Kevesen tudják, de a Föld egyik legősibb városa Peruban található. Az 5000 éves romokról nincs sok ismeretünk, annyi azonban van, hogy tudjuk, a carali emberek inkább buliztak, mint hogy háborúztak volna. Sechín lakói sem fegyverkeztek, inkább orvososat játszottak és táncoltak. Nem csoda, hogy ezen a vidéken még a rendőr is jó fej.
Buenos Airesből érkezett ideiglenes útlevelemmel a kezemben nyugtázzuk, hogy végre megszűnt két hetes limai fogságunk. Endre reggeli gyanánt bedob egy adag cevichét, majd buszra szállunk, és északi irányba utazunk tovább. A perui fővárosból óránként indulnak buszok Barrancába, ami éppúgy nem tartozik Dél-Amerika gyöngyszemei közé, mint ahogy - kevés kivételtől eltekintve - a perui városok többsége.
A garúának nevezett makacs köd ide is kitartóan elkísér minket, a hűvös idővel összekötve számomra a hazai novembert idézi. Talán a ceviche teszi, de alighogy elfoglaljuk a perui viszonylatban kiválónak mondható szállásunkat, Endre beront a fürdőszobába, és nem is hajlandó távozni onnét két napon át, így egyedül indulok a három-négy utcás poros Barranca felfedezésére.
Limától északra pont olyan a táj, mint volt tőle délre
A városka kicsiny méretei ellenére olyan zajos, hogy a fővárossal is könnyen versenybe szállhatna. Nappal az utcákon hemzsegnek a mototaxik, amik olyan agresszív módon közlekednek, mintha az egész város egy nagy versenypálya lenne. Próbálok átkelni a szomszédos oldalra, ahol a pékségek sorakoznak, de nem tudok. Kénytelen vagyok a főtér felé menni, ahol feltűnik egy kávézó.
Nagy kávéimádó vagyok, de ezt a legkevésbé sem nevezném függőségnek. Vicces, hogy a világ legnagyobb kávétermelő országaiban az európai ember számára általában csapnivaló fekete készül, ezért amióta úton vagyunk, rendszerint le kell mondjak erről az élvezetről. Ma azonban nem tudok ellenállni a kísértésnek, és betérek a kávézóba.
Életem legérdekesebb kávéját itt sikerül elfogyasztanom. A pincér először kihoz egy apró üvegkancsót, aminek tartalma pont úgy néz ki, mint a kínai éttermekben használatos szójalé. Gyanakodva körülnézek, hogy tuti nem chifában (kínai étterem) ülök-e, de nem. A parányi kancsót egy decis csésze követi csurig töltve forró vízzel. Ebbe kell ízlés vagy inkább űrtartalom szerint önteni a szójalének nézett löttyből néhány millilitert. Az így nyert langyos, áttetsző, halványbarna folyadék garantáltan nem okoz szívdobogást.
Barrancától néhány kilométerre keletre található Dél-Amerika kultúrájának bölcsője, a mintegy 5000 éves romváros, Caral. Olyan izgalmas látnivalónak ígérkezik, hogy ezt másnap még Endre sem hagyja ki, bármennyire is a WC-hez kötötte az életét.
Caral piramisai a Föld egyik legősibb városának emlékei
Kevesen tudják, hogy Paul Kosok és Richard Schaedel amerikai régészek 1948-ban Limától 200 kilométerre olyan romváros maradványaira bukkantak, aminek korát korábbra datálják az ókori Mezopotámia, Kína, India és Egyiptom virágzásánál. Caral az amerikai kontinens legősibb városa volt, s már akkor fénykorát élte, mikor az egyiptomi piramisokat csak építeni kezdték.
A zseniális felfedezés piramisokból, gondosan kivitelezett templomokból, egy amfiteátrumból, valamint lakóházakból állt, mintegy 60 hektárnyi területen, sejtelmesen megbújva a perui sivatag homokjában. Az építmények pontos kora és a caral kultúra ma is vizsgálat tárgyát képezi a tudósok körében, valószínűleg ennek köszönhető, hogy a romváros a turistáktól eddig igen kevés figyelmet kapott.
