Elhagyjuk az Orinoco-deltát és bevetjük magunkat a Caripe környéki hegyekbe. Azért tesszük mindezt, mert szeretnénk összefutni a guácharókkal, vagyis az olajmadarakkal, amik életmódjukat a barlangi léthez igazították. Látunk továbbá quetzalt is, és megetetjük magunkat a szúnyogokkal San José de Bujában.
Az Orinoco-deltából a kijutás sokkal könnyebben megy, mint gondoltuk volna. Bár a Tucupita-Pedernales járat nem áll meg Guamalban, nem sokkal utána sikerül lestoppolnunk egy csónakot, ami San José de Buja felé tart. Szerencsénk van, mert ha ez a csónak nem jön, beragadunk hétvégére a deltába. Alapból ez nem lenne gond, mert van mit nézni az Orinoco mentén, de a hivatalos pihenőnapokon az indiánok is sokkal nehezebben foghatók hadra, így a távolba nézésen túl sok opció nem maradt volna.
Az Orinoco egyik ága San José de Buja felé
Bujába az út kb. három órán át tart. Csónakosunk azt mondja, hogy nem kell aggódnunk, a faluban van szállás és étterem is, így ha ma nem is jutunk el Maturínba, biztosan találunk majd alvóhelyet. A bujai "lehajtóig" nem is aggódunk, azonban a lemenő nap fényében csónakosunk egyszer csak lassít, majd közli, hogy a következő warao háznál kirak minket, mert neki mennie kell tovább az egyik turista táborba. Kiszállunk a teljes ismeretlen közepén és várunk. A háznál nem nagyon foglalkoznak velünk. A közeli tábor révén elég sűrűn találkoznak turistákkal, így tesznek rá, hogy csóró stopposok ücsörögnek a lépcsőjükön. Többségük még csak nem is köszön, csak fűzi bőszen tovább a magokat. Nyugtalanságunkra végül az egyik férfi talál gyógymódot:
- Nemsokára jön egy munkásokat szállító csónak. Ők majd felvisznek titeket Bujába.
Eri várja a csatlakozást
Így is történik. Fél óra múlva, mikor a nap épp lebukik a horizont alá, kikötünk San José de Buja elég rendetlen falujában. Az egyik munkás, aki elmondása szerint egy táborban szakács, afelől érdeklődik, hogy mik a terveink Bujában, mert hogy ilyenkor már nem megy busz Maturínba, szálloda pedig nincs a faluban. Újra jön az aggódás.
San José de Buja nett kikötője
A srác, látván arcunkon a kiábrándultságot, meghív a házába, aminek egyik szobájában felverhetjük a sátrunkat. Ostobán hangzik házban sátrat verni, de az épület inkább emlékeztet ólra, sem mint valódi házra. A padló döngölt föld, a fal tapasztott sár, a tető jó harminc éves rozsdakoptatta lamina, így okosabbnak tűnik nem csak leteríteni a hálózsákot a porba, hanem fedelet is emelni a fejünk fölé.
Buja egy félig-meddig urbanizált warao falu, így a Saragaira és Guamalra emlékeztető rendetlenség és igénytelenség megsokszorozódik. A házak régiek és jellegtelenek. Indián bungalók, félig felépített betonkuckók és fából összetákolt ólak váltják egymást. Mindenki egy apró patakhoz jár fürdeni és mosni, aminek a vize olyan retkes, hogy azt az indiaiak is megirigyelnék.
Szállással ellentétben étterem valóban létezik a faluban. A kikötő melletti kocsma szomszédjában két, valószínűleg folyamatosan illuminált alak süt halat és costonest (plátánó karikák olajban kisütve), amit szuperolcsón, 35 bolívarért mérnek. Ezt sikerül leöblítenünk a világ legrosszabb sörével, a Regional névre hallgató csodával. Aztán gyorsan menekülőre fogjuk a dolgot, mert az egy dolog, hogy a kajáldában milliószám röpködnek a szúnyogok, az azonban félelemmel tölt el minket, hogy körbeveszik az asztalunkat rosszarcú mesztic alkeszok.
