Zaránd betegsége végett Barangóval utazom körbe Dél-Belize maja romvárosait, Nim Li Punit, Lubaantunt és Uchben'Kajt. Közben belelátunk a kekcsi maják életébe, fürdőzünk egyet Rio Blanco Nemzeti Parkban és rengeteget stoppolunk, amit a fiam nagyon élvez. Kezd igazi kis hátizsákos utazó válni belőle.
Peña Blancát magunk mögött hagyva San Pedro Sulába utazunk. A másfél órás utazás egyetlen izgalma egy baleset. Honduras második legnagyobb városának határában egy lámpánál mellettünk álló furgonba belerohan egy kocsi, ami akkora zajjal jár, hogy gyerekeim összerezzennek a hátsó sorban ücsörögve.
San Pedróból Puerto Cortésbe buszozunk, majd onnan a guatemalai határra, mivel Puerto Barriosból sokkal olcsóbb a csónak Belize-be, mint Honduras legnagyobb kikötőjéből. Guatemala szerencsére minden Covid restrikciót feloldott pár hónapja, így gyorsan sikerül átkelnünk a határon.
Puerto Barriosban a szokott szállón, a Hotel Ensenadában alszunk meg. A szállót üzemeltető idős úr megismer minket, azonnal szalasztja az ikreket, akikkel két hónapja Barangóék órákon át bicikliztek az udvaron. Most sincs ez másképp. Amíg a gyerekek játszanak, én elszaladok a kikötőbe, hogy megvegyem a jegyeket a holnapi, Belize-be induló csónakra. Zarándra nem, de Barangóra számolnak fel menetdíjat. 350 quetzal, nagyjából 50 dollár fejenként a jegy, ami elég masszív ár egy kétórás csónakázásért. A kilépési illeték további 80 quetzal fejenként, így nem kis kiadással indul a Belize-i kalandunk.
Barangónak elég tiszták az emlékei a tavaszi, turbói csónakázásról, így kissé félve ül be a lélekvesztőbe. Kolumbiában majd három órán át áztunk a Karib-tengeren, de megnyugtatom, reggel nyugodt a víz errefelé, nem lesz hullámverés.
Barangónak boldogabb az arca, mint volt a kolumbiai csónakázás során
Így is lesz. Az egész út során egy csepp víz nem jön az arcunkba, így teljesen szárazan lépünk Belize földjére. Punta Gordában fogunk partot, ahol 2006 óta nem jártam. A Saint Charles Innben szállunk meg. Ez a városka egyik legolcsóbb vendégháza, két éjszakára 90 dollár a szoba.
Punta Gorda látképe a tengerről nézve
Belize-t általában elkerülik a hátizsákos turisták, mert drága, de ez a jelző mára értelmét vesztette Közép-Amerikában. Továbbra is drága persze, de már messze nem olyan nagy a különbség Belize és a környező országok között, mint volt az orosz-ukrán háború előtt. Tíz éve Belize háromszor drágább volt Guatemalánál, ma talán 20%-kal kerülnek többe a dolgok, de nem minden. Az étkezés például olcsóbb, mint volt Hondurasban. 8-10 Belize-i dollárért simán lehet enni egy Stewed Chickent, egy töltött Fry Jack pedig mindössze 2-3 helyi pénz. Összehasonlítva a 60-70 lempirás pupusákkal, Belize kifejezetten olcsó.
Utazásunk következő országa Belize
Délutánra Zaránd belázasodik és apró kiütések jelennek meg a testén. Barangónak mehetnékje van, úgyhogy az a döntés születik, hogy én a nagyobbik fiunkkal elmegyek kirándulni, Eri pedig megpróbálja a kisebbiket kezelni.
Punta Gordából a legegyszerűbb kirándulás Nim Li Punit romvárosához vezet. Bármelyik északnak tartó busz lerak a bejáratánál, úgyhogy Barangóval megkezdjük a Belize-i maja emlékek feltérképezését.
Nagyjából egyórás utazás után szállunk le az ötven éves iskolabuszról, amin az első pillanattól kezdve bömböl a reggae. Mondanom sem kell, mi vagyunk az egyetlen fehérek a járműn, az utasok többsége maja.
