Wampusirpi a Moszkító-part talán legkevésbé izgalmas települése, nekem mégis hatalmas élmény ide visszatérni tíz év után. Itt találkozom ugyanis azzal a családdal, akik éveken át egyengették az utazásaimat a környéken, és akiket sokkal többre tartok, mint szimpla barátoknak. Rajtuk kívül összefutunk Joséval is, aki a kábítószer miatt vált meg papi hivatásától. Wampusirpi nem szép hely, de rengeteg történet ismerője.
Hajnalban kelünk, de nehezen bocsátjuk folyóra a pipanténkat, mert ugyanaz a forgatókönyv játszódik le, mint minden alkalommal, amikor Pimientában jártam. A Rio Patuca ezen szakaszán nincs az embereknek pénze, ezért nehezen jutnak Wampusirpibe, a környék fővárosába. Ezúttal is könyörög a fél falu, hogy vigyük el őket, de előre tisztázom a csónakossal, hogy csak annyi embert engedünk be a pipantéba, amennyi nem veszélyezteti a megérkezésünket. Vagyis a plusz súly miatt ne fogyasszon annyit a motor, hogy Ahuasban rimánkodni kelljen a benzinért, hogy vissza tudjanak jutni Pimientába. Sokszor előfordult ez velem, s lévén egy csónakmotor tízszer annyit fogyaszt, mint egy átlagos autó, elég sok pénzembe került már az önzetlenségem.
Indulnánk Wampusirpibe, de a fél falu velünk akar utazni
Így sem utazunk egyedül. Jó pár családot magunkkal viszünk, akik rokonlátogatni, bevásárolni, orvoshoz menni akarnak Wampuban.
Úton Wampusirpibe
Az út két és fél órás. Pimienta után magunk mögött hagyjuk a Colón-hegység mészkőszirtjeit és ellaposodik a táj. A folyó nem túl izgalmas errefelé, néhány ranch és tanyabokor szegélyezi a folyópartot, esőerdőnek egyre kevesebb nyoma van.
A Rio Patuca alsó szakasza messze nem olyan látványos, mint volt a Colón-hegységnél
A késve érkező esős évszaknak köszönhetően Wampusirpi kikötője elég sekély, nem tudunk felevickélni a hídig. Csónakosunk kirak minket a parton, ahol azonban térdig ér az iszap. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg felbotorkálunk a száz méterrel odébb lévő kikötőig. Edas és Licar mindenben segítenek, hiszen nekik ez hazai pálya, ebben a közegben szocializálódtak.
Wampu sokkal nagyobb hely, mint volt Krautara és Pimienta, ezért a benzines hordókat nem lehet csak úgy széthagyni. Licar édesanyjának a házánál pakolunk ki, ami tíz perc gyaloglás a kikötőtől. Nem kell mondanom, mennyire könnyű sárban 50 literes hordókat tíz percen át ráncigálni hegynek felfelé. A csapat tagjai persze nem lankadnak, teszik a dolgukat tisztességgel, csak Csaba kap felmentést, akinek ugye ujjai bánták a sutawalai kalandot.
Wampusirpi igazi világváros Krautara és Pimienta után
Wampusirpiben a világon nincsen semmi. Egyetlen éjszakát tervezünk itt tölteni, de engem mind közül ez az éjszaka érdekel a legjobban. Tíz év után végre talalákozni fogok a családdal, akik anno bearanyozták a napjaimat a Moszkító-parton. Licart külön kértem, hogy ne értesítse őket, hadd legyen meglepetés a betoppanásom.
Teodulo, a Salinas-család feje a világ egyik legaranyosabb embere. Krautarából származik, de a rancherók erdőégetése miatt pár évvel ezelőtt Wampuba költözött feleségével, Domingával, valamint gyerekeivel, köztük a barátommal, Ronyval és az unokákkal.
Barátaim háza Wampusirpi szélén
A család a falu végén vett házat, húsz perc sétára a központtól, a fenyőliget határában. Wampusirpit dél felől nem esőerdők, hanem a Közép-Hondurasból is ismert fenyvesek veszik körbe, ami tökéletsen más ökosztisztéma, mint innen néhány kilométerre a folyó menti dzsungel.
Zoli lufizik az unokákkal
Öreg barátomnak leesik az álla, amikor meglát, Dominga is hatalmas "Endi!" felkiáltással üdvözöl. Hirtelen azt sem tudják, mihez kapjanak, csak vakarják a fejüket, és mondogatják, hogy "puchica", amit a világon Teodulo mond a legszebben. Ott van a teraszon Rony legnagyobb gyereke is, aki szegény mozgás-, beszéd- és hallássérült. A megboldogult Edalínak négy órát kellett pipantéznie vajúdva, hogy elérje a kórházat. Kiderült, a köldökzsinór a gyerek nyakára tekeredett, így órákon át oxigénhiánnyal küzdött a kicsi, aminek komoly agysérülés lett a vége. Persze ő is megismer, így tapsikolva, vigyorogva üdvözöl.