Caral városa az egyiptomi piramisok előtt épült
A régészek nem találtak háborúkra utaló nyomokat, sem fegyvereket, vagy megcsonkított testeket, ezzel szemben a leletek közül meglehetősen sok hangszer került elő, főként keselyű- és pelikáncsontból készült fuvolák, valamint szarvas- és lámacsontból készült kürtök. Drogok, valamint a nemi aktivitást és vágyat élénkítő afrodiziákumok használatára utaló jeleket sikerült kimutatni. Zene, hallucinogén szerek, vágyfokozók... Caral nem volt más, mint az ókor bulivárosa, egy Szodoma és Gomora.
A feltárásokhoz nem jutunk be, de Caral attól még élmény
Caral bár régóta fogadja a turistákat, a helyiek csak most kezdtek el komolyabban foglalkozni az idegenforgalom fejlesztésével. Ma a bejáratnál igényesen kinéző jegyiroda üzemel, ahová kis létszámú csoportokban érkeznek a vendégek befizetett túra keretében, főként Limából. Mi csak ketten vagyunk Endrével, így megvásároljuk a belépőket és várunk. A jegyszedő hölgy udvariasan közli velünk, hogy a helyi vezető bérlése a piramisokhoz kötelező, de belépni csak csoportosan lehet. Egy órán át dekkolunk a bejáratnál, de a csoport csak nem jön, így nincs kihez csatlakozni, be viszont nem engednek. Végül megjelenik egy helyi család. A jegyárus odalép hozzánk és közli, hogy ha be akarunk menni, akkor mi fizetjük a vezető bérleti díjának a felét, jól lehet, mi csak ketten vagyunk, még a család hat fővel érkezik. Ugye egyetértünk abban, hogy ez így nem fair? Nem vagyunk akadékoskodó típusok, de annyira felmegy a pumpa, hogy a belépők visszaváltása után életünkben először vendégkönyvet követelünk. Nagy szerencsénk, hogy néhány piramis a külső részen őrizetlenül áll, így belépőjegy és vezető nélkül belógunk, legalább lássunk valamit.
Paramonga azért épülhetett meg, mert volt víz a környékén
Nem maradhatunk romok nélkül, így délután megcélozzuk Paramongát. A buszsofőr kirak minket egy kereszteződésnél, ahonnan gyalogosan folytatjuk az utat a Pánamerikai autóút szélén. Fél percenként óriási teherautók zúgnak el mellettünk, néha olyan közel, hogy kénytelen kelletelen bevetjük magunkat az út melletti sűrű cukornád közé. A jó paramongaiak azt állították, hogy az erőd alig több mint fél órás séta a kereszteződéstől. Nagy lelkesen kutyagolunk, de egy óra elteltével kezd gyanús lenni a dolog. Stoppolunk. Egy elképesztően nagy cukornádszállító kamion áll meg, a sofőr pedig röhögve közli, hogy az erőd innen még legalább tíz perc kocsival. Kicsit bánatos, remélte, hogy legalább Trujillóig vele utazunk, de természetesen így is elvisz minket.
Paramonga bár a Pánamerikai út mellett található, mégsem könnyű oda eljutni
Az erődöt állítólag 875-ben építették szakrális és csillagászati céllal, csak úgy, mint a benne található Nap és Hold házát. A két apró épületet úgy pozícionálták, hogy a napfordulók alkalmával a felkelő nap fénye pont besüssön az ajtajukon. Azt azért nem mondanám, hogy Paramonga nagyon megfogott, de be kell valljam, hogy amikor megpillantottam az erőd tetejéről a sivatagos dombokat és a messze elnyúló óceánt, akkor egy pillanatra elakadt a szavam.
