A Santa Fétől nem messze fekvő El Bongóban kaptuk a tippet, hogyha a ngäbe-buglé indiánokra kíváncsiak vagyunk, Buäbdti nevű falut keressük. Az egyetlen gond, hogy semmit nem találunk róla az interneten, a google kereken nulla találatot ad ki a szóra. Végül megleljük a falut, és ha felszínesen is, de sikerül beleásnunk magunkat az itt élők kultúrájába. Ennél furcsább indiánokkal még nem találkoztunk utazásunk során.
Santa Catalinából busszal térünk vissza Sonába, aminek piacáról indul egy járat Las Palmasba. No, persze nem azonnal, jó két órán át ücsörgünk a járdán, mire megtelik a kisbusz. Fiatal orvosokkal együtt utazunk, akik az apró falu egészségházába tartanak. Azért akarunk Las Palmasba menni, mert a határában állítólag van egy nagyon szép vízesés. Az orvoscsapat is megerősíti információinkat, de azt mondják, a faluban nincs semmilyen vendégház, így szerintük nem fogjuk tudni megnézni a zuhatagot.
És tényleg nem. Las Palmas egy mindössze két utcás falu, alig százan lakják, szállás pedig nincsen. Délután négy óra van, az utolsó busz a Pánamerikai autóúthoz húsz perc múlva indul, így gyorsan döntünk; kihagyjuk a vízesést. A kisbusz Santiagóba tart, mi pedig nyugatnak, így a kereszteződésnél leszállunk és várunk. Csúnya felhők kezdenek gyülekezni, de imánk meghallgattatik, és csakhamar befut egy újabb kisbusz, ami azonban csak Viguíig megy. Viguí már ngäbe-buglé falu, de a sofőr azt mondja, ha szállást szeretnénk, akkor a legközelebbi lehetőség David. Hogy lesz ebből indiánozás?
Viguíből pont indul egy másik kisbusz, ami Toléba tart. Éljen! Ez a település legalább már szerepel a térképünkön. Toléba fél óra múlva futunk be, nem sokkal naplemente előtt. Na, itt sincs a világon semmi, csak egy halom szemét és néhány népvisletes indián asszony, akik éppen rakodják össze portékájukat a falu közepén álló vásárcsarnok előtt. Forgolódunk, miként tovább. Egy fickó lép oda hozzánk, arról érdeklődik, mégis mit keresünk Toléban.
- Buäbdtibe szeretnénk eljutni - vágjuk rá határozottan.
- Ó, hisz oda nem innen kell menni, hanem San Félixből. De oda ilyenkor már nem indul semmi.
Legalább megtudtuk, hogy Buäbdti létezik.
- Van itt valamilyen hotel? - érdeklődünk, de a fickó rázza a fejét.
- A legközelebbi hotel Davidban van.
Ekkor odalép egy népviseletes asszonyság, s azt mondja:
- Señor Lalo ad ki szobát. Őt keressétek!
- Tényleg, Lalo - helyesel a fickó - Neki biztosan lesz szobája.
Taxival jutunk el Tolé külvárosába, Señor Lalo házához. 12 dollárért sikerül kivennünk a munkásszállóra emlékeztető szobáját, amit elmondása szerint életében először ad ki nem panamaiaknak.
- Buäbdtibe mentek? Minek? Nincs ott a világon semmi - lomboz le minket a nem túl pozitív figura, akiről lesüt, hogy neki soha, semmi nem jó.
A szoba hihetetlenül egyszerű, de 12 dollárért nem is vártunk mást. Az igazat megvallva, ennyire keveset még sehol nem fizettünk szállásért Panamában.
Várjuk a buszt San Félixbe
Reggel kisétálunk a bekötőúthoz, ahová néhány perc múlva érkezik egy kisbusz, San Félix felirattal. Nincs messze a kisváros, alig húsz percet utazunk. A Pánamerikai autóúton tesznek le minket, ahonnan taxival jutunk el San Félix északi végébe, mivel állítólag onnan indulnak a dzsipek Buäbdtibe. És valóban. Hát tényleg létezik, nem csak mendemonda.
