A venezuelai Andok déli részét már keresztül-kasul bejártuk, így most az északi rész van soron. Trujillo nem kápráztatott el minket, és Boconóban sem lelünk rá az igazi andoki hangulatra. Egész Sanaréig kell utazzunk, hogy valamit elkapjunk az ódon hegyvidéki életből.
A trujullói buszterminálon óriási mázlink van. Amikor berobogunk a nyüzsgő pályaudvarra, a Boconó feliratú busz sofőrje éppen tolat kifelé a kocsiállásból. Bár még csak kora délután van, ez a napi utolsó járat a kicsiny városkába. Pedig nincsen távol, a csodás zöld dombok látványával kecsegtető út alig hosszabb másfél óránál.
Boconó elég semmitmondó városka. Ha nem volnának a derűsen üdvözlő, barátságos lakói, akkor azt mondanám, teljesen felejthető. Nehezen akadunk szállásra, úgy látszik az LP által preferált valamennyi szállóhely megsínylette a politikát; turisták hiányában arra kényszerültek, hogy végleg bezárjanak. Kifőzdére sem könnyebb ráakadni, ezért egy órás kutyagolás után beérjük egy elfogadható minőségű sajtos pizzával.
Boconó környékén a táj kifejezetten nem csúnya
Mivel a néhány utcás városka felejthető látnivalóit egy este alatt sikerül végigjárni, másnap a hegyek felé vesszük az irányt. Egyéb információ hiányában a buszterminálra vágtatunk a reggeli nyüzsgésben, ahonnan óránként indulnak a helyi buszok a környező hegyi falucskákba. Úticélunk még képlékeny, a terminálon kapott ötletekből csemegézünk. A felkeresésre érdemes Las Pailas nevű vízesést a kimondhatatlan nevű Niquitao nevű falucskából lehet legkönyebben elérni, ezért erre esik a választás.
Niquitao 2000 méteren fekszik a hegyekben, így bár hét ágra süt a nap, nincs melegünk. A falu burjánzóan zöld főterén kölyökkutyák játszadoznak, a szomszédos csendes utcákat a szorosan összeépült, zavarbaejtően színes házikók teszik latinosan vidámmá. A főtértől pár méterre egy idős férfi bajlódik rakoncátlan lovával. Amikor a vízesés felől kérdezzük, vállmagasságba emeli karját és a faluból kivezető ösvény felé mutat. Alig telik bele tizenöt perc, máris a hegy oldalán húzódó sűrű erdőben találjuk magunat. Az ösvény jól követhető és tiszta, láthatóan rendszeresen használják. Az egyik tisztáson megállok gyönyörködni a tájban, vagyis Endre így tudja, mert ez nekem mindig jó alibi egy kis szusszanásra. Két fiatal, egy lány és egy fiú tűnik fel mögöttünk. Üdvözölnek minket, majd mellénk kucorodnak a fűbe. Egyetemisták Caracasban. A fiú csak látogatóban van a lánynál, de ha már itt van, vendéglátója megmutatja neki a hely nevezetességét.
Niquitao végre egy olyan település, amiért érdemes volt ennyit utazni
Jókora szakasz van még hátra az ösvényből, de az út nem túl meredek. Úgy negyven perces séta után tűnik fel a csöpp kis vízesés. Egy tucat fiatal térdig pancsol benne; a helyi fiatalok ide járnak hétvégente piknikezni. A bográcsban leves fortyog, az üveg rum kézről kézre jár. Kóstolóra marasztalnak, de mivel a koraesti órákban vissza kell térnünk Boconóba, csak a rumot fogadjuk el.
A Las Pailas-vízesés nem túl látványos, de miért is ne?
Másnap Boconóból Sanare felé vesszük az irányt. Az út küzdelmes, és azt hiszem, több benzingőzt sikerül magamba szívnom, mintha egész nap a Moszkva téren álldogálnék. Mivel Venezuelában a benzin gyakorlatilag ingyen van, az autók mérete és kora nem fontos. A legtöbb iránytaxi böszme nagy amerikai járgány vagy oldalsó kipufogóval ellátott minibusz, ami az alacsony minőségű benzin gőzét a nyitott vagy épp törött ablakokon át közvetlenül az utastérbe juttatja. Ettől aztán az embernek hasogató fejfájása támad.
Első utunk egy kisbusszal Bisucuyba visz, ahol egy hatalmas eső közepette épp csak átszálltunk egy por puestóba. Azzal a színes Chabasquénbe, majd a rendetlen Guaricába utazunk, ahol ismét bepréselődünk egy iránytaxiba és irány Tocuyo. A végállomás Sanare faluja. A távok nem nagyok, de ezen a szakaszon kevesen utaznak, így kénytelenek vagyunk 40 éves Dodge-okba préselődve utazni.
Sanare faluja sem fekszik rossz helyen
Sanare hangulata már elsőre megtetszik. A kacskaringós, kurta utcákon mindenütt emberek üldögélnek a takaros, fehérre meszelt házak ajtajában. A gyakorlatilag nem létező turisták számára az állam egy ötven-hatvan fő elszállásolására alkalmas felújított, tornácos, nádtetős épületet tart fenn, bámulatosan rendbentartott kerttel. A szobákat nyolc dolláros áron lehet kivenni, ami venezuelai viszonylatban meglehetősen drága. A recepción állandó személyzet van, igaz, többnyire csak az ürességtől kongó szobákat kell felügyelniük, így kifejezetten örülnek a látogatásunknak. A recepciós srác nem mulasztja el megosztani velünk véleményét a mostani politikai helyzetről:
Sanarei utcakép
- Munkáltatóról csak jót vagy semmit - mondják -, de ami most itt van, az egy vicc.
- Mire gondolsz?
- Nézd meg ezt a szállót. Az állam kisajátította pár évvel ezelőtt, azóta nem jönnek a turisták.
- Akkor minek van?
- A politikusok és családjaik járnak ide pihenni. Nekik persze minden ingyen van, semmiért nem kell fizetniük.
- Te jól keresel ezzel?
- 3000 bolívárt. Az mi?
- Semmi. Egy farmer 1500 bolívárba kerül.
- Pontosan. Semmit nem ér. De legalább van munkám, az is valami.
Ez a szoba két főnek nyolc dollárba kerül - a venezuelaiaknak megfizethetetlen
Vacsora után elindulunk egy esti sétára, hogy felfedezzük Sanarét. Az egyik szomszédos kivilágított épületből nagy zaj szűrődik ki, a kaput nyitva találjuk. Sok helyi mászkál ki-be, így mi is vesszük a bátorságot, hogy benézzünk. Mindenki kezében sörös üveg figyel, de nem hagyományos kocsmával van dolgunk, mert az udvar nagy részét egy homokkal borított, gondosan körülkerített tér foglalja el, ahová maroknyi fagolyókat hajigálnak a helyiek. A játék neve Bolas criollas és a francia pétanque szabályainak megfelelően játszák. Középen egy mingo névre keresztelt apró golyó hever, a nagyobb golyókat pedig két csapatra szakadva minél közelebb kell dobni hozzá. Az a csapat nyer, amelyiknek a végén a golyója a mingóhoz legközelebb kerül. A fickók nagyon ügyesen játszanak, minden második dobás telibe talál, pedig vagy 15 méter távolról próbálkoznak.
Bolas criollas, vagyis a venezuelai pétanque
Iszunk egy sört, elnézegetjük őket, de mikor csatába hívnak, megfutamodunk. Kinek kell, hogy lefekvés előtt két dobással agyonverjék? Holnap amúgy is korán kelünk, mert állítólag Sanare körül van mit nézni...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
