Az utolsó napok Hondurasban felemásra sikerednek. Tegucigalpától keserű szájízzel búcsúzunk, de a Yojoa-tó környéke mégis csak azt mondatja velünk, Honduras nem olyan rossz hely. A Pulhapanzak-vízesés most is elvarázsol, és a PANACAM is belopja magát a szívembe. Ha teheted, szánj sokkal több időt erre az országra, mint Copán, Utila és Roatán!
Visszatérünk Javierrel Sabana Grandéba, ahol felmarkoljuk a cuccainkat, majd kisétálunk a főútra és fogunk egy buszt Tegucigalpa irányába. A buszról üzenek a Palmira Hostelnek, hogy érkezünk, ahonnan azt a megnyugtató választ kapom, hogy a laptopom tápkábele megvan, és a szállás miatt se izguljak, hétköznap mindig van szoba.
Kennedy városrészben rak ki a busz, ahonnan taxival igyekszünk a hostelhez. A kocsiból kipattanva azt tapasztaljuk, hogy a szálló előtt sorban állnak az emberek. Bár már este van, mi is beállunk a sorba. Nem izgulok, lévén whatsappon lebeszéltem a szállást. Fél óra elteltével végre én is odakerülök a recepcióhoz, ahol azt a kiábrándító választ kapom, hogyha nem foglaltunk, nincs szoba, és fogalmuk nincsen, milyen tápkábelt keresek rajtuk. Mutogatom a hostel által küldött üzenetet, de a recepciós csaj csak annyit mond, foglalásnak az előrefizetést tudja csek elfogadni, a kábelről pedig nem tud nyilatkozni, majd a holnap délutános munkatársat keressem, mert ez biztosan az ő írása.
Egy hónap alatt nem először alszom a Palmirában, csapatot is hoztam nekik, nem ezt várnám viszonzásként, de a csaj hajthatatlan. Azt mondja, hétköznap jellemzően üres a szálló, de most lesz valami konferencia, és alig két óra leforgása alatt minden szobát befoglaltak mára, csak egy maradt, a királyi lakosztály. Mármint egy hostelben van olyan, hogy királyi lakosztály. Este 9 óra van, a gyerekeim nyúlnak, nyavalyognak, aludnának. Beadom a derekamat, és kiveszem a királyi lakosztályt, ami 2300 lempirába, vagyis 100 dollárba kerül. Életemben nem adtam ennyi pénzt ki szállásra utazásaim során, még Párizsban sem. És hogy milyen a szoba? Van benne légkondi, amire semmi szükség Tegucigalpában, mert az éjszakák amúgy is hűvösek. Meleg víz? Na, az nincs. A padló retkes, de legalább hattyú van formázva a törölközőből. Nagyon mérges vagyok, mert ha a délutános recepciós mondja, hogy fizessem ki előre kártyával a szobát, megteszem, ehelyett belekényszerítettek egy olyan költségbe, amivel nagyon nem kalkuláltam. Persze lehet legyinteni, hogy mi az a 100 dollár, de mi fél éves utazáson vagyunk, ahol nem fér bele olykor-olykor egy ekkora, napi teljes büdzsét lefedő plusz költség.
Leszaladok gyorsan a sarki bevásárlóközpontba, hogy vegyek valami ennivalót a srácoknak. Kenyeret és joghurtot teszek a kosárba, de ott hagyom a szalagon az ételt. Egy doboz kis joghurt 500 forint. Még hogy Magyarországon van infláció!
A benzinkút előtt veszek egy nénitől pár csöves kukoricát, az lesz a vacsora. Kezd elegem lenni ebből a Hondurasból. Itt tényleg aranyáron mérik a semmit, képtelenség kigazdálkodni túravezetésből az itteni árakat.
Másnap egészen 11-ig a szállón kell rostokoljunk, mert a kábelemről csak egy recepciós tud. Persze az is a takarítókhoz küld, akik legalább aranyosak. Amint meglátnak, a kezembe adják az elhagyott alkatrészt. Végre, legalább fogok tudni dolgozni esténként!