A furgon platóján rajtunk kívül csak egy fickó, a ngäbe Mateo ücsörög négy éves forma kisfiával. Ránézésre őslakosok, bár népviseletet nem hordanak. Chamíba tartanak, egy ngäbe (vagy ahogy ők hívják magukat, guaymí) tanyabokorhoz. Mateo azt mondja, azért nem hallhattunk korábban Buäbdtiről, mert a panamaiak Llano Tugriként hívják a fővárosukat.
Mateo fia a furgon platóján
Az út aszfaltozott, amin mi is meglepődünk, mert a térképek egyáltalán nem jelölik. A hegyek kicsit kopárak, de ahogy magasabbra és magasabbra kapaszkodunk, úgy válik egyre zöldebbé a táj. Mateo és fia leszállnak Chamíban, mi pedig még jó húsz percen át tekergünk felfelé. Egyszercsak az út véget ér, a sofőr pedig közli, hogy megérkeztünk Buäbdtibe. Hiába ez a település a ngäbe-buglék fővárosa, ez sem több egy tanyabokornál. Alig néhány, egymástól messze álló ház képezi a "várost", ami teljesen kihalt.
Ngäbe-Buglé asszony gyerekeivel az út szélén
Lepattanunk a furgonról, s szállás után érdeklődünk a sofőrnél, de ő közli, a következő hotel Davidban van. Most halljuk harmadszor ezt a mondatot két nap alatt, így megesketjük, ha törik, ha szakad, a délután folyamán visszajön értünk.
A furgon visszafordul San Félixbe, mi pedig az egyik földúton elindulunk gyalog. Itt-ott feltűnik egy tradicionálisan megépített viskó, de a legtöbb ház már pallókból és laminákból lett összeszegelve. Öt perc gyaloglás után az egyik ilyen kajibából egy világoskék ruhát viselő nő rohan elénk, és se szó, se beszéd, belekezd:
Klasszikus ngäbe-buglé ház, vagyis a hu
- Vannak petroglifek a kertemben. 10 dollárért megmutatom őket.
Szóba elegyedünk a hölggyel, Mariával, és jelezzük, érdekelnek minket a petroglifei, de ennyi pénzt nemzeti parkokban sem szoktak elkérni. Közben körbeállják a gyerekei, s néznek ránk furcsa szemmel. Végül adunk neki két dollárt, cserébe az egész család kísér minket a sziklához. A séta közben szűkszavúan ugyan, de mesélni kezd a nő.
- Nincs férjem, soha nem is volt.
- És a gyerekek honnan vannak?
- Ó, hát azok csak úgy jöttek.
- Mind az öné?
- Nem, ő itt a szomszéd gyereke - mutat az egyik mezítlábas lurkóra.
- Hány éves?
- 35 vagyok.
Az egész család kísér minket a petroglifekhez
Ezen meglepődünk, mert sokkal idősebbnek gondoltuk.
- Hány gyereke van?
- Öt. A nagy fiam San Félixben van. Ez a három is az enyém - mutat rá két fiára, miközben kézen fog egy két éves forma, nyakig szurtos kislányt -, a nagy lányom pedig a házban van az unokámmal. Nektek hány unokátok van?
Ilyenkor mindig jön a meglepődés. Közel vele egykorúak vagyunk, s nemhogy unokánk, gyerekünk sincsen, ami az indiánok között teljes ledöbbenést vált ki. Közben megérkezünk a petroglifekhez, amik a már megszokott kőkarcolatokhoz képest igen jól néznek ki. A spirál és a Nap ezeken a sziklákon is megjelenik.
Szakértem a petroglifeket
- Tudják, ki csinálta ezeket? - érdeklődöm
- Nem. Egyszer voltak itt Panamavárosból kutatók, de nekünk nem mondtak semmit.
- Ott az aljában van egy kígyólyuk. Vigyázz vele! - veti oda a nagyobbik fiú.
- Kígyó? Miért nem zavarjátok ki onnan?
