Összeszedem a családot Nicaraguában, majd megindulunk északnak. Hondurasban egy Sabana Grande nevű apró faluban kötünk ki, ahol megismerkedünk Los Nanzales kék folyóival. Nem tudom, hogy kerülte eddig el a figyelmemet ez a természeti csoda. Ha egyszer Hondurasban jársz, ezt a helyet ki ne hagyd!
A csapatom hazarepül, én pedig a San Pedro Sula-i buszpályaudvarra vitetem magam taxival. Irány Nicaragua, aminek fővárosában össze kell szedjem a családomat, hogy meginduljunk ismét északnak, mivel a karácsonyt már szeretnénk Mexikóban tölteni.
Elsőként Tegucigalpába utazom, ahol meg kell aludjak. A Palmira Hostelbe vitetem magam, mint az elmúlt egy hónapban mindig, amikor a hondurasi fővárosban jártam. Nincs hangulatom a nyüzsgéshez, ezért lemegyek a benzinkútra, veszek egy szendvicset és magamra zárom a szobám ajtaját.
Másnap Managua lenne a cél, de ebben két dolog is megakadályoz. Az egyik, hogy amint elhagyom a várost a busszal, rámjön a hasmenés, ezért a Loarque városrésznél kénytelen vagyok megszakítani az utazásomat. Lehet, nem kellett volna két tejkrémes lángost bedörgölnöm Comayagüela piacán az indulás előtt?
Tegucigalpából dél felé haladva ez a táj fogadja az embert
A másik, hogy észreveszem, elhagytam a laptopom tápkábelét, aminek pótlását valahogy meg kell oldjam. Ha Managuába érek, ott tuti nem lesz a gyerekek mellett időm elmenni vásárolgatni, ezért Cholutecában ismét megszakítom az utazásomat, ahol addig járom az utcákat elektromos szaküzletet hajkurászva, hogy okosabbnak tűnik ott is éjszakázni. A Hotel La Casona egyik alagsori szobáját veszem ki 500 lempiráért. Öt éve öt dollárt nem adtam volna egy ilyen lyukért.
Nincs időm várost nézni, de azért újra lőttem egy képet Choluteca templomáról
A laptopomhoz illő tápkábelt persze sehol nem találok, de közben kapok egy üzenetet a Palmira Hosteltől, hogy megtalálták az ágyam mellett, úgyhogy nem aggódom, majd a családdal visszafelé felmarkolom. Másnap így nyugodt szívvel hagyom el Hondurast, és indulok meg Managua irányába. A guasaulei határátkelőt egy óra alatt elérem. Ezúttal nincs szöszmötölés a belépési papírokkal, gond nélkül kelek át a határon. Szerencsére szinte azonnal indul egy kisbusz Chinandegába, ahonnan alig pár perc elteltével megyek is tovább a főváros irányába.
A Rio Guasaule jelenti a Honduras és Nicaragua közti határt
Ahogyan Ocotal felől, úgy ebből az irányból is szépen felújították az utakat. Sok mindenért lehet kritizálni az Ortega-rezsimet, de az úthálózat úgy néz ki, mostanra rendben van. Hondurasban és Guatemalában messze nincsenek ilyen minőségű sztrádák, de Costa Rica is fényévekre van Nicaraguától ezen a téren.
Managuában csak egyetlen napot töltök a családdal, de az pont Mikulás napja. Furcsa érzés 30 fokos melegben várni a nagyszakállút és énekelni a hulla a pelyhest.
Irány újból Honduras!
Reggel búcsút intve Emesének és Frederiknek, no meg a lányoknak, megindulunk visszafelé. Ugyanazon az úton megyünk Hondurasba, mint amin jöttem, tehát elsőnek Chinandegát érintjük, majd onnan irány a határ. Az átkelés nem olyan bonyolult, mint volt Los Manosnál, mivel errefelé sokkal kevesebb az illegális bevándorló. Van azonban egy kis gond, Barangó a határra érve belázasodik. Amíg mi a papírokat töltögetjük, ő a bőröndön fekve alszik. A belépés előtt mindenkinek lázat mérnek, de valamilyen csoda folytán Barangó homlokához nem teszik oda a pisztolyt, így sikerül átcsempésznünk a majmot izzó halántékkal. Szegény megszenvedi az utolsó egy órát a buszban, de Cholutecában van patika és orvos, ha rosszabbra fordulna az állapota.
