Azt reméljük, Honduras olcsóbb lesz Guatemalánál, de sajnos ebben az országban is elharapódzott az infláció. Bár azért indultunk idejekorán útnak, hogy megússzuk az európai rezsiőrületet, itt az otthoninál is komolyabb árrobbanás elszenvedői vagyunk. Ettől függetlenül próbáljuk magunkat jól érezni az első Hondurasban töltött napokon. A világörökség részét képező omoai San Fernando-erőd például teljesen elvarázsol minket.
Corintóban felpattanunk egy csirkebuszra, és megindulunk Omoa felé. Megváltozik a táj. Petén legelői, valamint a Puerto Barrios környéki olajpálma- és banánültetvények után végre megjelennek a hegyek. Négy hét után jó végre hátrahagyni a síkságot, és bámulni az esőerdővel borított lankákat.
Omoát kicsit több mint egy óra alatt érjük el. Leszállunk a főút mentén, és megindulunk a part felé. Szállás után nézünk, abban a reményben, hogy Honduras talán nem lesz annyira drága, mint volt Guatemala. Sajnos az első két vendégháznál kiderül, ez az ország sem lesz a mi pénztárcánkhoz igazítva. A pandémia előtt Honduras kicsit drágább volt Guatemalánál, és ez az állapot semmit nem változott mostanra. Hosszú alku után 600 lempiráért sikerül kivennünk egy szobát egy a Puerto Barrios-i hotelnél is ócskább vendégházban. Ablakmentes, kifeküdt matracos, csótányos rettenet, de többre sajnos nem futja.
70 lempira egy adag pupusa - Honduras sem lesz olcsóbb Guatemalánál
Az étel sem olcsóbb. A szembelévő pupusázónál 70 lempirát kérnek egy töltött kukoricalepényért. 2016-ban ugyanezért a pupusáért 10 lempirát kellett fizetni. Abban a reményben jöttünk Közép-Amerikába, hogy itt biztosan nem érződik majd az orosz-ukrán háború hatása, de úgy tűnik, tévedtünk. A pupusázóban megtudjuk az okát a képtelen inflációnak:
- A benzin Mexikóból jön, és ők sajnos a gringókkal tartva követik az égbe szökő olajárakat - meséli a kifőzde vezetője - 130 lempira egy gallon benzin, majdnem háromszorosa a múlt évinek. Emellett a liszt és a kukorica jó része Ukrajnából érkezik Hondurasba, aminek az ára ugyancsak duplája az eddiginek. A szállásadók pedig most próbálják visszahozni azt, amit a pandémia során elvettek tőlük. Egy turista nincs az országban emiatt. Itt Omoában sem látni szinte senkit - panaszkodik.
Omoa utcái elég néptelenek
A kései ebéd után lesétálunk a tengerpartra. Az utca kihalt, turistának tényleg nincsen nyoma. Pedig Omoában áll az ország legszebb erődje, a San Fernando, ami ráadásul a világörökség része.
Nekünk drága Honduras, hár még neki!
Az öböl a háttérben nyújtózó hegyekkel fantasztikus, a part azonban elképesztően szemetes. Itt-ott kupacba van szedve a műanyag, de a hullámzás megállás nélkül hozza ki a széklábakat, üres fogkrémes tubusokat, szakadt papucsokat. A gyerekek persze beleállnak a vízbe, de inkább a tájat bámuljuk.
Omoa zseniális hely lehetne, ha nem lenne ennyire szemetes
Az éjszaka nem könnyű. Légkondit nem indíthatunk, mert Barangó és Zaránd azonnal tüdőgyulladást kapnának, úgyhogy izzadunk hajnalig. Nagy nehezen azért eltelik az este, reggeli után pedig irány az erőd.
A San Fernando-erőd Honduras egyik legfontosabb történelmi épülete, mivel innen szállították az ország közepén bányászott ezüstöt Spanyolországba. Bár Omoa a 16. századtól kezdve fontos kikötő volt, erődítményt csak a gyarmati kor végén, 1775-ben kapott. Talán pont ennek köszönhető a makulátlan állapota; fél évszázad alatt nem érte olyan kalóztámadás, hogy az nyomot hagyjon rajta.
Barangót elvarázsolja a múzeum
Elsőként a múzeumot keressük fel, ahol korabeli cserépedények, puskák, ágyuk láthatók. Zarándot nem, Barangót azonban annál jobban érdeklik a kiállított tárgyak, és az én igen nagy örömre a térképek is felkeltik az érdeklődését.
A San Fernando-erőd a világörökség részét képezi
Ezután körebjárjuk az erődöt. Egy pár fős hondurasi kirándulócsoporton kívül nincs rajtunk kívül más, az őrök azt mondják, a pandémia óta nagyon ritka erre a külföldi turista.
Ritka az ilyen jó állapotban megmaradt erőd Közép-Amerikában
Leginkább a panamai San Lorenzo-erődhöz tudnám hasonlítani, de annál jóval nagyobb és jobb állapotú. Néhány terem az eredeti funkciója alapján szépen be lett rendezve. Van itt kápolna, lőszerraktár, ebédlő. Némelyik teremben denevérek csimpaszkodnak a mennyezetről, más szobákat fecskék lakják be.
A termek rengeteg meglepetést tartogatnak
Az ebédünket az egyik főút melletti kifőzdében fogyasztjuk el. Mindenki minket, illetve a két szőke gyermekünket bámulja. Tényleg nem lehetünk szokványos látvány errefelé.
A San Fernando-erőd egészen varázslatos hely
Visszamegyünk egy pisire a szállóra, aminek udvarát denevértetemek borítják. Egy srác emelgeti fel a laminát, majd csapdossa a földhöz az épp alvó bőregereket.
- Tele van a tető ezekkel a jószágokkal. Az emeleten olyan guanószag van tőlük, hogy nem lehet megmaradni a szobákban - ad magyarázatot a srác a denevér holokausztra.
Összeszedjük a srácokat, és inkább felvitetjük magunkat a folyóhoz egy tuktukkal. A szállásunk tulajdonosa szerint remek fürdőhely. Voltam már életem során sok jó fürdőhelyen, de ez egyáltalán nem az, sőt! A legtöbb ilyen folyókban errefelé autókat szoktak mosni, nem pedig fürdőzni. Azért jó két órán át lefoglalja a gyerekeket, mivel lehet kavicsokat dobálni és gátat építeni.
Ezért a folyóért nem éri meg tuktukba ülni
Délután ismét lesétálunk a partra. Mivel más gyerekek is ugrálnak a vízben, engedjük, hogy Barangó és Zaránd is csobbanjanak. Végülis a következő heteket Hondurasban töltjük, szokják csak a szemetet!
Ezért a naplementéért érdemes lesétálni a tengerpartra
Holnap irány Tela és a Punta Sal Nemzeti Park, ahová annak ellenére nem jutottam el soha, hogy legalább egy tucatszor jártam az országban.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
