A Torres del Paine W túrája nem véletlenül Dél-Amerika egyik legnépszerűbb trekkingje. A látvány az ötnapos túra alatt egészen elképesztő, az élményen csak az időjárás és a menedékházakat üzemeltető cégek rontanak. Bár sok turista távozik a parkból keserű szájízzel, a W-t ennek ellenére minden túrabolondnak kötelező megcsinálnia.
Hosszú utazás után érkezünk meg a határra, ahol megismerkedünk a turisták idegesítésére szolgáló chilei bürokráciával. Egy nálam lévő narancson akad fenn a vámos, amiből akkora hercehurca keveredik, mintha legalábbis két kiló kokaint akartam volna átcsempészni Argentínából. Tologatjuk a papírokat, jegyzőkönyvezünk, vámolunk; negyed órán át velem foglalkozik a teljes chilei határőrség.
Guatemalában Petén megye határán csinálnak ekkora ügyet a gyümölcsbehozatalból, de ott érti az ember a miértjét; nem akarják, hogy a felvidéki kórokozókat behurcolják a trópusi ültetvényekre. Lévén Patagóniában a birkán kívül semmi olyan nem él meg, amit a mezőgazdaság hasznosítani tudna, az ember csak tanácstalanul pislog, miért hisztiznek ennyit egy szem narancs miatt.
Őszintén szólva nem igazán lep meg ez a fajta problémagenerálás, Chilében lát az ember ennél kacifántosabb dolgokat is. Elég csak arra gondolni, amit alig pár hete csinált a foglalásommal a Fantástico Sur a Torres del Painéba tett kiruccanásom előtt.
Végül befutunk Puerto Natalesbe. Első utunk a szupermarketbe vezet, ahol bevásárolunk a következő öt napra, amit a Torres del Paine Nemzeti Parkban kívánunk eltölteni. A csapat tagjai ledöbbennek az árakon, még a Luxemburgban élő Csilla is szívja a fogát rendesen. Patagónia chilei oldala skandináv árfekvéssel operál, ami nem kicsit fáj a magyar pénztárcának.
Mostanra mindent leszerveztem a csapatnak a W-túrához, már csak végig kell menni a 75 kilométer hosszú ösvényen. Ekkora távot öt nap alatt lesétálni nem tűnik komplikáltnak, de azt tudni kell, hogy a Torres del Painéban igen változékony az időjárás még ilyenkor, tavasz legvégén is, ami sokat ronthat a túra élvezeti értékén.
A Puerto Natales-i már-már nyárias időt zord tél váltja a hegyek között. Pudetónál - ahonnan a katamarán a Paine Grande-menedékházhoz szállítja a turistákat - már hatalmas pelyhekben szakad a hó. Nem marad meg csak a lengafák ágain és a notrók tűzpiros virágain, arra azonban jó, hogy az ösvényt feláztassa.
Nem tűnik ideálisnak az időjárás a túrázáshoz
Három hete jártam itt utoljára. Akkor is sokan voltak, de most, hogy közeledünk a főszezonhoz, kezd tényleg elviselhetetlen lenni a tömeg. A hó elől mindenki a kávézóba menekül, ahol szó szerint egymást tiporják a turisták.
A csapattal a második hajóra férünk csak fel, de sokan még erről is lemaradnak. El nem tudom képzelni, mi lehet itt a december-február közti főszezonban, de az igazat megvallva nem is vagyok rá kíváncsi.
Ezúttal nem olyan látványos a hajóút, mint volt három hete, amikor a Pehoé-tóról egészen elképesztő kilátás nyílt a Los Cuernos gránitszikláira. A tó túloldalán kicsit alábbhagy a havazás, viszont felerősödik a szél, ami sokkal zavaróbb, mint volt a hóesés.
Szerencsére eláll a hó, viszont a szél felerősödik
Szerencsére hamar bemelegszik a csapat, így könnyedén érjük el a Patos-lagúnát. Innen a terep nem túl nehéz, féltávnál azonban olyan erősek a széllökések, hogy kénytelenek vagyunk egy rövid időre bebújni egy szikla árnyékába.
A képen nem látszik, de kegyetlen volt a szél
A Lago Grey mentén tekergőző ösvény nem annyira látványos, csak egy-két, a parthoz közel úszó jéghegy késztet minket megállásra és bámészkodásra. A Grey-menedékházat végül négy óra gyaloglással érjük el. A szálló semmiben nem hasonlít az alpesi menedékházakra. Tiszta, rendezett, a vendégek is mind kulturáltak. Mintha nem is menedékházban lennénk, hanem valamilyen csapatépítő tréningen.
