A Moszkító-part legizgalmasabb része a Colón-hegység, aminek karsztvidéke fantasztikus barlangokat rejt. A Sutawala után Pimienta környékén dzsungeltúrázunk, és botlunk egy olyan barlangba, amihez hasonlót még egyikünk sem látott. Barlangrajzokat kerestük, fantasztikus fosszíliákat találtunk, közben persze küzdöttünk az elemekkel. A sár lassan teljesen kikészít minket.
Elbúcsúzunk az egykor szebb napokat látott Krautarától és Pimienta felé pipantézunk tovább. Hagyunk egy kevés benzint és rizst a falunak, az útra pedig továbbvisszük magunkkal Licart és Edast, akik szinte könyörögnek, hadd jöhessenek velünk.
Zoli készíti össze a fotócuccát az útra
Elmegyünk a tawahkák fővárosa, Krausirpi mellett. Az utolsó emlékem a településről nem túl pozitív. 2012-ben 40 fokos lázzal, vérmérgezéssel küzdöttem, ráadásul a benzinünk is elfogyott Pimientából felfelé. Megállítottunk ugyan egy pipantét, hátha adnak egy kevés üzemanyagot, de nem jártunk sikerrel, mert kokaint szállítottak, és féltek, beméri őket a hadsereg. Félholtan kúsztam fel az orvoshoz, akinél kötszeren kívül nem volt semmi. Végül egy zsákomban elfekvő thaiföldi antibiotikummal kúráltam magamat, de napokig tudattalanul fetrengtem a függőágyamban.
Krausipri faluja a Rio Patucáról nézve
Pimienta nincs messze a tawahkák földjétől, alig negyven perc alatt megérkezünk a festői fekvésű miszkító faluba. Sokan nem tudják, de a Moszkító-part nem a szúnyogokról, hanem a miszkító indiánokról kapta a nevét. A népcsoport nevének eredete az angol kalózokhoz köthető, akik a spanyolok elleni hadjáratok során rájöttek, az őslakosok remekül céloznak, ezért muskétásoknak kezdték őket nevezni. Állítólag az angol musketeer szó finomodott miszkítóvá az évszázadok során.
Pimienta mesés helyen fekszik
A terv az volt, hogy Edalí házában alszunk majd, de a miszkító barátosném sajnos már nincs közöttünk. Korábban aludtunk a testvérénél is, de bevallom, ekkora időtávlatból nem emlékszem sem a nevére, sem arra, hol volt a háza.
Pimienta elég fotogén falu
Licar gyorsan felkutatja a lehetőségeket, pár perc múlva már érkezik is egy magát fontosnak érző ember, aki kijelöli a csapatomnak a bolttal szemben álló házat szállásként. Nagyjából ugyanolyan lepukkant, mint volt a krautarai ház, de ebben laknak. Egy nagyon idős, tüdőbeteg bácsi él az egyik szobában, a másik két helyiséget azonban megkapjuk.
A szállásunk a ház urával a tornácon
Miközben takarítjuk a házat, emberek tucatjai veszik azt körbe. Mindenki találkozni akar a gringókkal, főleg a gyerekek nagyon kíváncsiak. Csabáék előhalásznak egy halom lufit, amit szétosztanak közöttük. Zoli nem boldog az akciótól, mert ő fotós, és így képtelen normális portrékat készíteni a képbe belógó színes gömbök miatt.
Nemsokára befut a mókamester Juan és Maximiliano is. Mindkettőjükkel többször túráztam már Pimienta környékén. Régi ismerősként üdvözölnek, és ők is megerősítik, hogy Edalí sajnos már nincs közöttünk. Az ételt a templom melletti háznál rendelem le, természetesen hozott alapanyagokból, babból és rizsből. Az atya ragaszkodik hozzá, hogy vacsora előtt beszélgessünk egy keveset, amire természetesen igent mondunk.
Marhapásztorok viszik a jószágaikat Wampusirpibe
A délután csendesen csordogál, többnyire csak nézzük, hogyan forgolódnak az emberek a bolt környékén. Tíz éve még nem lehetett semmit sem venni a falvakban, esetleg csak alapanyagokat, ma azonban minden kapható, ami a városokban. Üdítő, chips, konzervek, feltöltőkártya és alkohol. Az elég gyorsan kiderül, hogy ez utóbbi sajnos komoly problémát okoz Pimientában, ugyanis minden ember, akinek valamilyen szőr már el kezdett nőni az arcán, tolja az arcába a műanyag palackos Platát. A hondurasi szeszgyár remeke igazi agysejtpusztító rettenet, ami úgy kellett az indián falvaknak, mint tükorpontynak a mászófal. Maximiliano, aki elmondása szerint nem iszik, óva int minket mindentől és mindenkitől:
- Mióta itt van a bolt, rengeteg a probléma. De nem csak az alkohol a baj, hanem a kábítószer is. A fiatalok mind a kokainban látják a jövőt. Szörnyű! - panaszkodik régi barátom.