Comayagüela piacára taxizunk. A taxizás sem egyszerű, mert a nagy zsákom és Eri bőröndjén kívül van velünk egy babakocsi, amit igen nehéz beapplikálni a szardíniásdoboz méretű Chevrolet Sparkba főleg úgy, hogy ezek mellé még négyen szállunk be.
Comayagüela nem jó hely, Eri egyenesen retteg tőle. 2009-ben itt produkáltam napokon keresztül maláriás tüneteket, neki pedig egyedül kellett mindent intéznie. Szőke fiatal lány Comayagüelában mindennek tűnik, csak helyi arcnak nem. Azóta a párom nem akarja betenni a lábát ebbe a városrészbe, most is épp csak kipattan a taxiból és száll is fel a gyerekekkel a buszra, ami csak húsz perc múlva indul. A városrész azért sokat fejlődött, de az tény, hogy nem ez a legjobb pontja Hondurasnak két kis gringítóval.
Az útra veszek valami ebédet, majd irány Észak-Honduras, azon belül is a guamai elágazás, ahonnan a Yojoa-tó közelében fekvő Peña Blancába szeretnénk eljutni. Három és fél óra alatt érjük el Guamát, ahonnan szinte azonnal indul egy rommá szakadt kisbusz a városkába. Esni kezd, Peña Blancában már szakadó esőben szállunk ki. Jó lenne szállás után nézni, de annyira esik, hogy nem lehet kilépni az eresz alól, ezért várunk. Jó egy órán át ácsorgunk a gyerekekkel egy ruhabolt árnyékolója alatt, mire végre alábbhagy.
Zaránd és az elmaradhatatlan városi felirat
Barangó velem tart a szállásvadászatra. Elsőre megleljük, amire szükségünk van: a Hotel La Coloniában veszünk ki egy igen szűk szobát 36 dollárért. Mivel két napja nem ettünk normális meleg ételt, vacsorára beülünk a szomszédos étterembe. Bőven magyarországi árakkal operálnak, csak a minőség közép-amerikai. Nem baj, már csak három nap, és irány a Hondurasnál is drágább Belize!
San Buenaventurában a tuktuk a legnépszerűbb közlekedési eszköz
Reggel kisétálunk a Peña Blanca központját jelölő nagy fához, aminek tövében egy népszerű pupusázó leledzik. Bereggelizünk, majd fogunk egy San Pedro Sulába tartó kisbuszt, amivel a közeli San Buenaventurába vitetjük magunkat. A falu határában szakad alá Honduras egyik legszebb vízesése, a Pulhapanzak. Sokszor jártam már itt, de sem Eri, sem a gyerekek nem látták még, így felbaktatunk a domb tetejére, ahol kifizetjük a 100 lempirás belépőt, majd lebócorgunk a kilátóba, ahol beterít minket a vízpermet. Barangó roppant mód élvezi, hogy ázik, Zaránd azonban kissé zokon veszi. A park játszóterén és állatsimogatójában aztán persze megenyhül. Legalább egy órán át hintáznak a felkötött traktorgumikon, és bámulják a lovakat, teheneket, amint egy ranchero abrakoltatja őket.
A szépséges Pulhapanzak-vízesés
San Buenaventura egyik ruhaboltjában eszünk egy levest. Igen, Hondurasban minden bolt egyben étterem is, illetve csak azok, ahol az asszony képes megfőzni bármit is. A bolt előtt helyi népek ücsörögnek és nézik a TV-t, ugyanis elkezdődött a világbajnokság, s bár hosszú idő után nincs kint Honduras, a focit azért nézni kell.
Délután sem tétlenkedünk. Tuktukkal a Los Naranjos Ökológiai és Régészeti Parkhoz vitetjük magunkat. A Yojoa-tó partján kialakított parkban egy kétórás körtúrát lehet tenni, ami során az ember lát néhány szép óriásfát, valamint pár feltáratlan maja templomot, amihez hozzárendeltek egy apró múzeumot néhány cserépedénnyel és metatéval.
