A Földön talán sehol nem olyan egyszerű amazóniai élményhez jutni, mint Ecuadorban. Alig pár kilométerre az Andok vonulataitól csodálatos esőerdőkre, furcsa növényekre, egzotikus állatokra bukkanunk. A Runa Huasi lodzson jártunk, és elájultunk a gyönyörűségtől. A végén még surit is ettünk.
Puyo érintésével érkezünk Tenába, aminél kevés csúnyább amazóniai város van Ecuadorban. Szerencsére csak annyit kell itt időzzünk, amíg átsétálunk a buszterminálról a falusi járatok pihenőjébe, de az eleredő esőnek köszönhetően ez nem megy könnyen. Az utcát mai napig nem sikerült leaszfaltozniuk, így hömpölyög a sár a talpunk alatt. A buszt azért nem késsük le, sőt, még arra is marad időnk, hogy bekapjunk egy falatot a sarki vérhas büfében.
Amazónia mélyére a legjobb csónakkal utazni
Az ütött-kopott busz a Rio Napo partjára, Ahuano apró falujába tart. Nincs rajtunk kívül egyetlen turista sem a járaton, ami nem meglepő. Amazóniát a többség repülővel közelíti meg a Coca környéki lodzsokat preferálva. Pedig ha tudnák, hogy Ahuano környéke pont ugyanolyan izgalmas, mint a Napo-folyó alsó folyása!
A Runa Huasi az egyik kedven lodzsom Amazóniában
A folyóparton már vár ránk a csónak, amivel a Runa Huasi lodzsra tartunk. Nem először járok erre, Erivel és Mirador-csapatokkal is volt már szerencsém a közösségi üzemeltetésű őserdei szállóhoz. Soha nem csalódtunk, és így van ez most is. A szálló nem túl ismert a turisták körében, éppen ezért olcsó. Azt pedig, hogy reggelente majmok vándoroljanak át a teraszod előtt, csak nagyon kevés hely tudja. Mondanom sem kell, a csapat teljesen odáig van a látványtól. Gyorsan elő is kerül egy üveg rum, azzal gerjesztünk étvágyat a vacsorához.
Igazi amazóniai vacsora: hal, yukka, palmito és másfél deci rum
Másnap két kirándulás vár ránk. Az egyik egy rövid, kétórás őserdei túra, mely során a minket kísérő helyi vezető mesél ezt-azt a környező erdőkről. A Runa Huasit érdekes módon nem a huaorani indiánok, hanem egy kicsua család üzemelteti, akik fakitermelésből próbálják magukat fenntartani. Ehhez azonban alaposan ismerni kell az erdőt, és a srác ismeri is. Az óriásfákon kívül találkozunk az hacha-, vagyis a baltafával, ami minden kétséget kizáróan Amazónia legizgalmasabb növénye. A baltafa elképesztően kemény, éppen ezért az őslakosok anno baltát készítettek belőle. Másra a méretei miatt nem is nagyon alkalmas, mivel a baltafa nem nő 3-4 méternél magasabbra. Az ilyen, aljnövényzetből alig kilátszó fáknak általában nincs esélyük túlélni az esőerdőt, mivel nem jutnak elég fényhez, de a baltafa más. Körülötte soha nem nő semmi, és ezt egy hangyának köszönheti. Mivel a törzse kőkemény, remek búvóhelyet nyújt a citromhangyáknak, amik a biztonságért cserébe citromsavat fecskendeznek a fa körül növő növényekre, kipusztítva azokat. A baltafa így mindig szabadon áll, nem nyomja el más fa. A hangyák amúgy ehetők, meg is kóstoljuk őket. Citrom ízük van.
Amazónia legérdekesebb növénye a baltafa
Az erdőben látunk egy apró kígyót és pár szép madarat, de azért van a Runa Huasinál jobb szafari is a világon. Ilyen például a lodzs tőszomszédságában leledző AmaZoonico, ahol orvvadászoktól, állatcsempészektől, cirkuszoktól elkobzott állatokat próbálnak visszaszoktatni a természetbe. Vannak, akiknek erre nincsen semmi esélyük. Például az a tapír, ami végigkíséri a csapatot a kirándulás során. Óhatatlanul eszembe jut Florencio, a taishai tapír, de a park alkalmazottai szerint ezt a jószágot nem Taishából, hanem egy magán állattartótól hozták ide. Az AmaZoonicóban amúgy vannak majmok, ocelotok, papagájok és óriáskígyók is. Ez utóbbiak ugyancsak egész életüket a parkban fogják leélni, ugyanis a hobbi állattartóknak köszönhetően nem tanultak meg vadászni, így éhen halnának az erdőben.
Néhány kép a Runa Huasi környéki élővilágról
A Runa Huasi környéke egészen zseniális. Bármikor szívesen jövök ide, és csak remélni tudom, hogy nem kapják majd fel a turisták, és megmarad a családias hangulata.
A tapír, ami kíséri csapatunkat egész délután
Másnap visszatérünk Ahuano kikötőjébe, ahonnan platón utazva Puerto Misahuallíba utazunk. Az apró falu egy majomcsaládról híres, ami minden délelőtt tiszteletét teszi a főtéren. Ezúttal azonban nagy a csend, a majmok valami miatt nem jönnek. A válasz egyszerű. Reggel befutott pár csónak, amik gyümölcsöt hoztak, így a jófejek inkább a partmenti erdők fáin héderelnek. Lesétálunk a Rio Napo partjára, és rábukkanunk az ágakon jóllakottan fetrengő csuklyásmajmokra, amiket a legkevésbé sem zavar a jelenlétünk.
Két kő látható a képen. Ja, nem!
A falu főterén egy fickó surit árul. A barackpálma törzsében élő pajor az amazóniai törzsek klasszikus eledele, amit mi sem hagyhatunk ki. Fél dollár egy pálca, így a többség benevez egy kóstolóra, bár nem mindenki gyűrközik meg a feladattal. Én elég sokszor ettem már, és hát el kell mondjam, nem lett a kedvencem. A suri íze olyan, mintha egy kanál zsírt összekevernél egy kis édesítőszerrel.
Miattunk jöttünk Puerto Misahuallíba
A mai nap még tartogat egy túrát a számunkra. Furgonokkal jutunk el a Cascada de las Latas bejáratához, ahonnan közel egyórás sétával érhető el a nem túl magas, de annál látványosabb zuhatag. Persze az ösvény most is csúszós a sártól, mint eddig mindig, mikor erre jártam. Hiába próbálom rábeszélni a csapatot, hogy béreljenek ők is gumicsizmát, nem hajlanak rá, így a túra végére mindenki nyakig mocskos. Kivéve persze azokat, akik nagyon bölcsen dzsungeljáró lábbelit húztak.
Tündi megpróbálkozott a surival, de megennie nem sikerült
A furgonok visszavisznek minket Tenába, ahol buszra szállunk és irány ismét az Andok. Jöhet a Chimborazo!
A Cascada de las Latasszal búcsúzunk Amazóniától
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