Mivel egy hete nem ittunk semmit, mi is rámegyünk a Platára, már csak kíváncsiságból is. Maradjunk annyiban, hogy az a fajta rum, ami még a kólát is el tudja rontani. Ezután Maximiliano elvisz egy házhoz, ahol illegálban kapható giffiti, a garifúnák gyomorkeserűje. Ez legalább valamennyire természetes eredetű ital, de jónak azért nehezen mondható.
Az atya Maximilianóhoz hasonlóan a drog és az alkohol szörnyű hatásairól mesél, és hogy e kettőnek köszönhetően mennyire veszélyessé vált Pimienta. Azt magyarázza, hogy a Biblia tiltja az alkohol fogyasztását, és ezt hiába magyarázza a fiatalságnak, nem érdekli őket. Az tény, hogy a Plata iszonyat ital, de a vallási szélsőség csak ront a helyzeten.
Szívből utálom az őslakos településeken a keresztény egyházak minden ágát, mert olyan nézeteket akarnak ráerőltetni az emberekre, amik csak megosztottsághoz vezetnek. Ráadásul az ember minden párbeszéd végén kényelmetlenül érzi magát, ezzel most sem vagyunk másképp. Rövid eszmecserénk végén kéri, hogy adakozzunk az egyháznak, hogy fel tudják újítani a templomot. Csapatunk egyik tagja sem mélyen vallásos, ezért épp csak annyit hagyunk ott, amennyi nem ciki.
Miszkító gyerekek Pimientában
Az éjszaka penetráns. Egy ideig a részegek üvöltését hallgatjuk, később a tüdőbeteg öreg krákogását. Mire mindenki elhalkul, egy disznókonda vonul be a házunk alá röfögni. Csak hajnalban derül ki, hogy nem szimpla röfögésről volt szó; az egyik koca malacokat ellett a függőágyunk alatt.
Pimientára és környékére eredendően két napot szántunk volna, de azzal, hogy Tegucigalpába egy nap késéssel érkeztek meg a csomagok, húznunk kellett a programon. Eltekintünk a repülőgéproncshoz tervezett kirándulástól, helyette a Pimienta környéki hegyekre és barlangokra koncentrálunk.
Korábban többször jártam az 1986. augusztus 14-én lezuhant katonai repülő roncsainál, amik máig ott hevernek Mosquitia esőerdőinek mélyén. De nem csak a repülő darabjai, bőröndök, ruhák is fekszenek a földön, mintha a baleset épp most történt volna. A gépet állítólag nicaraguai szeparatisták lőtték ki, a fedélzeten utazó 59 ember mindegyike életét vesztette. Puerto Lempirából tartottak Tegucigalpába egy katonai rendezvényre, ahová a tábornokok és katonák családtagjaikat, gyerekeiket is magukkal vitték.
A 2010-es túránkon a balesetnek állított emlékművet is felkerestük
A Hercuels C-130-as egyik darabja most is ott pihen az erdő mélyén
A roncsokhoz vezető ösvény tele van barba amarillákkal, a Moszkító-part legveszélyesebb kígyójval
A roncsokhoz vezető ösvény még a sutawalai csapásnál is sárosabb, ráadásul hemzseg a barba amarilláktól, amikkel több alkalommal összefutottunk a korábbi túráinkon. A csapat szívesen mond le erről a sétáról, sőt, Zoli és Máté mindenféle dzsungeljárástól elzárkózik, elég volt nekik a szenvedés a Sutawalában. Ismét Csabával és Zsolttal vágok neki a távnak, no meg a kísérőinkkel, Maximilianóval és Juannal, illetve Licarral és Edasszal, akik mindenképp szeretnének velünk tartani.
A Pimientából kivezető ösvény sem egyszerű, mert át kell kelni hozzá egy lápos területen. Ha nehezen is, de sikerül átevickélnünk a mocsáron.
Hátunk mögött hagyjuk Pimientát
Az utolsó háznál tarantulára bukkanunk. Nem nagy, de igen tetszetős példány. Itt egészül ki a csapatunk Israellel, egy fiatalabb sráccal, aki emlékszik rám gyerekkorából. A Moszkító-part nem vonz turistákat, igen ritka látvány errefelé a fehér ember. Talán ezért botlok úton-útfélen olyan őslakókba, akiknek van velem kapcsolatos emléke, élménye.
Ezt a szépséget a falu határában látjuk
Az utolsó ház után egy rettenetes ösvényen baktatunk a sziklák irányába. Tudom, melyik barlanghoz visznek minket, sokszor jártam már itt. Régen jaguár lakta, illetve erre engedtek következtetni a korábban bent talált csontok.
Útban Pimienta barlangjaihoz
Nagyjából egy óra gyaloglás után érjük el az esőerdőt, ahol bár áll a víz, legalább sekélyebb a sár. A barlang száját gyorsan megtaláljuk. Az üreg bár jóval nagyobb, mint bármelyik, amit a Sutawalában találtunk, pár perc alatt bejárjuk. Már nincsenek csontok odabenn, mint anno, ami annak tudható be, hogy bárki, aki Pimientába érkezik, felkeresi a barlangot.
