Bár Peru tengerpartja nem valami varázslatos, maga a partvidék rengeteg érdekességet rejt. Ott van például Huacachina oázisa, ami egy mesebeli tó száz méter magas homokdűnék ölelésében, valamint Hualluri preinka faluja, ahol szabadon fogdoshat az ember kétezer éves cserép- és ruhadarabokat. Ezenkívül láttuk Peru legöregebb fáját is.
Paracastól Huacachina nincs egy óra. Átkelünk Ica városán, amit Piscóhoz hasonlóan egy földrengés döntött le a lábáról, de azért a pálinkavárosnál sokkal jobb állapotban maradt meg. Amíg azonban Piscóban volt korábban mit nézni, addig itt soha nem volt semmi érdekes. Ez alól egyetlen kivétel a pár kilométerre fekvő Huacachina. A száz méteres homokdűnék között megbúvó oázist Paracashoz hasonlóan megkímélte Pachamama, a Földanya. És jól tette, Huacachina ugyanis egy álom. Ahogy azonban a perui álom helyeken lenni szokott, úgy itt is tömve van minden turistákkal. A hátizsákosok többsége általában leragad a tó mellett egy időre, mert ez az egyetlen olyan pontja a perui partvidéknek, ahol a téli időszakban is ragyog a nap.
Huacachina valószínűleg a legtökéletesebb oázis
Sokan Perut a napfény országának gondolják, pedig ha valami, akkor ez egyáltalán nem jellemző rá. A teljes perui partvidék mentén egy hideg tengeráramlat húzódik, ami miatt a magasban áramló levegő melegebb, mint a felszálló pára, így az megül köd formájában az Andok tövében. Emiatt az ecuadori határtól egész Közép-Chiléig májustól októberig szürkeség borul a tájra. Eső egyáltalán nem esik, az évi 10 mm csapadékot a szeptember végén lecsapódó harmat hozza össze.
Visszatérve Huacachinához... Az a néhány kis hostel, ami a homokdűnék között megbúvó lagúnát körülöleli, úszómedencével és egyszerű szobáival próbálja becsalogatni az utazót. A kínálat nem nagy, így a legtöbb hostel mindig tele van.
Így néz ki a perui sivatag belülről
Huacachina az adrenalinfüggők paradicsoma is egyben. Megérkezvén az oázishoz azonnal körberajnongják az embert a homokfutósok. 50 solról indul az egy órás menet ára fejenként, de ha nem hagyod magad megvezetni, megúszod a kalandot 30 solból. Plusz belépő a homokdűnék közé, amit nem tudom hogyan és miért, de 3.70 solra áraznak a helyiek. Hogy megéri-e a homokfutózás? Nem tudom. Olyan az egész, mint egy gyengébb hullámvasút, viszont cserébe csodaszép sivatagi tájban gyönyörködhetsz.
Minden turista kipróbálja a homokfutózást
Az egyik homokdűnén hajtónk megáll, majd előkerül néhány leamortizál falap, s máris mehet a homokdeszkázás. Téli sportokban akkora antitálentum vagyok, hogy még a hóemberépítés sem megy, így a snowboardot imitáló homokdeszkázásban sem aratok fényes sikereket. A kaland végére úgy érzem, több homok van az alsógatyámban, mint amennyi a sivatagban maradt.
Kilátás az anyósülésről
Huacachina után Nazca felé vesszük az irányt. Az út sokáig mit sem változik, ugyanaz az unalmas, kietlen és élettelen sivatag folytatódik végeláthatatlanul. Aztán úgy 200 kilométerrel délebbre egyszer csak beérünk a hegyek közé. A sziklák vöröses és sárgás színben pompáznak; végre egy kis változatosság a sok szürke és lapos semmi után. Pár éve erre autózva Ancelmóval felfedeztünk egy szakadt táblát, amire ez volt írva: Hualluri, 4 km. Lecsaptunk a lehetőségre és azóta mindig felkeressük ezt a senki által nem ismert romvárost, mely igazoltan Peru legszárazabb völgyében fekszik. Persze nem négy, hanem legalább nyolc kilométerre található, de kicsire nem adunk.
