Amikor kislány koromban először hallottam Cartagenáról, mindig úgy képzeltem, mint ahol indiánarcú szépségek és kreol fiúk vegyes gyülekezete jár táncot vérpezsdítő latin dallamokra. Pálmafákat, hőségtől vibráló bambuszkunyhókat, vakítóan kék tengert láttam magam előtt. Aztán, ahogy idősebb lettem, úgy módosult a kép. A sok rossz hír hatására így lett lelki szemeim előtt kokainszagú veszélyes és titokzatos hely, ami hemzseg a bűnözőktől. Cartagena, teljes nevén Cartagena de Indias se nem a strandolni vágyók paradicsoma, se nem a drogbárók játszótere. Cartagena az a hely, amit egyszer kötelező látni, majd bele kell szeretni és vissza kell ide térni. Ahogy én is tettem.
Hétfőn a délelőtti órákban indulunk útnak Santa Martából egy kissé túlzsúfolt minibusszal. A húsvéti mulatságból hazatérő családoknál több kisgyerek is utazik, akik felváltva ürítik ki gyomruk tartalmát, így a busz belső terében meglehetősen kellemetlen szag kezd terjengeni. Bár a jegyet a Santa Marta-i buszpályaudvaron egész Cartagénáig vásároltuk meg, félúton, vagyis Barranquillánál elfogy az utas, ezért a sofőr úgy dönt, nem bíbelődik egy-két sápadt arcú gringóval, és az autópálya szélén átpakol minket egy ütött-kopott ócskavasba. Nem tudom, hogy ez a busz mióta van úton, de odabenn még a minibusz hányásszagánál is otrombább bűz üti meg az orrunkat. Szerencsére az elmúlt éjszaka tengerparti sörpartija elég sokáig tartott ahhoz, hogy az irritáló ingerek ellenére gyorsan mély álomba merüljek. Cartagena buszterminálján ébredek, 2009 után másodszor.
Cartagena egész Dél-Amerika talán legszebb városa
Húsvét hétfő van, a helyi járatok ma sem közlekednek a városközpont felé, ezért kénytelenek vagyunk a gringók zsebeit előszeretettel ürítő taxisofőrökhöz fordulni. A buszpályaudvar falain kifüggesztett táblák tájékoztatnak az aktuális tarifákról, amelyek alapján Cartagena óvárosába való eljutásunk 12 ezer pesóra jósolható, de 20 ezer peso alatt egyetlen sofőr sem hajlandó velünk szóba állni. A taxi piszkos nyomornegyeden halad keresztül, csak úgy, mint bármely hasonló méretű latin város esetében tenné.
Ezekért az erkélyekért érdemes eltévedni az ódon utcákon
Alig húsz percnyire a kosztól és mocsoktól határtalan gazdagság tárul elénk. A városfal mögött óriási a kontraszt. Gyönyörűen felújított, gondosan faragott faerkélyes pompás házak egész sora követi egymást. Olyan Cartagena óvárosa, mint egy mesevilág.
Minden évben egyre több és több a turista
A néhány utcából álló óváros színes épületeinek sajátos bája már négy évvel ezelőtt is magával ragadott, de akkortájt a tengerparton futó városfal környékén való sétától a tolvajok és a koldusok tömege miatt óva intettek az útikönyvek. 2013-ra változott a kép, ma már ez a része is telejesen biztonságos a városnak. A bűnözés visszaszorításának hála egyre több az építészeti szépségre, romantikára, napfényre, latin vidámságra és lazaságra kiéhezett turista.
Bár az utóbbi időben a helyiek utazókedve is nőtt, az óvárosban sok európai arcot vélek fölfedezni. Sokakat azonban nem a város páratlan szépsége vonz, hanem a szexbombának titulált kolumbiai lányok és macsó külsejű félvér fiúk. Rengeteg vegyes párost látok kézen fogva andalogni a városban; utoljára ilyen élményem Bangkokban volt, de ez itt több fokkal kulturáltabb.
Cartagena jelképe, a toronyóra
Az óvárosba három boltíves kapun keresztül vezet az út, amelyet 1888 óta egy - a város jelképének számító - óratorony díszít. Hogy miért ez Cartagena jelképe, nem tudom, mert több szebb épület van nála a városfalon belül.
