Utazás a nem kontaktált törzsek földjén


Az elmúlt pár hónapban azzal volt tele a sajtó, hogy korábban nem kontaktált törzsek kapcsolatot teremtettek a perui asháninkákkal, mert összetűzésbe keveredtek drogfutárokkal. Ezeket a híreket jobb a helyükön kezelni, ugyanis olyanok, hogy nem kontaktált törzsek, ma már nem nagyon léteznek. Olyan bennszülött családok akadnak Amazónia mélyén, akik néhány generáció óta nem ápolnak semmilyen kapcsolatot a meszticekkel, de többségük bizony kereskedik a szomszédos, félig-meddig már civilizált közösségekkel. A nantik is ilyenek, akiket az elmúlt mindössze pár évben megtizedeltek a járványok. Velük Timpía orvosnője tartja a kapcsolatot.

Kiteniből akár vissza is térhetnénk Quillabambába és onnan Cuzcóba, de egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntünk, megpróbálunk végighajózni az Urubambán egész Atalayáig. Nehéz eligazodni a neveken, igaz? Nekünk sem sokkal könnyebb, pláne úgy, hogy erről a vidékről sok infót nem talál az ember sem az útikönyvekben, sem a neten. Reggel csak egyetlen dolog tűnik biztosnak, hogy jön majd egy busz a hegyekből, ami az utolsó, földúton elérhető településre, Ivochotéba tart.

Mint minden ilyen út, az Ivochotéba tartó is gyönyörű

Délután 3-ig ücsörgünk Kiteni főterén, de a busz csak nem jön. Ez idő alatt a fél falu beszédbe elegyedik velünk; nem értik, mit keresünk ezen a világvége helyen. Az érkező buszról mindenki tud, csak azt nem tudják megmondani, hogy pontosan mikor halad keresztül a falun. Szerintünk, ha délután 3-ig nem jött, valószínűleg ma már nem is fog jönni, így elkezdünk alkudozni a taxisokkal, hátha valaki hajlandó utolsó fuvarként bevállalni minket. Az idősebbek mind rázzák a fejüket. Azt mondják, ránk sötétedne az úton, éjszaka pedig nagyon veszélyes arrafelé vezetni a szakadékok miatt. Végül egy fiatalabb taxissal egyezünk meg 130 solban (kb. 50 dollár), de azt hozzáteszi, hogy gyorsan fog hajtani, mert éjszaka neki sincs ínyére ezen az úton vezetni. Remek!

Ivochotéról ennyi elég is

Sofőrünk tartja a szavát, a négy órás utat két és fél óra alatt tudjuk le. Halálfélelmünk van némelyik kanyarban, bár sokkal inkább attól tartunk, hogy valahol elakadunk a tengelyközépig érő vörös sárban, segítségnyújtás hiányában pedig a szabad ég alatt kell töltenünk az éjszakát. Végül naplementekor beesünk Ivochotéba, ami Kitenihez hasonlóan a földgáznak köszönheti létezését. A faluba nem tud bevinni minket a taxis, mivel csak egy gyaloghíd ível át a Rio Urubambán. Persze pont ömleni kezd az eső, így csurom vizesen toppanunk be a falu egyetlen szállójára.

Várják a csónakok az indulást

Ivochote pont olyan, amilyennek egy útvégi kereskedő falunak lennie kell. A szedett-vetett házak között lócitromtól terhes sáros utcák tekeregnek, amin mindenki szeretne valamit eladni. A munkásszállónak beillő hotelben megnyugtat minket a tulaj egészen értelmes fia, hogy holnap napfelkeltekor több csónak is indul Camisea irányába, ezért nem kell sok időt ezen a vadnyugati helyen töltenünk.

Nem hazudott a srác, reggel hatkor minden csónakos a hotel éttermében gyülekezik. Van, aki csak a környező ranchekre tart, de sokan vannak, akik egész Camiseáig szállítanak élelmiszert. Nem tart sok időbe ledumálni egyikőjükkel, hogy 50 solért dobjon el minket a két órányira fekvő machiguenga faluba, Timpíába.