- Nem lehet. Ő a kő őrzője - nevet - Kicsit odébb van egy lábnyom.
- Milyen lábnyom?
- Egy kőben lévő lábnyom. Érdekel?
Hogyne érdekelne. Maria azt mondja, Eri nem jöhet, mert messze van és veszélyes a terep. Eri így marad, én pedig a két kis sráccal és szomszéd barátjukkal nekiindulok a domboknak. Nem kell sokat sétáljunk, negyed óra alatt odaérünk a kőhöz. A srácok gyorsan körberajzolják egy másik kővel a sziklába bemélyülő lábnyomot, hogy jobban kivehető legyen. A véletlen műve, valószínűleg nem egy ősember megkövült lábnyoma, már csak azért sem, mert mindössze négy lábujja van.
Ez a lábnyom a véletlen műve
Visszafelé beugrunk a család házába. Iszonyú a szegénység, ilyen ócska indiánkunyhót még életemben nem láttam, pedig jártam már párban. Három ágy van benne, de azok gallyakból vannak összeeszkábálva.
- Itt alszom én a legkisebb lányommal - mutat Maria az egyik sötét zugra - Azon a lányom a párjával és az unokámmal. Ez az ágy pedig a két fiúé.
Az egész ház (amit ők hu névvel illetnek) nincs tíz négyzetméter, mindenki egy légtérben alszik. A hulladékfákból összetákolt falakon lógnak a ruhák, az ún. dänguduk, amiket korábban fűből készítettek, de ma már a vásznat Panamavárosban vásárolják hozzá. Maria 21 éves lánya kicsit távolságtartó, érezhetően zavarja, hogy a házban vagyunk.
Maria lánya, kezében az unokával, előtérben pedig a húga
Az ilyen helyeken szeretünk pénzt ott hagyni, ezért megkérdezzük őket, hogy nem adnának-e el nekünk valamilyen kidobásra váró dängudut vagy krát (fűből szőtt kosár). Természetesen igen. Érdekes, hogy a család lyukas krája már nem fűből, hanem szétfoszlott krumplizsákból készült. Az indiánok kénytelenek újrahasznosítani a szemetet, mert nincs sok mindenük. Mivel a földjeik magasan vannak, kevés dolog terem meg. Húst például szinte soha nem fogyasztanak, de a gyümölcsök egy részét is kénytelenek vásárolni. Ehhez pedig pénz kell. Néhány évtizede Buäbdti felett bánya nyílt, ami ellen bár tiltakoztak, legalább munkát biztosított a férfiaknak.
A férfiak ma már nem járnak népviseletben, de más hagyományokat is levetkeztek. Például felhagytak a poligámiával, ami a törzsi háborúk miatt alakult ki a guaymík körében. Még a spanyolok érkezése előtt a csatákban sok harcos halt meg, így a törzs megmaradt férfiaira rengeteg nő jutott. Ma már ez nincs így, ezért a guaymík is áttértek a monogámiára. Kivéve Maria, aki szerint minden gyermekének más az apja.
Ahogy az emberák között, úgy köztük is kevesen keresztények. A törzsi házasságot az állam nem ismeri el, ezért hiába a nagy chichería (így hívják a ngäbék a lakodalmat és minden mulatságot), a férfi büntetlenül hagyhatja hátra feleségét és gyermekét, ha úgy gondolja. A guaymí asszonyok gyakran teljesen egyedül nevelik gyerekeiket, férfierő híjján pedig kénytelenek testvéreikre, szüleikre támaszkodni.
2000 méteres hegyek között élnek a guaymík
A Comarca Ngäbe-Buglé földjei szerencsére az indián családok kezében van, de egyre nagyobb problémát okoz számukra a túlnépesedés. 1970-ben a guaymík még alig 35 000-en voltak, mára számuk meghaladja a 150 000-et, csak Panamában (Costa Ricában 4000 ngäbét tartanak számon). Az egykor volt indián nagybirtokok felaprózódtak, így sok férfi egyszerűen elhagyta a comarcát, és Panamavárosba vagy Davidba költözött. Ennek köszönhetően a trend megfordult; ma már sokkal több nő él a hegyekben, mint férfi.