A Hintók tere csak kora reggel csendes
Az óratorony mögött található a város egyik legszebb tere, a Plaza de los Coches, vagyis a Hintók tere. Korábban ez volt Dél-Amerika legnagyobb rabszolga piaca, ma lovas kocsik parkolója, amik arra várnak, hogy hízott gringókat furikázhassanak körbe a városon. Nem kell sokat rostokolniuk, mert hetente több luxushajó érkezik, s ilyenkor amerikai és európai nyugdíjasok ezrei lepik el az óváros utcáit. Nagyon idegesítő, mikor nem lehet átkelni az utca egyik oldalról a másikra, mert több mint száz fogat libasorban szállítja a csak néhány órára bekukkantó nyaralókat.
Ha megjelenik egy óceánjáró, több száz szekér lepi el Cartagena utcáit
A San Pedro Claver tér felé haladva a pompás épületek között jut hely a színes népviseletbe öltözött, telt tomporú, fekete gyümölcsárus asszonyoknak. Mellettük csillogó, felületesen kidolgozott fémszobrok mesélnek buzgón a város történetéről.
A tér közepén Pedro Claver jezsuita szerzetes, az újvilág első szentje karol át egy kétségbeesett arcú fekete rabszolgalányt. Claver gyógyíttatta és védelmezte az Afrikából ideszállított rabszolgákat, amiért a feketék máig nagy tisztelettel tekintenek rá. Nem úgy a gyümölcskofák a turistákra, akik ha emelik a fényképezőjüket, azonnal tartják a markukat baksisért. Ha nem adsz nekik, megkergetnek.
Én San Pedro Claver szobra előtt
A Claver tértől nem messze található Cartagena legöregebb katedrálisa, ami szerencsére nem vált a városhódító támadások martalékává. Történt egyszer, 1586-ban, hogy egy bizonyos angol kalóz, Sir Francis Drake kísérletet tett a város elfoglalására. Hónapokon át ágyúzta Cartagenát, majd a spanyol helytartó látván, hogy a rábízott kikötő lassan teljesen a tűz martalékává válik, alkut ajánlott. Többszöri egyezkedés után Sir Francis Drake lelépti díja 250 000 peso lett. Az arannyal teli ládákat állítólag több mint egy héten át rakodták be a kalóz hajójába.
Náluk a legdrágább a gyümölcs, mégis mindenki tőlük vásárol
A tikkasztó hőségben tett séta közben jólesik lekuporodni a Plaza Bolívar egyik árnyékos padján. Mellettünk két hetvenegynéhány éves öregúr foglal helyet. Az egyik előkap egy nagy zacskó füvet, majd teker egy akkora jointot, amekkorát még életemben nem láttam. A sarkon lovas rendőrök fordulnak be, de a két öreget ez egyáltalán nem zavarja, rágyújtanak a méretes cigire. Kiszúrják, hogy bámuljuk őket.
- Hola chicos! Kértek?
- Köszönjük nem. De amúgy ott vannak a rendőrök - figyelmeztetjük őket.
- Ne viccelj! - legyintenek - Hiszen ők is szívnak - hangzik a megnyugtató válasz.
Bárhol belefuthat az ember zenélő fiatalokba
A 17. századtól a hajózás fejlődésének köszönhetően Cartagena Dél-Amerika legjelentősebb kikötővárosává nőtte ki magát, ahol hegyekben állt az Európába szállítandó arany és drágakő, majd párszáz évvel később a marihuána és a kokain. Állítólag Barranquilla után ez a Föld második legnagyobb drogkikötője, ahonnan évente több ezer kiló fehér por kezdi meg utazását Európa felé.
A várost 1533-ban a spanyol konkvisztádor, Pedro de Heredia alapította az elrabolt és spanyollá átnevelt szépséges indiánlány, India Catalina segítségével, aki eredetileg a calamari törzsfőnök lánya volt. 1974-ben szobrot állítottak az indiánlánynak az óváros bejáratánál, bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy ezt a döntést a leigázott őslakosok is helyesnek ítélnék-e meg.
