A shuar indiánok földjén az utazás nem könnyű. Coangos és Nantip után úgy gondoltuk, már nem érhet minket meglepetés, de nem számoltunk előre egy félnótás csónakossal, aki elfeledkezvén arról, hogy embereket szállít, Taisha ipari kikötőjében rak minket partra. Három tonna árut kell bepakolnunk egy kamionba ahhoz, hogy fuvarhoz jussunk Taishába.
Felocsúdva a csaknem fejvesztéssel járó nantipi kalandból, pihenőnapot rendelünk el. Endrével az elmúlt évben találtunk rá a Tiwintzától alig pár kilométerre fekvő Ayauch-lagúnára a körülötte fekvő őserdei parkkal, ami színes csodabogarak sokaságának ad otthont. Pista a másfél órás séta után annyira belekesül a lagúna látványától, hogy alsógatyára vetkőzik és a vízbe veti magát. Peti pedig, ahogy azt kell, percek alatt előkerít a faluból pár doboz jéghideg sört a kitikkadt csapatnak.
Pista pancsol az Ayauch-lagúnában
Ez a pók pedig épp elfogyaszt egy másikat
A korhadt fákon sok helyen látni ilyen gombákat
Egy mezei szöcske
Sehol a világon nem láttam annyi színes hernyót, mint ezen a vidéken
A következő napon Peñasba indulunk, mégpedig azért, hogy tekeregjünk egyet a mesés liánok, tekintélyes méretű gyökerek és mészkőoszlopok alkotta Óriások labirintusában. Csodák csodájára minden úgy történik, ahogy az a nagy könyvben, vagyis inkább a túraprogramban meg van írva. Azaz majdnem minden. Az ösvény sokkal rosszabb állapotban van, mint tavaly, gyakorlatilag tökéletesen benőtte a gaz, és néhány száz méter után annyira járhatatlanná válik, hogy nem tudunk utat törni magunknak a labirintus végén rejtőző lagúnáig.
Eri és Pista kijáratot keres a labirintusból
Az Óriások labrinitusa az átlag méretű embereknek is szűk
Egy érdekes formájú szöcske
Nem csak a rovarok, a növények is színpompásak
Terepszínű mimikri
Egy látványosabb szöcskefaj
A végére néhány szép gomba
Sok bánkódásra nincs időnk, mert a délután folyamán indul a busz velünk Moronába, hogy onnan Ecuador legelzártabb dzsungelvárosába, Taishába utazzunk. Előtte azonban még vár ránk egy jó ebéd.
Ecuador tradícionális ünnepi eledele a fanesca, amit jellemzően karácsonykor és húsvétkor készítenek. Mázlink van, hogy egy Tiwintza méretű településen sikerül belebotlanunk, mert tényleg ritka vendég az asztalon. A leves leginkább egy kevésbé fűszerezett halászlére hajaz, sűrűre turmixolt hallal és sok zöldséggel. Rendszerint fehér sajttal és keményre főtt tojással tálalják. Biztos vagyok benne, hogy a tiwintzainál lehet ezt jobban is csinálni, de az elmúlt napok yukka és papa china menüje után felüdülés minden falat.
Biztos vagyok benne, hogy van ennél jobb fanesca Ecuadorban
A délutáni órákban érkezünk San Jose de Morona poros kikötőfalujába, ami ma kivételesen nem is annyira poros, mivel a délutáni trópusi felhőszakadás sártengerré változtatta az utcákat. Az esőtől és a sártól moccanni sem lehet, de nem bánjuk, hogy a tetemes mennyiségű csapadék nem másnap, a Kashpaim-folyón ringatózva zúdul a nyakunkba.
Útban San José de Moronába
Erdőszéli, hangulatos szállásunk recepciósa egy félkegyelműnek tűnő, de amúgy nagyon jóindulatú lányka, aki mihelyt meghallja, hogy Taishába igyekszünk, telefonál csónakos öccsének. A srác olyan lelkes, hogy hajnali 5-kor már a bejáratnál toporog, hogy a csapatot teherautója platóján a kikötőbe szállítsa a saját csónakjához. A reggel derűs, még mit sem sejtünk a a későbbi megpróbáltatásokból, ami felülmúlja a lefejezéstől végül eltekintő shuar ítélőszék okozta izgalmakat is.
Morona kikötője
Morona kikötőjétől Tuutinentzáig csónakkal az út - tavalyi tapasztalataink szerint - nem több öt óránál. A csónakút az esőerdőben lélegzetelállítóan szép, még akkor is, ha kezdetben néhány teknősön kívül nem sok állatot látunk. Aztán egyszercsak az egyik lombkorona alól vagy egy tucat hoacín dugja elő a csőrét. Mit elődugja?! Ezek a durván kakas méretű búbostyúkok egyenesen pózolnak a kameráink előtt, mintha élveznék, hogy fotózzuk őket. Persze lehet, hogy csak puszta tunyaságukból kifolyólag nem kezdenek eszeveszett szárnycsapkodással menekülni. Már fióka korukban is nehéz mozgásúak, a szárnyaik végén növesztett denevérkarmokkal kapaszkodnak meg az ágakban, azok segítségével másznak fáról fára. Ekkortájt még jó úszók(!!!), de felnőtt korukra ezt a képességüket is elvesztik (ahogy karmaikat is), így nem marad más, mint az unalmas ringatózás a fák ágain. Olyan lassúak, hogy egy muslincát is képtelenek lennének elkapni, így aztán marad a zöld levelek rágcsálása, amiből viszont olyan sokat sikerül elfogyasztaniuk, hogy tohonya testtel a fák ágán ücsörögve szó szerint egész nap kérődznek.