A Nap és Hold háza a bizonyíték arra, hogy Paramonga nem csak erőd volt
A Barranca környéki romok kipipálva, épp itt az ideje, hogy odébb álljunk. A hátizsákolás két aspektusa a rugalmasság és a gazdaságosság, így a kora reggeli órákban már a Panamericana szélén ácsorgunk és stoppolunk. A forgalom elég nagy, és ebben a kereszteződésben mindenki lassít, ha nem is miattunk, hát a melletünk parkoló trafipaxos rendőrök miatt. Az egyik egyenruhás odalép hozzám.
- Jó reggelt! Európaiak?
- Igen.
- Hová mennek?
- Ha minden jól megy, akkor egészen Trujillóig.
- Nem probléma. Egy percig se aggódjanak, majd mi megállítunk Önöknek egy autót.
Barranca környékén a legkönnyebb a cukornádat szállító kamionokat lestoppolni
A rendőrök kedvessége nagyon jólesik, s még az sem zavar, hogy közbejön a műszakváltás, így távozniuk kell, mielőtt megfelelő kocsit fognának. Úgy bő egy órája ücsörgünk az út szélén, amikor lassít mellettünk egy szürke dzsip a trujilloi Eduardóval, aki négy órája egyedül ül a volán mögött, és majd megöli az unalom. Nagy örömmel szállít minket egészen Casmáig, Sechín romváros bejáratáig. Eduardo igazi szószátyár, elmeséli az egész életét A-tól Z-ig, majd a fuvar végén közli, ha ma megérkezünk Trujillóba, mindenképp keressük meg, nála megszállhatunk teljesen ingyen. Ma valahogy csupa jófejjel találkozunk.
Amíg várjuk a fuvart, ez a gerle figyel minket az egyik fa ágáról
Sechín romjainál az azonos nevű népcsoport élt, a kultúra virágzásának idejét Kr. e. 1600-ra datálják. Az óceántól kb. tíz kilométerre, a homokdombok lábánál rendeztek be egy múzeumot a kultúra tárgyi emlékeivel, valamint egy-két múmiával. Endre szerint kicsit perverz, de engem a tárgyi emlékeknél sokkal jobban lázba hoznak az emberi test maradványai. Most is rátapadok arra az üvegfalra, amely mögött egy hosszú, barnásvöröses hajú, kiszáradt női múmiát helyeztek el. Sok ép foga arra a következtetésre juttat, hogy fiatalon veszíthette életét. Ruhája és a nedvesség hiányától összeaszott bőre között alig látszik a határ. Mellette mágikus mintákkal telitetovált levágott kezek láthatók.
Sechín romvárosát máig tárják fel a régészek
A Sechín kultúra épületkomplexumának jelentős része épen maradt. A homokos domboldalon húzódó kőfalakon fantasztikus gondossággal kidolgozott faragványokat fedezünk fel, amelyek táncoló embereket, feltehetően isteneket vagy félisteneket, harcosokat, papokat, megcsonkított testeket és végtagokat ábrázolnak. A faragványok készítésének okára többféle magyarázat létezik. Egyesek szerint a harci jelenetek valós háborúkat örökítenek meg, míg más tudósok azt állítják, hogy Sechín egy ősi anatómiai laboratórium lehetett, ez magyarázzas a testrészek, csontok és végtagok megjelenítését.
Az ókori Dél-Amerika csak bulizott, táncolt és háborúzott
Sechínből a parkőr furikáz minket vissza Casmába, ahonnan kisbusszal Chimbotéba utazunk. Az alig egy órányira fekvő város Peru legnagyobb halászkikötője, és itt található Dél-Amerika legnagyobb halfeldolgozója is. Mikor kiszállunk a buszból, öklendezni kezdünk. Az egész várost átitatja a rothadó hal szaga, s ez nem csak minket zavar, minden velünk utazót is. Azt mondják, az orr a leglustább szervünk, de ezt a bűzt fél óra után sem tudom megszokni. Még szerencse, hogy nem kell sokat várni a Trujillóba tartó buszra.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
