ám, csak hogy a recepciós csaj valamit csúnyán benézett, és kiadta a szobáinkat másoknak. Remek! Kereshetek új szállót a csapatnak.

Egy béna recepciós miatt az El Dorado Hotelben körünk ki

Szerencsére egy sarokkal odébb nyitva találom az El Dorado Hotelt, ahol van hely. Még medence is van a szállón, bár az elmúlt két nap vizes túrái után senki nem vágyik arra, hogy lubickoljon.

Nem olyan rossz hely az El Dorado Hotel

A konkvisztádorok 1556-ban érkeztek a Rio Súárez partjára, ahol a völgyben élő szorogota törzs tagjai engedélyzeték nekik, hogy megpihenjenek a muiszkák elleni hadjáratok előtt. Villát csak 1730-ban hoztak itt létre a spanyolok Puente Real de Vélez néven. Ekkor épült a település első temploma és parókiája is.

Puente Real de Vélez 1781-ben kapta a Puente Nacional nevet, amit az első spanyol nemesekkel szemben megvívott sikeres csata után érdemelt ki a település. A francia forradalom hírére Don José Osorio ötven katonával megindult a Rio Suárez partjára, hogy a lakosságot kizsigerlő, spanyolbarát nemesekkel leszámoljon. Osorio elrettentésképpen magával vitte a felkelőkkel szimpatizáló Francisco Ponce tábornokot. A nemesek felkészültek a lázadók betörésére, és a szomszédos falvakból 46 fős őrséget verbuváltak. Ponce idővel rájött, ha kitudódik, hogy a lázadók pártját fogja, kivégezhetik, ezért a bevonulás során lelépett. Osorio serege a tábornok hiányában megtorpant, s lévén a szedett-vedett nemesi őrség sem kívánta a vérontást, nem alakult ki csetepaté. A falu lakói sem akartak vérfürdőt, ezért párbeszédre szólították fel a feleket. Végül Osoriónak sikerült kiegyeznie a nemesekkel, akik ígéretett tettek, hogy normalizálják a viszonyukat a völgy lakóival. Az áldozatok nélküli katonai akció olyan sikeres lett, hogy a függetlenségi háborúkig mintaként szolgált a spanyolok és partizánok közötti konfliktusok megoldására. Az Új-granadai Alkirályság helytartója, Juan de Torrezar Díaz Pimienta a békés rendezés emlékére Puente Real de Vélezt Puente Nacionalra, vagyis Nemzeti hídra keresztelte, mintegy szimbolizálva a nemesség és a földművesek közötti kiegyezést.

Jesús Mariában nagyon meglepődnek a helyiek, hogy turistákat látnak 

Amúgy Puente Nacional nagyon kellemes hely. A főtere messze szebb, mint Barbosáé vagy Moniquiráé, de az egész atmoszféra is sokkal emberközelibb, mint a folyó túlpartján fekvő két városban volt.

Az esti üveg rum után korán nyugovóra térünk, mert másnap korán kelünk. Henry bevállalta, hogy elvisz minket Floriánba, ahol szeretnénk felkeresni Kolumbia legszebb vízesését, a Tisquizoquét. Másfél hete jártam erre, hogy szállást intézzek a csapatnak, így tudom, sofőrünk kemény fába vágta a fejszéjét. Jesús Maria falujáig csak-csak vállalható a "sztráda", de utána közel járhatatlanná válik egy kisbusz számára.

A táj ismét fantasztikus, csak az utak nagyon nehezen járhatóak

A korai indulást követően az imént említett apró faluban költjük el a reggelinket az egyik kifőzde alkalmazottainak legnagyobb meglepetésére. Nem sűrűn fordulnak meg külföldiek Jesús Mariában, jó eséllyel az utolsó én voltam másfél héttel ezelőtt. Innen veredákon át vezet az utunk az Ojo de Agua névre hallgató veredára, ahol rákanyarodunk a Quebrada Corazón völgyére. A lápos vidék elüt az eddigi tájtól; az átmeneti erdőket és kiskerteket hatalmas legelők váltják, amiken termetes szarvasmarhák kérődznek.

Az utolsó lakott település a vízesésig Ventas. Ez a vereda a környező tanyák központi piaca; ide cipelik fel a földművesek minden héten a megtermelt javakat, hogy azokat teherautókra pakolják.

