Telába utazunk, hogy felkeressük a hondurasi partvidék egyik legismertebb látványosságát, a Punta Sal Nemzeti Parkot, ahol szembejön velünk korunk egyik legégetőbb problémája, a műanyagszennyezés. A fehér homokot mára felváltotta a mikroműanyag, a hínárt az orvosi maszk, a sziklákat pedig a háztartási gépek. Közép-Amerika országai lassan belefulladnak a mocsokba, ami ellen úgy néz ki, tehetetlenek vagyunk.
Omoából első körben Puerto Cortésba, onnan pedig San Pedro Sulába utazunk. A kikötővárosban épp csak teszünk egy kört Barangóval annak reményében, hátha rábukkanunk a csónakosra, akinek hetente egyszer van fuvarja Belize-be, hogyha visszafelé utazunk majd, ne kelljen a guatemalai határátlépéssel bíbelődni, de sajnos nem találjuk. A neten nincs sok infó róla, ezért az is kétséges, létezik-e egyáltalán még ez az opció.
Puerto Cortés egy ronda kikötőváros, ahol legfeljebb buszt érdemes váltani
Puerto Cortés nem jó hely, pont olyan igénytelen, mint volt Puerto Barrios. Most nincs idő hajókat nézni, bármennyire is szeretné a fiam, ehelyett visszasétálunk a buszmegállóba, ahol Erit és Zarándot hagytuk fél órával korábban.
A busz szerencsére gyorsan indul, így ebéd magasságában már San Pedro Sula gigantikus buszpályaudvarán ténfergünk. Ez a város sokáig vezette a világ legveszélyesebb településeinek listáját, s bár a mexikói drogháborúnak köszönhetően már nem dobogós, így is a kontinens egyik féreglyuka. Mivel San Pedróban mindent a Salvatrucha és a 18 közötti bandaháború sző át, nem szívesen állnánk meg a gyerekeinkkel várost nézni.
Amennyire tróger hely Honduras második legnagyobb városa, olyan jó a buszpályaudvara. Rengeteg kifőzde, boltok, kaszinók sorakoznak egymás mellett, és ez az egyetlen hely az országban, ahol kulturált a mosdó. Pénzt váltok, mert tegnapelőtt a határon csak annyit váltottam, hogy idáig elérjünk, de nem megy könnyen, mert a hondurasi bankok a helyieknek is csak korlátozottan váltanak valutát. Megint csak annyi pénzhez jutok, amivel max. Tegucigalpáig húzzuk ki.
Barangó kikönyörög egy pizzát ebédre. Bár ne tenné! Soha, de soha ne rendeljetek pizzát Közép-Amerikában, mert Mexikótól Panamáig ehetetlen mind.
Irány Tela! A menetidő normál körülmények között másfél óra lenne, de El Progresónál útfelújítás van, így háromórásra húzódik az utazásunk. Sötétben szállunk le a buszról. Zaránd elég nyűgös, végigsírja a taxiutat a belvárosig.
Telából lehetne jó hely, de turisták hiányában egy unalmas koszfészek
Írjak még bármit is a szállásárakról? Egy szűk lyukat bérlünk ki 1000 lempiráért, vagyis majdnem 50 dollárért éjszakánként, ahol bár azt állítják, hogy van melegvíz, ez nem igaz. Ez a legolcsóbb ár a városban egy kétágyas szobáért. Honduras is ugyanolyan megdöbbentő, mint volt Guatemala. Ezekben az országokban a pandémia előtt napi 20-25 dollárból el lehetett lenni, ma a budgetünk a 100 dollárt súrolja. Ennyiből lehet, Nyugat-Európában is meg tudnánk oldani az utazást.
Késő van, de vacsorát kell szerezni a majmoknak, úgyhogy lesétálunk a partra. Minden kihalt és csendes, csupán egyetlen lebuj van nyitva. Eszünk egy-egy adag sültkrumplit, közben a szakács körbetelefonálja a haverjait, van-e valaki, aki holnap megy csónakkal a Punta Salhoz. Negyed óra múlva felénk fordul és közli:
- Mázlitok van! Holnap jön egy turistacsapat San Pedróból, hozzájuk be tudtok ülni. A pandémia óta nem egyszerű itt az élet, mivel elmaradnak a külföldiek, és csak hétvégente vannak csónakok. Én is csak azért vagyok nyitva, mert a haverokkal söröztünk, de amúgy itt minden halott.
Reggel fél 8-kor a lebuj előtt várakozunk. Érkezik a csónak, teljesen üresen. A San Pedróból érkező csapat kicsit késik, addig elvisznek minket a parton felállított mobil irodához, ahol befizethetjük az utat. 800 lempira fejenként, Barangó féláron, Zaránd pedig ingyen jöhet, lévén még nincs két éves. Na, ez a nap biztosan nem jön ki száz dollárból!
Tela partvidéke szép lehetne, csak...
Fél órán belül beesnek a hondurasiak, és ami meglepetés, van rajtunk kívül turista; egy német páros ül be a csónakba. Nem beszélnek spanyolul, csak angolul, amivel elég nehéz messzire jutni Hondurasban. Azt mondják, Roatánról jöttek át tegnap, tartanak Guatemala felé, és gondolták, ha már itt vannak, eltöltenek egy napot Telában. Panaszkodnak, hogy milyen drága minden, és hogy holnap inkább elhúznak Guatemalába, hátha ott olcsóbb lesz az élet. Megnyugtatom őket, hogy nem így van, Guatemala is lassan nyugat-európai árakkal operál. Azért az szép, amikor a németek szívják a fogukat a közép-amerikai árak miatt.