A guaymí kultúra teljesen átalakult. Bár tartják a tanyasi életmódot, legendáikról, teremtéstörténetükről már csak a könyvekből tudunk. A legfőbb istent Noncomalának nevezték, ő teremtette meg az állatokat és a növényeket. Mivel azonban az élőlények pusztították egymást, ezért létrehozta a Föld Urát, akinek egyensúlyt kellett teremtenie a viaskodók között. Hogy a Földet megműveljék, Noncomala megteremtette a guaymíkat.
Maria élete nagyon hasonlít egy guaymí legendához
Hogy miként lett béke a Földön, arról egy igen furcsa és kegyetlen legenda, "A Nap és Hold anyja" című meséjük szól.
Élt egy nő, Evia, akinek két fia és egy papagája volt. Nem tudta, ki a fiúk apja, mert Evia szerette a mulatságot, ahol gyakran megittasodott. Mivel nem volt férfi a háznál, a család kénytelen volt nélkülözni, de Evia így sem hagyott fel a csapodár élettel. Éjszakánként a két fiatalembert anyjuk hátrahagyta, és elment a chicheríába, a srácok pedig, hogy ne fázzanak, a hamuban aludtak a parázs mellett, amitől arcuk piszkos, kormos volt.
Egyik este a mulatságban megjelent két szép férfi. Az egyikük arany ruhát viselt és arany botot tartott a kezében, a másik ezüst ruhát és ezüst botot. Eviának mindkét férfi tetszett, ezért eléjük állt és táncolt, a férfiak azonban nem vettek róla tudomást. Evia egyik barátnője így szólt a nőhöz:
- Ne táncolj ennek a két férfinek, hiszen ezek a fiaid.
Evia nem értette a dolgot, hiszen a fiait otthon hagyta a parázs mellett. Hazament, és látta, hogy a két fiú tényleg ott alszik. Másnap és harmadnap is ellátogatott a chicheríába, de ugyanaz volt az eredmény: a két jóképű férfit hidegen hagyta Evia minden próbálkozása. A barátnői mondták, hogy megbolondult, mert a saját fiainak táncol, de ő továbbra sem értette a dolgot.
Negyedik nap úgy döntött, menet közben meglesi a két fiút, hátha követik. Bebújt a bokorba és látta, ahogy a két kormos arcú legény elmegy mellette az ösvényen, és tart egyenesen a chicheríába. Nem ment utánuk, inkább hazatért, és várta őket a tűz mellett ülve. Közben énekelt és táncolt, mert azt nagyon szeretett, s tánc közben a lábával formákat rajzolt a földbe. Ezek a rajzok azok a karcolatok, amiket a hegyekben lehet látni a sziklákon.
Mikor éjjel a két legény betoppant, az egyikük arany ruhát, a másikuk ezüst ruhát viselt. Sem Evia, sem a két fiú nem tudott szólni a meglepetéstől. Aztán az aranyba öltözött fiú belekezdett:
- Mi most hátramegyünk kakaót inni. Én a színeset, öcsém a fehéret issza majd. Te viszont, anyám, ne próbálj inni egyikből sem!
Guaymí kislány Buäbdtiben
Evia felháborodott, hogy miért parancsolgat neki a fia, így amíg azok lementek a folyóra fürdeni, levette a fedőt a két tál kakaóról. A tálakban azonban nem kakaó volt, hanem egy kisfiú és egy kislány, akik a köldöküknél fogva fel voltak szúrva egy-egy nyársra, s mint valami rablóhús, sültek az olajban. Egyszercsak egy olajcsepp belement Evia szemébe, aki sikoltozni kezdett. A két fiú ezt meghallván visszasietett a folyóról, s látták, anyjuk megvakult a forró olajtól.
- Anyám! Azt mondtuk, hogy ne próbálj inni a kakaóból - mondta az egyik.