A Tisquizoque barlangjának bejárata előtt egy furcsa dinoszauruszba botlunk

Ventas után leereszkedünk Pozuelos völgyébe, ahonnan feltűnik a távolban az Agua Blanca-vízesés. Erre a zuhatagra most nincs időnk, talán majd visszafelé, ha az időjárás is úgy akarja. Pozuelos után bekeveredünk a hegyek közé. Az út egy leszakadt karszt mentén halad, egyre vadregényesebbé válik a táj. Két és fél óra tötymögés után végre megjelenik a tábla, ami a Tisquizoque vízesést hirdeti.

Leparkolunk. Henry a kocsinál marad, én pedig leviszen a csapatot ahhoz a patakhoz, ami a vízesés barlangját is kialakította. Mert hogy a Tisquizoque nem egy sima vízesés. A háromlépcsős, 322 méter magas zuhatag egy barlangból szakad alá.

A Tisquizoque barlangja elég grandiózus látvány

Átkelünk a patak felett kihúzott függőhídon, majd felmászunk a barlang bejáratához, ahol egy betonból öntött, kikövezett dinoszaurusz szobra fogad minket. Hogy ki és miért rakta ide, nem sikerült kiderítenem.

A barlang túloldalán szakad alá a Tisquizoque 322 méter magas vízesése

Démoni külsejű szikla őrzi a barlangot

A hely, ahol a Tisquizoque-vízesés alászakad

Belépve a barlangba egy hatalmas teremben találjuk magunkat. A terem nagyjából negyven méter magas és ugyanilyen széles. Újra átkelünk a patakon, majd kisétálunk az ablakhoz, ahonnan nem csak az alázúduló vízesés látható, de feltűnik Florián faluja is.

A barlang ablakából feltűnik Florián apró faluja

A Tisquizoque nevét egy casiquéről kapta, aki a mélybe vetette magát, amikor a spanyolok el akarták fogni és rabszolgájukká tenni. A legenda szerint a vízesés fölötti szikla démoni arca ennek az öngyilkosságnak állít emléket.

A Tisquizoque-vízesés talán Florián határából a legszebb 

Elfotózgatunk pár percet, majd visszasétálunk a kocsihoz. Henryt elküldöm Floriánba, ne kelljen az út szélén rostokolnia, én pedig lesétálok a csapattal a völgy aljába. A völgy magánterület (ahogy nagyjából minden Kolumbiában), így egy háznál belépőt kell fizessünk. 5000 peso nem nagy pénz, de jegyet persze itt sem kapunk.

A finca, aminek a tulajdonosa a völgyet is birtokolja

Az ösvény könnyen követhető, alig negyed óra alatt elérjük az első kilátót, ahonnan feltűnik a zuhatag alsó lépcsője. Már itt mellbevágó az élmény, de amint leérünk a völgy aljába, mindenkit letaglóz a látvány. Rengeteg vízesésnél jártam már életemben, és a Tisquizoque a legszebbek közé tartozik. Órákon át tudnám bámulni a látványt, ha az áztató vízpermet nem zavarna minket vissza az ösvényre.

A Tisquizoque Kolumbia talán legszebb vízesése

Másfél héttel ezelőtt, amikor Floriánban jártam szállásügyben, kaptam egy tippet a buszon: a falun túl van két másik vízesés, amiket egy kalap alá vonva csak Las Gemelasnak, vagyis Ikreknek neveznek. Bár a térképen felfedeztem a helyüket, arról semmi infót nem találtam, hogyan lehetne megközelíteni őket. A csapat benne van egy kis bóklászásban, így rátérünk a La Bellezába vezető útra, amiről egy tanyasi iskolánál ajánlásra lekanyarodunk. A földút buszunkkal járhatatlanná válik, s bár egy parasztbácsi mutatja, merre kéne továbbmennünk, végül leteszünk arról, hogy lássuk az Ikreket. Túl messze vannak ahhoz, hogy gyalogosan oda-vissza letudjuk a távot.

Florián után sem csúnya a táj

Floriánban egy helyi vérhasbüfében betolunk egy penetráns ebédet, majd megindulunk vissza Puente Nacional felé. Ha a Las Gemelast nem is mertük bevállalni a Tisquizoque mellé, azért az úton van sok egyéb látnivaló. Múltkor a buszablakból szúrtam ki, hogy Ojo de Agua után van egy Las Golondrinas-vízesés, ami nincs messze az úttól.