A Punta Sal egy esőerdőkkel borított félsziget, ami csendes, fehér homokos öblöket rejt. Nagyjából egyórás csónakázással érjük el a szirteket, amik messziről tényleg csodásnak hatnak, csak nem szabad megközelíteni őket. Mert hogy a műanyagszennyezés egészen brutális. Már Playa del Carmenben is láttuk, hogy a hínárral zúzott műanyag is érkezik a hullámokkal, de ami ezekben az öblökben fogad minket, az egészen elképesztő.
Kiszállás a Playa La Bolsánál, aminek partját újabban nem homok, hanem mikroműanyag borítja
Az első helyen, Playa Cocalitón csak azért kötünk ki, hogy leadjuk az ebédrendelést, de már itt is látszik, hogy a műanyag papucsoktól, a palackoktól és az orvosi maszkoktól nem lesz felhőtlen a pancsolás.
Ez azonban semmi ahhoz képest, amit a Playa La Bolsánál tapasztalunk. Itt nagyjából megszűnt létezni a homok, a tengerpartot porszerű mikroműanyag fedi. A kötelezően mellénk küldött helyi vezető azt mondja, sajnos évek óta nem tudnak mit kezdeni a szeméttel, amit az áramlás Guatemalából hoz ide. Nem akarom neki mondani, hogy nem kell a szomszédra mutogatni, mivel Honduras pont ugyanolyan szemetes, mint Guatemala, még akkor is, ha ez a szemét véletlenül tényleg pont onnan jön. Azt például tudom, hogy a La Ceiba-i mocskot a Moszkító-parton teszi le az áramlás.
Eredei séta a Punta Sal Nemzeti Parkban
Szerencsére ezen a partszakaszon nincs tervezett fürdőzés, ehelyett teszünk egy negyven perces sétát az esőerdőben a félsziget túloldalára, Puerto Caribébe. Az ösvény elég sáros, így a helyi vezető sokszor emelgeti át Barangót a pocsolyák felett, amíg én Zarándot a kezemben cipelem.
Iszonyú meleg van és rengeteg a szúnyog, de a bőgőmajmoknál azért megállunk pár percre fotózni. A srácaimnak ez az első bőgőmajom élménye, a kisebbik fiam teljesen odáig van a hangjukért.
Bőgőmajmokat látunk a fákon
Puerto Caribe is meglehetősen szemetes, de a helyzet sokkal jobb, mint volt a túlparton. Zaránd és Barangó azonnal berombolnak a vízbe, élvezik, hogy itt legalább nem kell széklábakat, hűtőket kerülgetniük, mint Omoában.
Puerto Caribe varázslatos hely lehetne, ha nem lenne itt is szemetes a part
Nemsokára érkezik értünk a csónak, amivel egy kiszögelléshez visznek. Itt van egy átjáró a szomszédos öbölbe, amit úszva lehet elérni. A gyerekeim követelik, hogy ugorjak be. Kérésükre átúszom az alagúton, amiben amúgy alig lehet haladni, mert nagyon erős az áramlás.
Ezen az átjárón én is átúszom
Ezután megkerüljük az egész félszigetet, a közeli szigeteken pedig pelikánkolóniát fényképezünk. A közel háromórás program végén visszaérünk a Playa Cocalitóra, ahol mostanra a lehetőségekhez mérten összegereblyézték a szemetet a parkőrök.
Pelikánokat fotózunk a közeli szigeteken, de a sziklák falán rákokat, tengeri csótányokat is látunk
Strandolunk, halat eszünk, élvezzük a szebb napokat látott karibi partot. Szomorú, hogy mennyire elmocskoltuk a trópusi vizeinket.
A képeken nem látszik, de a Playa Cocalitót nem homok, hanem porszerű műanyag borítja
A parkőrök itt élnek a félszigeten, az egész családjukat ideköltöztették. Barangó azonnal jóban lesz az egyik kisfiúval, aki beviszi a házukba játszani, sőt, még tabletet is ad a kezem fiába, aki most találkozik először ezzel a tárggyal. Alig bírom rábeszélni, hogy jöjjön vissza a partra ugrálni a vízbe.
Barangó a strandolás helyett inkább a parkőr fiával játszik a házban
Délután fél 4-re érünk vissza Telába. Hogy ne a levegőtlen szobában kelljen ücsörögnünk, kisétálunk a Laguna Ensenadához, illetve annak torkolatához. Ez persze nem könnyű, mert az odavezető utat elzárja egy resort, ahová csak szállóvendégek mehetnek be. Szerencsére az adminisztráció engedi, hogy egy őrrel kiegészülve átsétáljunk a hotel területén, de azt szigorúan megtiltják, hogy fényképet készítsünk a házakról. Akiknek itt van nyaralójuk, azoknak nyilván van mit rejtegetniük.
Bár a telai strand az egyik legmocskosabb hely, ahol valaha jártam, a gyerekeim élvezik
A Telán túli partszakasz pont olyan vállalhatatlan, mint volt az Omoa környéki strand. A hotelen túl már senki nem gyűjti össze a szemetet, így kerülgetni kell a műanyagkupacokat. Ez persze továbbra sem érdekli Barangót és Zarándot, ők önfeledten szaladgálnak a parton. Csak azt bánom, hogy nekik már a tengerpart nem homokföveny lesz, hanem mikroműanyag-szőnyeg.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