Rony legnagyobb fia, aki fogyatékossága ellenére megismer és üdvözöl
Felkötjük a teraszon a függőágyakat, majd Teodulóval és a srácokkal besétálunk a faluba, hogy bevásároljunk az esti főzöcskézéshez. Wampuban már van bolt, minden kapható, ami Catacamasban vagy Palestinában. Rony sajnos nincs a városban, egy ranchen dolgozik Catacamas közelében, de elérjük telefonon. Váltunk pár szót, majd elmentem a számát, hogy a következő alkalommal tudjam értesíteni, ha jövök.
A boltban összefutunk Ioannal, Rony es Edalí második gyermekével. 17 éves, majdnem felnőtt. Mosolyogva üdvözöl, emlékszik rám gyerekkorából. Azt kéri, mutassak neki képet az anyukájáról, mert pici volt még, amikor meghalt, és mostanra nem emlékszik az arcára. Megígérem neki, ha hazatérek, küldök neki fotókat.
Teodulo és Dominga családja a legkedvesebb emberek a Moszkító-parton
Felkeressük a csokigyárat, amit Wampusirpi katolikus papja, a katalán José üzemeltetett anno. 2012-ben zárva tartott, mert lezuhant egy repülő a kakaóföldjén, és azon túl, hogy letarolta a termést, a fedélzeten több száz kiló kokaint találtak. Vannak, akik azt állítják, a szállítmány a papé volt, a csokigyár pedig csak fedősztori a droghoz.
José is régi ismerősként üdvözöl. Azt mondja, az eset után levetette a reverendát, kilépett az egyházból, de maradt, mert az életét képtelen elképzelni Wampu nélkül. Megkínál minket csokoládéval, majd beszélgetünk egy kicsit Magyarországról, ahol járt még azelőtt, hogy missziót vállalt volna a Moszkító-parton.
Csirkepaprikást főzünk a családnak, aztán nyugovóra térünk. Éjjel ömlik az eső, nehezen jön álom a szememre. Folyton azon jár az agyam, mennyi minden változott a Moszkító-parton az elmúlt tíz évben. A csapatom tagjai nyilván nem érzékelik a különbséget, csak én tudom, mennyivel kilátástalanabb lett itt minden azzal, hogy erőszakosan próbálják az őslakosokat bevonni a hondurasi gazdaságba és társadalomba.
Reggel búcsút intünk a családnak. Hagyok egy kevés pénzt Teodulóéknál, majd kisétálunk Edasszal és Licarral a kikötőbe, hogy meginduljunk Ahuas felé, ahonnan délután 2-kor indul majd a menetrendszerinti csónak Brus Lagunába.
Életképek a Rio Patuca alsó szakaszáról
Az út hosszú és unalmas. Síkvidéken tekergünk, messze már a látványos hegyvidék. Szerencsére jó az idő, talán csak egyszer kap el minket egy futó zápor az út alatt. Ennek köszönhetően látunk sok szép állatot, jabirukat, krokodilokat, kanalasgémeket, tukánokat és arapapagájokat. Az infrastruktúra javulásával egy valamiben előrelépett a Moszkító-part: az állatok védelmében. Bár szűkül az életterük, ma már nem vadásszák sem a krokodilokat, sem az iguánákat, így ha a Moszkító-partból nem is vált a második Costa Rica, sokkal több állatot látni, mint tíz évvel ezelőtt.
Az élővilág miatt érdemes készenlétben tartani a fényképezőt
11 óra magasságában futunk be Ahuasba, illetve annak kikötőjébe, Paptalayába. Ez az egyutcás falu a Moszkító-part közlekedési csomópontja, hiszen innen nem csak fel és le lehet utazni a Rio Patucán, de csónakok indulnak Puerto Lempirába és Brus Lagunába is. Mi ez utóbbiba tartunk majd, így megveszem a jegyeket a délutáni hajóra. Nem kevés pénz, 700 lempira fejenként.
Ahuas kikötője, Paptalaya
Licartól és Edastól elbúcsúzunk, mivel ők mennek vissza Wampuba. Egy héten át kísértek minket mindenhová, nagyon hálás vagyok nekik, de úgy hiszem, ők is azok nekem. Azzal köszönök el tőlük, hogy megígérem, a következő felbukkanásomra nem kell tíz évet várjanak.
Paptalaya temploma
Van pár óránk a faluban, ezért teszünk egy sétát Ahuas egyetlen utcáján. Ez a település sokkal szellősebb és rendezettebb, mint voltak az eddigiek. Katonákkal is összefutunk, akik meglepődnek a turisták látványán. Azt mondják, aki idegen errefelé, az mind gyanús, mert biztos drogban utazik. Mikor meggyőződnek róla, hogy mi nem drogfutárok vagyunk, még közös fotókat is engednek készíteni.
Végre van térerő!!!
Délután kettőkor megindulunk a Moszkító-parton tett utazásunk utolsó állomása, Brus Laguna felé...
Indulás Brus Lagunába!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