Még hogy román horrorkaravánok! Ezt csinálják a kamionsofőr után!
A tegnapelőttinél eggyel jobb szállón, a Hotel Mamatalában veszünk ki egy szobát. Kamionos megálló, de legalább normálisak az ágyak, ami Barangó helyzetében elengedhetetlen. Mire a szállóra érünk, már lángol a gyerek, bőven 40 fok felett van a láza. Az éjszaka nagyon lassan telik el. Barangót hol borogatjuk, hol hűtőfürdőztetjük. Nem tudjuk, mi baja, lehet, Freya hozott haza valamit az oviból, ami átragadt rá.
Reggelre szerencsére jobban van, így megindulunk Tegucigalpa irányába. Nem megyünk odáig, mert szeretnék adni egy esélyt Sabana Grandénak, aminek a közelében Honduras egyik senki által nem ismert természeti csodája, Los Nanzales kék folyója és annak vízesései láthatók. Szerencsére a fiunk láza az út során teljesen lemegy, így Sabana Grandéba már két eleven lurkóval érkezünk.
Sabana Grandéban próbálunk tuktukot fogni Los Nanzales folyóihoz
A falu nem nagy, mindössze négy-öt utcából áll. Az egyetlen szálló a Hotel Enmanuel, ami valójában nem hotel, hanem munkásszálló, amit az egyik bolt tulajdonosa üzemeltet. A kulcsot is a boltban kell elkérjem, ahol igen meglepődnek, mikor közlöm, a szoba mindössze egy éjszakára kell. Általában hetekre vagy hónapokra szokták kivenni az apartmanokat, főként idénymunkások és útépítők. Árat sem nagyon tudnak mondani, végül 700 lempirában alkuszunk meg, ami horror összeg ahhoz képest, amit kapunk. Az apartmanban nincs víz, az ágyak kifeküdve, a padló pedig olyan, mintha soha nem seperték volna fel. Ez van, megszoktuk, hogy Hondurasban minden irtózatosan túl van árazva.
Los Nanzales felé ez a táj tárul a szemünk elé
Ebédre eszünk az egyik kínainak csúfolt kifőzdében egy rizses húst, majd fogunk egy tuktukot, amivel Los Nanzales egyik távolabbi vízeséséhez, a Cascada Tujupihoz szeretnénk eljutni. A tuktukosok nem igazán értik, mit szeretnénk, de egy Javier nevű fickó bevállalja a fuvart, bár fogalma nincs, hol van a vízesés. A táj egészen elképesztő errefelé, talán a leglátványosabb egész Dél-Hondurasban.
A Nueva Armenia-i útról egyszercsak letérünk, majd megkezdjük az ereszkedést a völgy mélyére. Javier küzd, mint Putyin a népszerűséggel, de jó ideig nem adja fel a tuktuk leamortizálását a százkilós kövek között lavírozva. Fél óra alatt megteszünk nagyjából négy kilométert, amikor befutunk egy tanyabokorra. Az egyik háznál közlik, hogy eddig volt jó az út, innen a vízesés még legalább tíz kilométer, ami a tempónkat nézve 3-4 óra egy irányba. Javier sóvárogva néz rám, azt várja, mondjam ki, hogy forduljunk vissza. Nekem is van szívem! Nem kínzom tovább szegény tuktukot és annak sofőrjét, viszont megkérem, ha már felszabadult ez a néhány óránk, vigyen el legalább Nueva Armeniáig, hátha látunk valami szépet arrafelé.