Az aranyba öltözött fiú olyan haragra gerjedt, hogy követelte, szabaduljanak meg az anyjuktól. Az ezüstbe öltözött fiú, mint mindig, most is hallgatott bátyjára, így anyjukat és imádott papagáját elzavarták keletnek. Azonban a vak Evia visszatért és könyörgött a fiainak, hogy fogadják vissza. A két fiú azonban hajthatatlan volt, és hogy az anyjuk nehogy visszatérjen, ezúttal nyugatra zavarták. Újra visszajött, így később délnek, majd északnak kergették, de Evia mindig visszatért a házba. Végén a két fiú úgy döntött, lelökik anyjukat a tátongó mélységbe. Így is tettek, azonban a papagáj visszatért, és folyton ismételgette Evia siránkozó mondatait. A fiúk nem bírták tovább, és megölték a papagájt. Innentől kezdve csend lett. A két fiú békében gazdálkodott, gondosan nevelgették a gyümölcsfákat.
Aztán egy napon, nem sokkal a szüret előtt, Evia felébredt holtából. Fel akart mászni a szakadékból, de eddigre eggyé lett a Földdel, s mozdulataival hatalmas földrengést gerjesztett. Megnyílt a föld és elnyelte a fákat. Az egész termés odalett. A két fiú tudta, mi történt, ezért úgy döntöttek, a nap 24 órájában figyelni fogják az anyjukat. Az aranyba öltözött fiú így felszállt az égre, és Nappá változott, 12 órával később pedig az öccse is utánament. Belőle lett a Hold. Azóta vigyázzák, hogy anyjuk, Evia, nehogy visszatérhessen a Földre.
Szép legenda, igaz? Ami egészen megdöbbentő, hogy Maria pont ugyanúgy nem tudja, ki a gyermekei apja, ahogy Evia sem tudta, háza mellett pedig láthatóak azok a petroglifek, amiket talán Evia karcolt bele a sziklába tánc közben. Misztikus.
S ha már misztérium... Mint minden indiánközösségnek, úgy a ngäbéknek is voltak sámánjaik, akiket suikáknak neveztek, azonban mára szerepük leértékelődött. Ma már mindenki gyógyszereket szed és kórházba jár, bár gyermekeiket jellemzően otthon szülik. A sámánokkal együtt a bábák is a múlté, a legtöbb guaymí asszony magában vagy a férje segítségével hozza világra a gyermekét. Ezt már a szomszédasszonytól, Reinától tudjuk meg, aki egy kis boltot üzemeltet szemben Maria házával.
Maria kislányának portréja a petroglifek előtt
- 11 gyermekem van és nem tudom hány unokám - meséli a 38 éves nő.
- Férje van?
- Van. Fent van a hegyekben - mondja.
- Mit csinál?
- A fiaimmal yukkát és zöldséget szed.
- A srácok nem járnak iskolába?
- Már nem. 14 évesek, az apjukkal dolgoznak a földeken.
Sok indiánközösségnél jelent gondot az, hogy a fiatalok nem járnak iskolába, de mind közül kirínak a guaymík. A gyerekek kevesebb mint ötöde éri el a hatodik osztályt, az érettségit pedig szinte alig van, aki leteszi. Ez nem gond elzárt, mikrotársadalmaknál, mint a tawahkák Hondurasban vagy az arhuacók Kolumbiában, de a ngäbe-buglék az összlakosság majdnem 5%-át teszik ki, s mint már írtam, a túlnépesedés miatt földjeik felaprózódtak. Ha nem változtatnak a hozzáállásukon, akkor a guaymíkra nem vár szép jövő.
Maradnánk hosszabb ideig, hogy jobban beleássuk magunkat az itteniek életébe, de nincs hol megaludjunk. Hiába vezet út Buäbdtibe, a turizmus nem létező fogalom az indiánok körében, pedig elnézve a környező hegyeket, lehetne itt mit csinálni. Ez is lehetne egy módja a túlélésüknek. A dzsip délután háromkor megérkezik, mi pedig búcsút intünk Mariának és családjának, ezzel együtt pedig a ngäbe-bugléknak...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