A vacsora hagy kívánnivalót maga után. Mondjuk úgy, hogy 50 dollárért cserébe az ember elvárna valami finomat, de a menedékházat üzemeltető Vertice Patagonia nem vesződik ilyen apróságokkal. A leves felismerhetetlen, a marhahús - mondjuk úgy - ehető. Az üdítőt egy literes kancsóban szervírozzák fel, amit nyolc részre kell osztanunk. Repeta nincs. Ha szomjas vagy, fáradj a bárpulthoz, ahol lehet vásárolni hatdolláros sört vagy négydolláros kólát. Persze szigorúan háromdecis kiszerelésben.
A Grey-gleccser előterében egy pár napja leszakadt hatalmas jégheggyel
A reggeli legalább kiadós, így teli gyomorral vághatunk neki a mai, amúgy laza napnak. Szép, napos idő fogad minket, egyetlen felhő sincs az égen. Tegnap szakadó hó és szél, ma 15-20 fok és verőfényes napsütés; klasszikus patagóniai időjárás.
Az ilyen képekért érdemes végigmenni a W túrán
A Grey-gleccser kilátóját húszperces sétával érjük el. A látvány annak ellenére lélegzetelállító, hogy a gleccser az elmúlt harminc évben elképesztő módon zsugorodott. 2012-től állítólag napi 40 centimétert, vagyis évi 150 métert húzódik vissza, ezzel a Grey Patagónia leggyorsabban olvadó gleccsere.
A kilátópont, ahol állunk, állítólag az 1980-as évek végén még jég alatt volt. Érdekes, hogy az ugyanebből a jégmezőből táplálkozó, az innen légvonalban alig 50 kilométerre fekvő Perito Moreno ezzel szemben évről évre hízik, amire a klimatológusok máig nem találtak mindenki számára elfogadható magyarázatot.
A Grey Patagónia leggyorsabban zsugorodó gleccsere
A délelőtt folyamán ugyanazon az ösvényen, amin jöttünk, visszatérünk a Paine Grande-menedékházhoz. Ezúttal nincsenek felhők az égen, így egészen káprázatos fotókat sikerül készítenem.
A tegnapi havazásnak hála fantasztikusak a Cerro Paine Grande és a Cerro Blanco Sur csúcsai
Mire a Paine Grande-menedékházhoz érünk, ismét beborul. Ebéd után a délutáni és a holnapi időjárásról érdeklődünk a recepción, ahol óránként frissítik az előrejelzéseket. Nincsenek jó híreik, állítólag délután 4-től eső, majd hó jön, holnapra pedig 90-100 km/órás széllökéseket jósolnak 20-30 centi friss hóval. Mindezt így tavasz legvégén, miután a notrók és calafaték mind virágba borultak.
A Grey-gleccserről leszakadó jéghegyek egészen messzire jutnak
Hogy az ítéletidőig elüssük valahogy az időt, kisétálunk a Pehoé-kilátóhoz, ahonnan a gyülekező felhők ellenére zseniális a kilátás a Los Cuernos jellegzetes ormaira. Kicsit bóklászunk a parton, majd ahogy erősödni kezd a szél, elindulunk visszafelé.
A Patos-lagúna környékén számtalan cauquént látunk fészkelni
Egész éjjel tombol a vihar, nehéz elképzelni, hogy holnap ebből túra lesz. Reggeli után iszonyú a tumultus a recepciónál, mindenki az előrejelzést bámulja. A helyzet csak annyiban változott a tegnapihoz képest, hogy az alacsonyabb régiókba kevesebb havat, viszont erősebb, 120-130 kilométeres szelet jósolnak.
A Paine Grande-menedékház az azonos nevű csúcs lábánál fekszik
A többség visszavonulót fúj, és nálunk is rezeg a léc. Csaba - akinek tegnap az egyik meredekebb részen bedurrant a térde - úgy dönt, hogy nem kockáztat, inkább visszatér Puerto Natalesbe, a csapat többi tagja pedig kivárásra játszik, hátha egy-két órán belül csendesedik valamelyest a vihar.
A többség megfutamodik az érkező vihar láttán
A nap csúcspontja a Valle Francés lett volna, de arra mostanra jó eséllyel hullott vagy fél méter friss hó, így ezt a programot kénytelenek vagyunk törölni. Számításaim szerint így is legkésőbb 11-kor el kell induljunk, így 10:30-kor gyűlünk újra össze a csapattal, addig mindenki olvas, beszélget vagy kémleli az eget.
A Pehoé-kilátóból egészen zseniális panoráma tárul a szemünk elé
A vihar semmit nem csitul, ennek ellenére a túra mellett tesszük le a voksunkat. A csapat azt mondja, nem azért utaztak ennyit, hogy egy vihar keresztbe tegyen nekik, a hegyek között úgyis gyakran változik az időjárás, hátha szerencsénk lesz. Nem lesz. A hatórásra tervezett távot majdnem nyolc óra alatt tesszük meg, és talán semmi sem beszédesebb annál, minthogy ezidő tájt egyetlen fotót sem sikerült senkinek sem készítenie.