Zaránd készen áll a sétára a Yojoa-tónál
A séta során látunk egy agutit, valamint a vízparton pár vidrát, de az állatlest nem segíti elő, hogy ismét elered az eső. Szerencsére nem esik durván, így körbe tudjuk sétálni a parkot.
Ezen a hídon kelünk át a Los Naranjos Ökológiai és Régészeti Parkhoz
Engem persze Los Naranjos romvárosa érdekel leginkább. Sokat nem látunk belőle, mert Hondurasban még annyi pénz sincs a maja emlékek feltárására, mint Guatemalában, de azt azért tudjuk, hogy a várost csaknem 3000 éven át lakták. Feltételezik, hogy már az olmékok is tiszteletüket tették a környéken, a kiásott cserépedények azonban maja, azon belül is lenka dinasztiákról árulkodnak.
Los Naranjos templomainál vannak látványosabb maja emlékek
Los Naranjos azon kevés maja maja városok közé tartozik, ahol egyszerre jelenik meg öt korszak emléke. Ez azt feltételezi, hogyha a várost le is uralták újabb és újabb dinasztiák, nem romboltak, mint az volt jellemző Peténben és a Yucatánon.
A régészek nem találtak sztéléket, valamint háborúkra utaló jeleket, ezért feltételezik, hogy Los Naranjos temetkezési hely, esetleg ceremoniális központ volt. Ez megmagyarázná azt is, hogyan maradhatott fenn mind az öt korszak művészeti eleme a stukkókon és cserépedényeken.
Séta az óriásfák árnyékában
A templomok sajnos nem látványosak, ahogy a múzeum sem hoz igazán lázba, de délutáni sétának abszolút tökéletes a park.
Los Naranjos a cserépedényeiről nevezetes
Hogy teljes legyen a kör a Yojoa-tó körül, másnap felkeressük a PANACAM-ot, vagyis a Parque Nacional Cerro Azul Meámbart. Honduras nemzeti parkjainak többsége csak papíron létezik, többségük a fakitermelők és marhatartók martalékává vált az elmúlt évtizedekben, de a PANACAM szerencsére úgy néz ki, megmarad az utókornak.
Visszabuszozunk a guamali elágazáshoz, ahonnan tuktukkal vitetjük fel magunkat a park bejáratához. A belépő 180 lempira, ami vállalható ár ahhoz képest, amit az ember kap.
Túra a PANACAM-ban
Az ösvények könnyen járhatók, jól jelöltek, ami igen ritka ebben az országban. A legkönnyebb séta egy apró vízeséshez vezet, ahol persze Zaránd és Barangó azonnal ledobják a ruhát. A víz nincs 20 fokos, de a gyerekeim azonnal belefekszenek a természetes medencébe. Fél óra kavicsozás a program.
A pancsolás és kavicsozás kötelező program a vízeséseknél
Innen egy meredek kaptatón jutunk fel a kilátókhoz vezető ösvényhez, amin sétálunk egy fél órát, mire megérkezünk a park leghíresebb kilátópontjához. A platformról rálátni a Yojoa-tóra és a környező eső- és köderdőkre.
Barangó ismerkedik a majomlépcsővel
A teljes hét kilométeres körtúrát a sok emelkedő miatt nem vállaljuk be a srácokkal, de a Venado-ösvény is tartogat meglepetést. Az orrunk előtt vonul át egy ormányos medve csapat, de látunk tukánokat és agutikat is.
Rovarpeték nyakláncot fonnak a levél köré
Három órán át sétálgatunk a parkban, és minden percét élvezzük. Ahogy a Yojoa-tó környékén mindent. Persze nem ez a világ legszebb helye, és Peña Blanca is annyira hondurasi, amennyire csak lehet, de értem, miért ez az egyetlen szárazföldi spot Copán mellett, ahová külföldi turisták is érkeznek.
Ezért a kilátásért abszolút megérte ellátogatni a PANACAM-ba
Itt az idő, hogy elhagyjuk Hondurast, és új kalandok után nézzük egy a blogban eddig mellőzött országban, Belize-ben.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