Kicsit hosszúra nyúlik az utazás a Rio Kashpaimon
A madárfotózás jó móka, könnyen feledteti az idő múlását, annyira könnyen, hogy csak a hatodik óra elmúltával fogunk gyanút Endrével, hogy már régen el kellett volna érnünk a tuutinentzai kikötőt. A csónakos srác váltig állítja, hogy biztos a dolgában, s a kikötő itt lesz valahol a következő, vagy az azt követő kanyar után. A nyolcadik óra elteltével szállunk partra egy általunk tökéletesen ismeretlen kikötőben, amit - utóbb kiderül - a helyiek áruszállításra használnak. Ezzel még nem is volna semmi baj, csakhogy ebből a kikötőből nem közlekedik semmilyen személyszállításra alkalmas jármű Taishába, csak akkor, ha éppen áru érkezik.
A hoacín Amazónia leghülyébb madara
A parttól nem messze áll egy faház, aminek tornácán három ember ücsörög. Egyikük azt állítja, hogy tíz percnyire fölfelé a folyón van egy ösvény, ami elvisz egy indiánfaluhoz; onnan talán lehet telefonálni, hogy küldjenek értünk egy kocsit a városból. Visszapattanunk a csónakba és nekiindulunk, de nem sikerül rábukkannunk az ösvényre. Lehet, hogy Peñas labirintusához hasonlóan ezt is benőtte a gaz. Az egész akció arra jó csupán, hogy bőrig áztasson minket az időközben érkező trópusi felhőszakadás.
Visszatérünk az elhagyatott kikötőbe, ahol egy helyi srác épp a motorját mossa. Endre megkéri, hogy furikázza be őt az innen tíz kilométernyire található faluba, hátha ott van telefon. A srác egy ideig vonakodik, de pénzzel meggyőzhető, mint mindenki ezen a vidéken. Endre és a srác felpattannak a motorra, majd eltűnnek az erdő mélyén.
A kikötőbe időközben érkezik egy csónak, benne több raklapnyi cementeszsákkal, valamint legalább 30 darab százliteres benzines hordóval. Este 8, mire Endre visszaér. Bár telefonálnia nem sikerült, menet közben találkozott egy teherautóval, ami a benzinért és a cementért jön Taishából. Negyed óra elteltével megérkezik a rozoga teherautó. A csónakból eközben a folyóba dobálták a hordókat, amit a sofőr, a felesége és annak az anyja kezd el felpakolni a platóra.
Tehénszállítás amazóniai módra
Endre megegyezik velük, hogy segítünk cipelni a hordókat, cserébe vigyenek el minket Taishába. Belemennek az üzletbe, így Endre és Peti egy órán át küzd a hordókkal, mire végre minden a helyére kerül. A plató csaknem tökéletesen megtelik, a hordók mögött fennmaradó méterszer két méteres helyre tudjuk hatunkat bepréselni. Őserdei léptékkel öreg éjszaka van, mikor útnak indulunk a hordók mögött kapaszkodva.
A kocsi által okádott tömény kipufogógáz folyamatosan beáramlik a raktérbe, ahol a korábban a tűző napon felforrósodott hordókból amúgy is forró és elviselhetetlen szagú benzingőz árad. Az út tele van több méteres kátyúkkal, ahogy zötyögünk, a hordók kiszorítanak minket a helyünkről. Néha attól tartok, hogy a kocsi a feje tetejére áll, és kapok a nyakamba néhány mázsa cementet.
Emlékezzünk meg félnótás csónakosunkról
A csúcspontot egy vén, recsegő-ropogó függőhíd jelenti, amin nem hiszem, hogy valaha ekkora súlyú jármű átkelt. Túléljük mi is, a híd is. Taisha ugyan csak 30 kilométerre van, mégis több mint három órán át zötykölődünk Ecuador legsűrűbb esőerdőjén keresztül. Éjfél is elmúlik, mire Taishába érünk. A hotel, amiben a szobákat foglaltuk, még nyitva van. A tulajdonos meglátván minket, csak ennyit mond:
- Nem hittük volna, hogy megérkeznek. Kiadtuk a szobáikat, de talán lesz elég ágyunk.
Összeütnek nekünk egy tál salchipapát, amit hideg sörrel öblítünk le. Végül mindenkinek találnak ágyat, így pihenhetünk egyet túránk utolsó állomása, Yuwints előtt.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