Sajnos az előrejelzés nem hazudott. A szélcsatornákban (kb. az egész Skottsberg-tó menti ösvény ott vezet) tényleg 100 kilométernél is erősebb széllökésekkel kell megbírkózzunk, ami ki tudja honnan, de havat, darát és jeget hoz magával. Ez utóbbi néha egészen kellemetlen, vannak pillanatok, amikor csak állunk egymásba kapaszkodva, leszegett fejjel, mint magyar szurkolók egy átlagos válogatott meccs után.
Megcsillan egy utolsó napsugár a Los Cuernos gránitszikláin
A viharban túrázók a Campamento Italianónál gyűlnek össze. Mindenki arról kérdezi a parkőrt, hogy milyenek a terepviszonyok a Valle Francés, a Paine Grande- és a Los Cuernos-menedékház felé. Ahogy arra számítani lehetett, a Valle Francést lezárták, a parti ösvényeket azonban nyitva tartják, mert az előrejelzés szerint délutánra alábbhagy a szél és a hó is eláll. Érdekes, hogy hiába esik már tegnap délután óta, a partmenti részeken nem marad meg a hótakaró, mert a szél egyszerűen felkapja a pelyheket és tovafújja.
A nap egyetlen képe a Nordenskjöld-tó partján készült
A legerősebb széllökésekkel a Nordenskjöld-tó egyik kiszögellésénél kell megküzdenünk. Próbálunk a fákba kapaszkodni, de azok mostanra ráhajoltak az ösvényre, így nem marad más, mint roham léptekben szélárnyékban tudni magunkat. A szélcsend érdekes módon az egyik öbölben ér minket, ahol végre tudunk egyet fújni. Itt születik a mai nap egyetlen fotója.
Mire megérkezünk a Los Cuernos-menedékházhoz, a többség a végét járja. Nem csak mi kínlódunk, hanem mindenki, aki ezt a napot bevállalta. Ráadásul - hála a Fantástico Sur frenetikus ügyfélkezelésének - ez az egyik olyan megállónk, ahol nem kaptunk ágyakat, csak előre felállított sátrakat, amikben ilyen idő mellett képtelenség aludni. Hogy oldjuk a feszültséget, kirendelünk pár üveg ócska vörösbort, amikért nem átalkodnak 25 dollárt elkérni. Hogy érzékeltessem, miért fáj ez ennyire: ezek azok a Casillero del Diablo palackok, amiket odahaza is ezer forintért dobnak az ember után a Tescóban, Santiagóban pedig ötszáz forintba sem kerülnek. No, de a lényeg, hogy a mai nap után megérdemeljük az italt.
A száz kilométeres szél méteres hullámokat képez a Nordenskjöld-tó felszínén
Végül estére elül a vihar, a szél is elcsendesedik. Meglepően jól alszik a csapat, bár a reggeli hideg korán kiver minket a sátorból. A kötelezően megvetetett reggeli meglepően gyenge, ami csak a csapat tagjait lepi meg, engem nem, mert tudom, a Fantástico Sur csak beszedni szereti a pénzt, szolgáltatni érte már nem annyira.
Végre felszakadozik itt-ott a felhőzet, néha a nap is kisüt, de olykor-olykor még kapunk a nyakunkba egy kevés hódarát. Egész nap hideg van, tíz fok fölé biztosan nem megy a hőmérséklet.
A hó és a szél elült, de a hideg még megmaradt
Ahogy tör előre a napfény, úgy válik egyre látványosabbá a Nordenskjöld-tó. Ez a rész már három héttel ezelőtt is elvarázsolt, de most, hogy az összes notro tűzpiros virágot hozott, egészen mesebelivé válik a táj.
Egészen mesebeli a táj a Torres del Paine ezen részén
Mivel ma nem kell rohannunk, ezért van időnk kiélvezni a tájat és az élővilágot. A madarak például annyira megszokták az emberi jelenlétet, hogy gond nélkül fotózunk például aljnövényzetben pockok után kutató karakarát.
A karakarákat nem zavarja az emberi jelenlét
A tegnapi viharnak az egyetlen negatív hozománya, hogy a mélyebben fekvő területeken hatalmas sármezők alakultak ki. Némelyiken alig bírunk átkelni. Az egyik helyen kénytelenek vagyunk elkavarni az erdő irányába, de itt sem lelünk szárazulatot, úgyhogy kénytelenek vagyunk eláztatni a bakancsainkat.