Útban a Las Golondrinas-vízesés felé

Az egyik tanyán megtudjuk, hogy nem kell hozzá sokat sétálni, így bevállaljuk. A táj errefelé nem olyan káprázatos, mint volt feljebb, többnyire kávéföldek között tekereg az ösvény. Aztán beérünk az erdőbe, ahol kicsit sáros a terep, de ez nem akadály, hogy fél órán belül megérkezzünk a vízeséshez. Egynek jó, de csak ezért ne utazzon senki erre.

A Las Golondrinas-vízesés

Megdörren az ég, pár perc múlva pedig ömleni kezd az eső. Rommá ázunk, amíg visszaérünk a buszhoz, de ez senkit nem zavar. Meleg van, a víz pedig csak víz.

Szakadó esőben indulunk vissza a kocsihoz

Szombat este van, Puente Nacional megélénkül. Kinyitnak a klubok, ömlik az ember az utcákon. Az estét Henry egyik régi barátjának bárjában kezdjük. Fiatal korukban együtt dolgoztak egy laborban Caparrapí közelében, majd a reptéren újra összetalálkoztak, mikor Henry úgy döntött, a családja érdekében felhagy a kábítószertermeléssel és taxizni kezd. Másfél hete vagyunk összezárva, de a múltjáról Henry most beszél először. Ehhez persze kellett pár üveg Ron Caldas.

- Amikor fiatalok voltunk, az egyetlen pénzszerzési lehetőség a kokain volt. Lehetett futárkodni, de az veszélyes volt, mert könnyen lebuktál. A laborban nem fizettek annyit, de kiszámítható volt egészen Uribe színrelépéséig. Mikor Uribe megkezdte a háborúját, a többség szétszéledt. Szerencsére nekem addigra volt annyim, hogy vegyek egy lakást Bogotában és saját vállalkozást indítsak fuvarozóként.
- És a barátod mit csinál?
- A pandémia után őt is kirúgták a reptértől. Visszajött Puente Nacionalba, megnyitotta a saját klubját, valamint a fincáján dolgozik.
- Mit termeszt?
- Semmit. Szerintem újra laborja van - mosolyogja el magát.
- Veled mi lesz, Henry?
- Nem tudom. Azzal, hogy két héten át viszlek titeket, kicsit fellélegezhetek, de ha nem sikerül visszakerülnöm a reptérre, lehet rám is ugyanaz a sors vár, mint a barátomra. A magunk fajta öreg rókák után szívesen kapkodnak a kartelek.
- Tényleg visszatérnél a bizniszbe?
- Nem igazán van mit tennem. Tanyasi parasztgyerek vagyok. Olvasni is alig tudok, nincsen semmi iskolám. Viszont van egy 14 éves lányom, róla gondoskodni kell. Nem jósolok nagy jövőt Kolumbiának. A pandémia mindent tönkretett. Nagyon sok barátom van kilátástalan helyzetben, többségük már hónapokkal ezelőtt visszatért a laborba. Én még kitartok, de ha nem indul be a turizmus a következő pár hónapban, nekem sem marad más választásom. Úgy néz ki, 60 évesen ez a sorsom.

Puente Nacional este a leghangulatosabb

Nem ez az első eset, hogy azt hallom, Kolumbiában a turizmus felől az emberek a drogkereskedelem felé fordulnak. Eddig azonban csak cikkeket olvastam róla, most viszont egy közvetlen ismerősöm mondja azt, hogy nincs más megoldás, mint ez. Szomorú. Jó lenne, ha tudnék Henrynek több munkát adni, de sajnos az az érzésem, a magyar agyakat is sikerült átmosni az elmúlt egy évben, így nem gondolom, hogy idén vagy akár jövőre visszaállna a járvány előtti utazási kedv. Kolumbia átalakulás, visszarendeződés előtt áll. Remélem, nem térnek vissza a 2000-es évek, amikor kartelek, smaragdcárok, gerillák, paramilitárisok és a katonaság lőtték egymást felváltva. Kár lenne egy olyan országért, ahol olyan csodák bújnak meg a hegyek között, mint a Tisquizoque. Remélem, jövőre is jöhetek még errefelé.

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!