Pimienta ismert barlangja nem nyűgöz le minket
Juanékat megkérem, hogy menjünk tovább, hátha találunk valami újat. Juan persze azt mondja, nincs semmi beljebb az erdőben, de Maximiliano megnyugtat, hogy ő tud egy bejáratot innen nem messze, bár a barlangba soha nem mert bemenni. A bejárathoz machetézni kell, de húsz perc alatt megérkezünk ahhoz a sziklához, aminek a tetején nyílik egy üreg. Felmászunk a tetejére, ahol Csaba úgy dönt, a keze miatt nem jön be, és marad Juannal, valamint Maximilianóval a bejáratnál.
Csaba, Juan és Mximiliano csak idáig tart velünk
Az egyetlen pimientai srác, aki velünk tart, Israel. Elmondása szerint soha nem járt még itt, ahogy Licar és Edas sem. Nem baj, megyünk!
A barlangot egy szubterrén folyó marta ki, ami jelen pillanat teljesen száraz. Bár lassan egy hete esik az eső, ennyi víz nem volt elég ahhoz, hogy meginduljon az utánpótlás. Ez a mi szerencsénk, mert így száraz lábbal tudunk végigmenni a járatain. Licar megy elől, hátul pedig Edas és Israel próbálja memorizálni a barlangot.
Mivel idén elmaradt az esős évszak, járhatóvá vált a barlang
Látunk pár kaszáspókot és tücsköt, de az élővilág elég szerény, ami azt igazolja, hogy ez a barlang normál állapotában tele van vízzel. Itt-ott agyagpadok alakultak ki, amiken csúszkálunk. Az egyik ilyen padon pettyes paka lábnyomokat látunk; ezek az állatok szeretnek sötét üregekben megbújni.
Itt-ott nagyobb termekbe is belebotlunk, ahol cseppkövek alakultak ki, de mi elsősorban nem a felszínformák, hanem - az őslakosok elmesélései alapján - barlangrajzok miatt vagyunk itt. Nyilván, ezekre kevés az esély egy jellemzően szubterrén folyó alagútrendszerében, de a magasabb termek régen is alkalmasak lehettek rajzok elhelyezésére.
Tökéletes töbör a barlang mennyezetén
Az egyik falon fantasztikus fosszíliákat látunk. Kagylók, csigák maradványai tűnnek fel vagy fél méter vastagságban, de egyéb, általam nem ismert tengeri élőlények maradványai is a felszínre buknak.
Tengeri fosszíliákat látunk a barlangban
Majd egy órán át követjük a folyómedret, ami egy apró lagúnában végződik. Biztos, hogy innen tovább lehetne menni, de ahhoz már búvárfelszerelés kellene, ami értelemszerűen nincsen nálunk.
Ez az apró lagúna zárja a kirándulásunkat
Visszafelé az egyik kisebb teremben korom nyomaira bukkanunk. Ez lehet akár régi is, de lévén a víz elvitte a faanyagot, képtelenség lenne meghatározni a korát. Innen nem messze egy furcsa formájú követ fedezünk fel az agyagban. Nem tudom, természetes eredetű-e vagy mestreséges, akár egy régi matete, vagyis kukoricamorzsoló is lehet.
Korom és ez a kő emberi jelenlét nyoma is lehet
Majd két órán át járjuk Zsolttal és indián vezetőinkkel a barlangot, amire akár napokat is lehetne szánni. Biztos vagyok benne, hogy beljebb a Colón-hegységben ennél is nagyobb barlangokat lehet találni, de azok komolyabb tervezést igényelnek.
A kilátó felé egyre mélyebb a sár, így feladjuk a túrát
A túra után megindulunk a kilátó irányába, ahová azért járnak a miszkítók, hogy térerőt találjanak. Nem utolsó sorban a szirt tetejéről elég jó a kilátás a Rio Patucára, valamint a Colón-hegység északkeleti vonulataira. A sétát azonban egy idő után feladjuk, mert az ösvényt derékig érő sár borítja. Csaba nem mer kockáztatni a sérült kezével, és Zsolt is úgy van vele, eleget láttunk a mai napon.
2012-ben álltam fenn utoljára a kilátó tetején, ahonnan ez a kép fogadja az embert
Visszatérünk a faluba, ahol Máté és Zoli szociális életet él. Bár nem beszélnek spanyolul, egész jól elboldogultak a miszkító gyerekekkel, akik olykor még el is kísérték őket a faluba sétálni.
A megérdemelt cuba librénk a magzatvízelhajtó Platából keverve
Lehúzunk egy újabb szórakoztató éjszakát, amit végigröfögnek a disznók, majd reggel bepakolunk a pipanténkba, és irány Wampusirpi!
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