Nim Li Punit Indian Creek határában fekszik, nagyjából egy kilométer sétára az országúttól. Egy emelkedőn kaptatunk fel a látogató központig, ahol befizetem a tíz Belize-i dolláros belépőt, majd körbejárjuk a régészeti park apró múzeumát.
Innen tudom meg, hogy Nim Li Punit kekcsi majául annyit tesz: nagy kalap. A romváros a nevét a legjobb állapotban megmaradt sztéléről kapta, amin egy maja helytartó hatalmas fejkoronát visel. A helytartó nincs nevesítve, de azt tudjuk, hogy Caracol küldöttje volt, és a klasszikus kor idusán, a 8. században töltött be tisztséget.
Nim Li Punit helytartójának sztéléje
A várost fénykorában 7000 ember lakhatta. Ezt a számot a kutatók a feltárt palotaépületek és templomok köré épített lakóövezet mérete alapján számolták ki.
Nim Li Punit első leletei az 5. századból származnak, ezért feltételezik, hogy Caracol hódításainak eredménye a város létrejötte. Építészete klasszikusan Dél-Belize-i, mivel az imént említett két városhoz hasonlóan téglaméretű bazaltkövekből, kötőanyag használata nélkül emelték az épületeket.
Nim Li Punit épületeit apró bazaltkövekből építették fel
Amúgy a romváros nem nagy, mindössze két plaza és egy labtajátéktér alkotja.
Barangó ismerkedik a maja focipályával
Nim Li Punit körbejárása után lesétálunk Barangóval a főútra, majd átvágjuk magunkat az erdőn, hogy rálássunk Indian Creek lagúnájára. 2006-ban, mikor utoljára itt jártam, rengeteg madarat láttam a fákon, most ezeknek a madaraknak híre-hamva sincs.
Nim Li Punit központi tere a ma már olvashatatlan sztélékkel
Indian Creekban ücsörgünk az út szélén egy órán át, mire jön egy busz. Ez idő tájt több gyerek is megáll mellettünk biciklivel azt kérdezvén, honnan jöttünk és mit csinálunk a faluban. Belize-ben sok a turista, de a többségük amerikai nyaraló, akik vagy befizetett kiránduláson vannak, vagy bérelt autóval járják a környéket, ezért ritka, ha fehér ember toporog a járdán.
Kilátás Toledo hegyeire Nim Li Punit romvárosából
Zaránd este sincsen jól, ezért a következő napot is Barangóval kettesben töltve kirándulunk. Kora reggel elszaladok pár fry jackért a közeli kifőzdébe, majd a fiammal felpattanok a San Pedro Columbiába tartó buszra. Kirándulásunk első állomása a legendás Lubaantun lesz, ahol 1926-ban F. A. Mitchell-Hedges a kristálykoponyát találta.
Indian Creek lagúnája
A buszról ezúttal is a romváros bekötőútjánál szállunk le, amin egy mérföldet kell sétáljunk az erdő mélyén. Barangó élvezi a természetet, bár a felfelé sétákat nem szívleli.
Indian Creek klasszikus kekcsi falu
Lubaantun helyi múzeuma egy-két cserépedényt, pár áldozó kést és néhány agyagfigurát mutat be, valamint külön szócikket közöl a kristálykoponyáról, illetve annak megtalálásáról.
Akkor hát irány Lubaantun!
A romvárost 1924-ben Dr. Thomas Gann kezdte feltárni, 1925-ben csatlakozott hozzá a felfedező F. A. Mitchell-Hedges, aki egy évre rá magával hozta a 16 éves lányát, Annát. A lány emelte ki az üregből azt az egyetlen kristályból kifaragott kristálykoponyát, amit azóta számtalan legenda övez. Azok, akik a későbbiekben bevizsgálták a koponyát, egybehangzóan azt állították, hogy a jelenlegi technológiánkkal sem tudnánk anatómiailag ennyire tökéletes lenyomatot készíteni az emberi koponyáról, éppen ezért nem az a kérdés, hogy a kristálykoponya maja származású-e (sokan megkérdőjelezik, hogy a felfedező lánya Lubaantunban talált rá), hanem hogy ki és miként tudott a 20. század előtt ilyen mesterművet megalkotni? A képbe már az 1950-es években belekeverték a földönkívülieket, közben az archeológusok azzal voltak elfoglalva, hogy a felfedező és lánya szavahihetőségét megkérdőjelezzék, mivel a kristálykoponya megléte nagyon távol áll a régészek majákról alkotott képétől. A lényeg azonban az, hogy a kristálykoponya létezik (megtekinthető a British Museumban), és a tudósoknak továbbra sincs egybehangzó véleménye arról, hogy kik, mikor, miért és hogyan készítették.