Indulhat a mocsártánc
A mai éjszakát az El Chileno-menedékházban töltjük, amihez vár még ránk egy jó másfélórás emelkedő. A hágó lábához érve rendesen izzadunk, de gyorsan megszáradunk, mert újra felerősödik a szél, ami kis híjján a csarnokvizünket is kicentrifugázza a szemünkből.
Másfél órás kaptató vezet a W jobb oldali szárához
Az El Chilenóhoz érve teljes fejetlenség fogad minket. Már a sátrakat is nehezen osztják ki nekünk, de ez hagyján, a vacsoránál egyszerűen nincs hely mindenkinek, így sokakat - köztük minket is - egyszerűen kiküldenek a szabadba, míg a bent kosztolók végeznek az étellel. Mondanom sem kell, hogy leizzadt pólóban és átázott bakancsban milyen jól esik a kétfokos patagóniai szél.
A vacsora itt is felejtős, de az igazi meglepetés csak másnap reggel ér minket. Egyszerűen nincs a menedékházban elég étel, így fejenként két szelet előrecsomagolt kenyeret és egy pár lapkasajtot kapunk. Mikor szóvá tesszük a pultnál, hogy 80 dollárért(!!!) az ember szeretne is kapni valamit, akkor az egyik srác végigmegy az asztalokon, és amit ott hagytak a korábban ébredők, összegyűjti egy tányérra. Elénk rak még vagy féltucat összerágott szendvicset, amiből - szó szerint idézem - "kiszedhetjük a felvágottat". Elgurul a gyógyszerem. Szóváltásba keveredek a hely üzemeltetőjével, aki a következővel szerel le:
- A Fantástico Surnál lehet panaszt tenni. Mi is tudjuk, hogy iszonyatosan drága minden, és azt is tudjuk, hogy a turisták átverve érzik magukat. Ez már évek óta így megy. Ők beszedik a nagy pénzt, minket meg minimálbérért dolgoztatnak úgy, hogy közben elfelejtenek élelmet küldeni, aztán mindenki velünk ordítozik. Nem tudunk mit csinálni. Ha éhesek vagytok, szedjétek össze, amit a többiek az asztalon hagytak.
Éhesen indulunk neki a Las Torres-kilátónak
Hát így. 80 dollárért cserébe guberálhatunk pár szelet sajtot, egy-két kocka megkezdett vajat és néhány pohárka morzsával dúsított lekvárt. A legszomorúbb az egészben, hogy az ember hiába reklamálna, nincs hol. A telefont nem veszik fel, az e-mailre nem reagálnak, a Facebook oldalukon nem figyelik a kommenteket, az irodát pedig csak szökőévente lehet nyitva találni. Mivel a Torres del Painéban a turisták többsége külföldi, akik nem indítanak pert ellenük, nem marad más, mint tudomásul venni a lerántást, és élvezni a természetet. Évekkel ezelőtt is így működött, most is így működik, és ahogy a chilei mentalitást ismerem, a jövőben is így fog működni.
Az igen gyors reggeli után megindulunk túránk utolsó állomásához, a Las Torres-kilátóhoz. Mivel a többség napfelkeltét megy fel nézni, ezért alig találkozunk emberrel. Mostanra mindenki úgy belejött a gyaloglásba, hogy észre sem vesszük, hogy folyamatosan emelkedünk.
A Las Torres-kilátónál nincs senki més, csak mi
Másfél óra alatt érjük el a kilátót, amihez az utolsó szakaszon hatalmas kövek között kell ugrándoznunk.
Az ötnapos túránkat a Las Torres három gránittornyával zárjuk le, ami érkezésünkkor csak a miénk. Mostanra mindenki lerohant a hegyről, így az ismét erősödő szél és hófelhők gyülekezése ellenére vagy egy órán át fotózkodunk a sziklákkal. Méltó lezárása ez a W-nek, mégha a W középső szárát, a Valle Francést ki is kellett hagyjuk.
Búcsú a Torres del Paine Nemzaeti Parktól
Mikor visszaérünk a menedékházhoz azt látjuk, hogy az épületet körbekerítették szalaggal, és a felszolgálók kiakasztották a bezárt táblát. A srác, akivel reggel összeszólalkoztam azt mondja, ma telt be náluk a pohár. Mostantól nem hajlandóak dolgozni addig, amíg a Fantástico Sur nem emeli a fizetésüket és nem kezd el normális szolgáltatást nyújtani. A Las Torres látványa felülírta a reggeli dühömet, úgyhogy búcsúzóul megveregetem a vállát és csak annyit mondok:
- Remélem, jövőre látjuk egymást!
Meg kéne csinálni azt az O túrát, nem?
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