Eri és Barangó Nueva Armenia főterén
Délután négy óra magasságában érjük el a Sabana Grandénál is kisebb falut, aminek a határában ered az a folyó, ami Los Nanzales vízeséseit táplálja. Bár Barangó szeretne megmártózni benne, lebeszéljük róla, lévén reggel még hőemelkedése volt.
Nueva Armeniánál ered a Los Nanzales vízeséseit tápláló kék folyó
Sabana Grandét már naplemente után érjük el. Vacsorára pupusát veszünk, de mi közben várjuk, hogy elkészüljön, Zaránd nyom egy arcraesést véresre mázolva a képét. Remek, most majd emiatt nem alszunk rendesen az éjjel.
Sabana Grande karácsonyi lázban ég. A főteret úgy felvillanyozták, mintha nem lenne a világban rezsiválság. Arra azért jó a fénykavalkád, hogy Zaránd elfelejtse, úgy néz ki, mint mezei bokszoló Mike Tysonnal való meccselés után.
Ez ám a karácsonyi giccs!
Javiert másnap sem hagyjuk nyugodni. Ha a Tujupi-vízesés nem is jött össze, a Bambu-kanyon még sikerülhet! Korán reggel már ott toporog a kétüteműjével a munkásszálló bejáratánál. Szerencsére Los Nanzales tanyabokrához jobb út vezet, mint vezetett a Tujupihoz, így egy óra elteltével megérkezünk oda, ahová előttünk nem hiszem, hogy túl sok magyar érkezett volna.
A Los Nanzales körüli tájjal nehéz betelni
A településen egyetlen kis bolt működik, ott futunk össze a világosbőrű és kékszemű Abellel, aki bár úgy néz ki, mint egy itt ragadt német backpacker, 100%-ig hondurasi. Mivel a Los Nanzales környéki fenyőligeteket ezernyi ösvény szeli át, felkérjük Abelt, hogy vezessen minket. Ő az egyetlen, aki nem kerül annyiba, mint egy Rolling Stones koncertbelépő; 200 lempirát kér a félnapos kirándulásért.
Mivel Javier sem járt még erre, elkísér minket a kirándulásra
Barangó és Zaránd elképesztőek. A kirándulás nagyját letolják lábon, csak a kisebbik fiamat kell egy-két sziklán átsegíteni. Nem rossz ahhoz képest, hogy fél éve még nem járt.
Barangó és Zaránd, háttérben a Bambu-kanyonnal
A Bambu-kanyont egy óra sétával érjük el. Ha Kolumbiában lennénk, nem esnénk hasra a látványtól, de Belső-Honduras egyéb látnivalóihoz viszonyítva a szurdok egy igazi csoda. Abel azt mondja, soha nem látott még külföldit erre, de hondurasiak sem sűrűn fordulnak meg Los Nanzalesben. Pedig nem rossz hely ez, sőt!
Pózol a család a Bambu-kanyon bejáratánál
A kanyon után van egy erős kaptató, amit Eri és Zaránd nem vállalnak, én azonban Abellel, Javierrel és Barangóval felmászom a hegyoldalon. Itt végződik a kanyon egy nem olyan nagy, de annál látványosabb vízesésben.
Los Nanzales kék folyója a legjobb dolog, ami az emberrel Dél-Hondurasban történhet
11 óra felé iszonyatos lesz a hőség. Legalább 32 fok van, amiben nem könnyű a gyaloglás. Barangó azonban nem nyöszörög, örül, hogy végre utazunk. Visszafelé még elsétálunk az Azulona-vízeséshez is, amiben nincs sok víz, de megéri a félórás kitérőt.
Az Anzulona-vízesésben nincs sok víz, de érdemes volt útba ejteni
Los Nanzales az egyik legnagyobb meglepetés Hondurasban. Ha nem itt lenne, hanem Nicaraguában vagy Guatemalában, tuti lenne már a faluban hostel, étterem és mosoda, és vadul vedelnék a Salva Vidát a hátizsákos turisták a kék folyóban ücsörögve. De ez Honduras, ahol a turizmus még a magyarnál is gyermetegebb cipőben jár. Nem biztos, hogy bánom.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