A fa mindennél értékesebb Peru legszárazabb völgyében
A romok bejáratát egy kiszáradófélben lévő fa jelöli. Korábban nem fordítottunk rá figyelmet, de ezúttal megállunk fényképezkedni a keszekusza elhaló gyökerek között. Azért tesszük mindezt, mert egy felirat arról árulkodik, hogy egy 2012-es vizsgálat során kiderült, a fa több mint kétezer éves, ezzel ez Peru legöregebb élő fája. Hát ki ne fotózkodna le a legöregebb fa árnyékában? Azt azonban nem értem, hogy volt képes élni ennyi ideig ebben a környezetben, ugyanis Hualluri völgyében az elmúlt száz évben hivatalosan egyetlen milliméter csapadékot sem mértek.
Peru legöregebb fája több mint kétezer éves
A romváros persze nem szép, nem is lehetne az, mivel egy szürke, kiszáradt völgyben fekszik. Belépő persze itt is van, de ez az a hely, ahol annak mértéke alku tárgya. A semmiből előkerülő parkőr 7 solra tartana igényt, de végül pár sollal beéri, jegy nélkül. Így van ez, Peruban is virágzik a korrupció.
A városból tulajdonképpen semmi nem maradt, csak az épületek alapja, amik csak akkor rajzolódnak ki, mikor felkaptatunk a dombtetőre. Jöhet a kérdés, hogy Hualluri lakói, a poromák hogyan éltek meg ezen a helyen, mely leginkább a Marsra hasonlít. A válasz egyszerű. A vidék roppant szeles és poros, ezért az emberek egy szélvédett völgyet kerestek lakhelyül. Látván a kétezer éves fát tudták, hogy van víz a környéken, így erre a völgyre esett a választásuk, amit végül 1100 és 1476 között laktak, amíg be nem hódoltak az inkáknak.
Hualluri Peru legszárazabb völgyében fekszik
A házak között bolyongva kiderül, kukoricát termesztettek, mivel mindenfelé összeszáradt csutkák láthatók. Emellett festett cserépedényeket, vászondarabokat és csontokat fedezünk fel. Hualluri egy nyitott múzeum. Minden megfogható és akár el is vihető. Még egy szép állapotban megmaradt metatét (kukoricaörlő) is találunk.
Akkora a szárazság, hogy a kukorica sem tudott hatszáz év alatt lebomlani
Hualluri után megkezdjük a kapaszkodást fel a Nazca-fennsíkra abban a reményben, hogy naplementére elérjük a kilátót. Szerencsétlenségünkre sikerül defektet kapnunk, így elvesztegetünk vagy fél órát, amíg a közeli faluban sikerül gumiorvost találnunk. Mindez azt is jelenti egyúttal, hogy a kilátóhoz már tök sötétben érkezünk. Nem baj, látjuk majd a Kezet odafentről.
A Rio Grande termékeny völgye a lemenő nap fényében
Nazcában mindig az El Miradorban szállok meg, s ez most sincs másképp. Igazából egyetlen oka van a választásomnak, ami egy nőhöz köthető. A szálló recepciósa ugyanis az egyik legcsúnyább boszorkány, akit életemben láttam. 130 centinél nem nőtt nagyobbra, ehhez amorf alak, bibircsókos, karvaly orr és szembe lógó fekete haj társul. Az öreglány kezei tele vannak gyűrűkkel, csuklóján legalább tíz kiló karkötő fityeg. Lábán rózsaszín papucs, amihez zöld zokni dukál. A kép tökéletes, s még azt sem bánom, hogy mikor meglát, azonnal szerelemre lobban irántam. Az egész nő és helyzet úgy abszurd, ahogy van, de pont ezt szeretem az El Miradorban.
Nazca városa, hogy nem, ugyancsak földrengések sorozatos elszenvedője, amitől az egész szedett-vedett hangulatot áraszt. Hiába a stílustalan és kaotikus városkép, a környező vonalak miatt évente több százezer turista látogat ide. Ennek hatása az árakban érződik leginkább. Minden kétszer annyiba kerül, mint az amúgy sem olcsó Limában. Nehéz hátizsákosként ezeken a helyeken talpon maradni, de a szükség nagy úr. Holnap reggel felrepülünk a vonalak fölé, így viselni kell 800 forintos sört...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