Empanadázás Maturínban
Reggel, hétvége lévén, nincs tömegközlekedés. Szerencsénkre a kikötőben sikerül lestoppolnunk egy kocsit, ami épp Maturínba tart és van benne két hely. Victor, unokatestvére és annak felesége halért jöttek Bujába, de csak két gringó akadt a horgukra. Jön az elmaradhatatlan politika és Chávez imádat, majd lopnak nekünk narancsot az egyik ligetben. Végül megérkezünk Maturínba. A fuvarért cserébe meghívjuk őket pár empanadasra, majd buszra szállunk és irány a hegyek.
Caripe bejáratánál ez a szép nagy madár köszönti az utazót
Caripe 1000 méter magasan fekszik egy csodaszép völgy mélyén. Nem csak a klíma változik nagyot, a házak és az emberek is lecserélődnek. Hirtelen nyugodt luxusban találjuk magunkat, ahol mindenki elegáns, az utcák tiszták és több éttermet látunk, mint eddig egy hónap alatt egész Venezuelában. Nem véletlenül kedvelik annyira ezt a helyet a venézek, bár az igazi ok az érkezésre nem a kényelem és a klíma, hanem egy közeli barlang, melynek csodáját 1799-ben Alex von Humboldt írta le elsőként. Hogy pontosan mi is az a csoda, azt másnap reggel kutatjuk fel.
A Guácharo-barlang bejárata
A Guácharo-barlang bejáratánál misztikus, csattogó hang hallatszik. Magam elé képzelem, ahogy óriás rákok küzdenek odabent egymással, de a kötelezően mellénk állított vezető megnyugtat, semmi durva nem vár ránk. Néhány unalmas cseppkő után végre egy nagyobbacska terembe érünk, ahol nem csak halljuk, hanem végre meg is pillantjuk az evolúció csodájának tartott olajmadarakat, helyi nevükön guácharókat.
A skorpiópokok csúnyák, de ártalmatlanok
A kb. 50 centis példányokat nem látjuk jól, mert nem világíthatjuk meg őket. A guácharók éjszakai madarak, amik napközben - a denevérekhez hasonlóan - barlangokban lelnek menedéket. A nagy sötétben ugyanúgy tájékozódnak, mint emlős társaik, szenzorokkal. A különbség csupán annyi, hogy az olajmadarak 2000 Hz-en hangoskodnak, ami hallható az emberi fül számára, sőt, alattuk állva egészen fülsüketítő az élmény.
A barlang csak vezetővel látogatható
Az olajmadár elnevezést egyébként onnan kapták, hogy az indiánok olajat nyertek ki a tollaikból. Ez az olaj a legfontosabb élelemforrásukból, az olajpálma gyümölcséből rakódik le bőrük alatt. Hála Humboldt felfedezésének, a guácharók igen korán a tudósok védelme alá kerültek, így nem ítéltettek kihalásra.
Az olajmadarak túl aktívak ahhoz, hogy fotózni lehessen őket; ez a vélhetően beteg példány azonban pózolt nekünk
A barlang többi része pontosan ugyanolyan, mint bármilyen másik barlang. Itt is van pénisz és mell formájú cseppkő, és persze itt is sorakoznak apostolok az egyik teremben. Nem vagyok nagy barlangkedvelő és jellemzően a guácharóknak is csak a sziluettjét lehet látni, így a legnagyobb izgalom akkor ér, amikor megpillantom az ösvényen, ahogy két barlangi patkány éppen pórul járt társukból lakmározik.
Zöld szajkó, vagy ahogy errefelé nevezik: kin-kin
A barlangtól nem messze szakad a mélybe a 45 méter magas Paila-vízesés. A Gran Sabana zseniális zuhatagai után nem várunk sokat. A Pailától nem is kapunk felejthetetlen élményt, azonban a környező erdők olyat tartogatnak a számunkra, amire örökké emlékezni fogunk. Hét év utazása során soha nem sikerült megpillantanom a Föld egyik legszebb madarát, a maják által szentként tisztelt quetzalt. Ezidáig. Ráadásul tíz perc különbséggel kétszer is, így mikor az egyik ágon feltűnik egy színpompás kin-kin, csak legyintünk egyet.
A Paila-vízesés
Bár az olajmadárért jöttünk, színpompás quetzallal távozunk. No meg egy nagyon jó hangulatú kisváros, Caripe emlékével.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