A Rio Urubmaba korán reggel

Amíg Ivochote a hegyek között fekszik, Timpía már hamisítatlan Amazónia. A váltás a két tájegység között egészen drámai. A Pongo de Mainique egy zúgó, ami közel három kilométeren át tart egy olyan kanyonban, aminek 500 méteres falairól számtalan vízesés szakad bele a folyóba. Nem győzzük kapkodni a fejünket a sok gyönyörűség láttán és bánjuk, hogy alig húsz perc alatt véget ér az egész.

Nehéz fotózni a zúgóban, de valahogy így kezdődik

Timpíába 9 óra magasságában érünk. A parton hatalmas sátrak vannak felállítva, amik alatt tonna szám áll a műanyag kacat. Timpíát elvileg indiánok lakják, a legkevésbé sem számítottunk lengyel piacra.

A falu tíz perc sétára van a folyótól. Betoppanva konstatálnunk kell, hogy ellentétben VRAE asháninka falvaival, Timpía egy kultúráját vesztett, modern indián település. Hatalmas oszlopokon távvezeték szalad, a házak jó része kőből épült, az emberek mind hétköznapi ruhát viselnek. Mikor a casiquét keressük, mindenki a falu határában álló modern csarnoképület felé mutogat.

Te ilyennek képzelnél egy indián falut?

A csarnokban éppen megbeszélés van, öltönyös úriemberek mutogatnak grafikonokat a ránézésre fogalmatlan helyieknek. Mikor a casique észrevesz minket, odaszalad hozzánk. Bár lábujjközes papucsot és strandgatyát hord, a fején a ott virít a papagájtollas korona.

- Ne haragudjanak, de éppen arról alkudozunk a camiseai mérnökökkel, hogy bejöjjön-e az út a falunkba vagy kerülje-e el azt? Maguk mit gondolnak? - szegezi nekünk a meglepő kérdést az érezhetően kissé illuminált törzsfőnök.
- Hát, ha így hirtelen kéne döntenünk, akkor azt mondanám, hogy inkább kerülje el a falut, mert megmarad Timpía békés hangulata, de ez az Önök döntése - adom a hivatalos választ.
- Én is ezt mondom, de a faluvezetés utat akar. Ostobák! - rázza a fejét - Amúgy Felipe vagyok, Timpía vezetője. Mi járatban vannak?

Földút, villanypóznák... Timpía annyira autentikus, mint Kazincbarcika

Mostanra világos, hogy Timpía és a machiguengák nem olyanok, mint volt Quempiri vagy Otari asháninka közössége, ezért hadoválunk valamit, majd búcsúzunk a hivatali ügyektől amúgy is elfoglalt casiquétől. Visszasétálunk a partra, ahol beülünk a kereskedők ponyvája alá és várunk. Kisvártatva befut egy csónak, de a két mesztic fuvaros csak idáig jöttek.

Ház Timpíában

- Kié ez a hajó? - kérdezem a sátor tulajdonosát, az asháninka származású Irmát.
- A gázosoké. Ők biztosan nem visznek el titeket, mert tilos nekik civileket szállítani.
- Velük tanácskoznak a helyiek a csarnokban?
- Igen. Épül az út Camiseáig, most döntenek a nyomvonalról.

Ezen a vidéken élnek a nantik

Irmától megtudjuk azt is, hogy Timpíától alig három órányi járóföldre élnek a nantik, Peru egyik elzárt közössége.

- A falu orvosa, Ana néhány éve látogatja őket. Visz nekik orvosságot és machetét. Ő az egyetlen, aki beszél valamennyit a nyelvükön. Elfogadták a segítségét - meséli Irma.
- Ana itt van a faluban?
- Nincsen. A szomszédos falvakat járja, fogalmam nincs melyik nap tér vissza.

Visszasétálok a faluba, hátha valaki tud valami okosat mondani, de az orvosnő segédje is csak annyit mond, hogy majd a héten érkezik valamikor. Nem akarunk itt ragadni napokra, ráadásul az sem biztos, hogy Ana szóba áll velünk, így ezt a kalandot most ki kell hagyjuk.

Búcsúzás az Andoktól, irány Amazónia!

Ahogy Irma mondta, a gázosok tényleg nem hajlandóak elvinni minket, azonban délután 4-kor érkezik egy csónak, ami Camiseába tart. Naplementére futunk be a már sokat emlegetett faluba, ami ugyanúgy egy modern machiguenga település, mint volt Timpía, mégis teljesen más...

Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!







Oszd meg másokkal is!