A táncosok sem ritkák a tereken
A szobron és az óvároson túl áll a San Felipe-erőd. Latin-Amerika legnagyobb és legjobb állapotban megmaradt vára egy igazi monstrum, célja Cartagena védelme volt. Sokaknak azonban valószínűleg nem a történelemkönyvekből ismerős, hanem egy filmből, aminek hatására Endre is - saját bevallása szerint - beleszeretett Kolumbiába. 1984-ban ugyanis itt forgatták Robert Zemeckis A smaragd románca című filmjének azon jelenetét, amikor a krokodil leharapja a gonosz katona kezét, miközben az Kathleen Turnert kívánja eltenni láb alól.
A San Felipe Dél-Amerika legnagyobb erődje
A San Felipe-erőd bejáratánál áll a városvédő Fél Ember, azaz Blas de Lezo szobra. Lezo, aki egy korábbi kalóztámadásba elvesztette egy karját, egy lábát és az egyik szemét (innen kapta gúnynevét), 1741-ben Edward Vernon admirális csapatai ellen védte a várost. 3000 emberével lemészárolt 25 000 angolt és elsüllyesztett 180 hajót, amire Vernon csak ennyit mondott: "Az Isten verjen meg, Lezo!". Meg is verte. A rengeteg halottat nem tudták idejében eltemetni, ami miatt dögvész pusztított a városban. A csatában legyengült Lezo tífuszt kapott, így végül saját mészárlásába halt bele.
Az esti Cartagena is mesés
Ha már Karib-tenger, napfény és pálmafák, akkor bennem ellenállhatatlan erővel újul ki a strandolási kényszer. Cartagena partvidéke erre nem alkalmas, de a reggeli órákban a kikötőből kisebb bulicsónakok indulnak a mintegy harminc kilométerre található kicsiny szigetekre. Bömböl a zene, a helyiek talpa alatt ég a talaj, az épp nem táncoló utasokat humoristák szórakoztatják. A hajó végighalad a modern városrész felhőkarcolói mellett, amelyek Cartagena üzleti negyedét képezik. Itt sem kicsi a kontraszt az óvároshoz és a nyomornegyedhez képest.
Bocagrande, Cartagena modern városrésze
Az első megálló a gyomorpróbáló, kétórás hullámlovaglás után Isla Rosario, Kolumbia egyik legexkluzívabb szigete. Méregdrága minden. A belépő az akváriumba sem a mi pénztárcánkhoz igazodik, így kénytelenek vagyunk kihagyni. Ehelyett van időnk fotózni a sziget madárvilágát, ami a méretéhez képest egészen egyedülálló.
Isla Rosario körül rengeteg a privát sziget
Az egyetlen megfizethető dolog a szigeten egy fickó tengeri herkentyűkből álló street foodja. 10 000 pesóért baráti egy adag languszta és homár. Most kóstolom először ezeket a tengeri ínyencségeket, de azt hiszem, maradok a hortobágyi húsos palacsintánál.
Csodálatos gémeket és íbiszeket lehet a szigeteken fotózni
Isla Rosario szigetétől már csak egy köpés Kolumbia egyik legszebb strandja, Playa Blanca, amit napfény, homok, pálmafák, játékos kutyakölykök és rengeteg lepukkant hippi jellemez. Szállás terén is ez utóbbiakra rendezkedtek be az öböl lakói, ugyanis nincs a parton egyetlen egy elfogadható vendégház sem, csak nagyon ócska bungalók és függőágyak. Piszkosak, viszont hihetetlenül olcsók, úgyhogy maradunk egy éjszakára.
Playa Blanca
Amíg a szállás filléres tétel, addig a kaja egyáltalán nem az. Vacsorára a legolcsóbb opció a 10 000 pesós, borzalamasan rossz hamburger. Ennyiért Isla Rosarión langusztát ettünk!
A függőágyazás mindössze öt dollár Playa Blancán
A tengerparton függőágyban alvás sokaknak nagy álma. Mindenki elképzeli, ahogy a holdvilágban lágyan morajlik a tenger és kellemesen hűvös szellő simogatja a bőrét. Ezzel szemben én azt érzem, hogy ragadok a sótól és nem a szellő, hanem az általa szállított homok csípked. Édes víz nem lévén a Playa Blancán, másnap délig (amíg a hajó meg nem érkezik értünk) egyfolytában vakarózom. Ettől függetlenül egész Playa Blanca felejthetetlen élmény, ahogy Cartagena is az. Egész biztos visszatérünk még ide jó párszor.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