Lubaantun neve kekcsiül annyit tesz: széthullott kövek. A név beszédes, mivel feltárásakor az épületegyüttesek darabokban voltak; újjáépítésük komoly feladat elé állította a régészeket. Nim Li Punithoz hasonlóan apró kövekből rakták össze a palotaépületeket és templomokat, ezért az archeológusoknak évtizedekbe tellett, amíg a minden építőelem a helyére került. A munkálatok mai napig nem fejeződtek be, Lubaantun jó része még most is úgy néz ki, mint amit bombatámadás ért.
Lubaantun neve annyit tesz: széthullot kövek. Értjük miért.
A város történelméről nem sokat tudunk, a hieroglifák alapján regnálását 730 és 890 közé teszik. A korábbi időszakokról nincsenek információink, az is lehet, hogy Lubaantunnak mindössze 160 éves múltja van.
Lubaantun csak egy fokkal látványosabb Nim Li Punitnál
A romok között belebotlunk két idős amerikai hölgybe, akik Placenciából érkeztek privát sofőrrel. Visszavisznek minket a faluba, így megspórolunk pár kilométer sétát. Nem sokkal később egy furgon platóján találjuk magunkat. Három srác maracuyapalántákat visz Punta Gordába, így eldobnak minket a főútig. Itt egy másik furgont stoppolunk le Barangó igen nagy örömére. A fiam imád platón utazni. Néha felrémlik bennem, mit művelünk otthon a gyerekülésekkel, mintha anélkül minden gyerek autóbaleset áldozatává válna.
Ezekkel a kövekkel még egy ideig elátszanak a régészek
Az idős páros San Antonio falujáig visz minket. Ez a környék legnagyobb települése, Toledo kekcsi központja. A falu közepén áll egy régi missziós épület, ami ma iskolaként üzemel. Éppen vége a tanításnak, így az utca tele van fiatalokkal, akik a buszokat várják a környező falvakba. Mi Barangóval a Rio Blanco Nemzeti Parkot néztük ki magunknak, mint következő desztináció, arrafelé azonban nem közlekedik busz. Egy San Joséba tartó járat azonban elvisz minket Santa Cruzig, onnan mindössze 2,5 kilométer a park bejárata.
San Antonio egykori missziós épülete
Santa Cruz az eddig legkisebb maja falu, alig pár ház alkotja. A helyiek azt mondják, busz már csak este van a határ felé, így jobbnak látjuk megindulni gyalog. Pár perc múlva érkezik egy teherautó, amit Barangó a tudtom nélkül stoppol le. A sofőr San Antonióba jött áruért, de az még nem érkezett meg, ezért úgy döntött, elautózig a határig és vissza, lévén még soha nem járt ezen a környéken. Invitál minket, hogy tartsunk vele, de Barangóval inkább a nemzeti parknál maradunk, mivel ott lehet fürdeni.
Santa Cruz egy hamisítatlan kekcsi falu
A bejáratnál nincs egy lélek sem, így szabadon sétálunk le a Blue Creek partjára. Itt összefutunk egy négyfős társasággal, amit két baráti házaspár alkot. Az egyik házaspár francia és Punta Gorda bekötőútja mentén, Jacinte Ville-ben lakik, valamint gazdálkodik. A másik páros francia-salvadori házastársak, ők San Pedróban laknak és látogatóban vannak a barátaiknál. Nagyon meglepődnek, mikor meglátnam engem és Barangót, pláne mikor megtudják, hogy stoppolva utazzuk körbe Toledót.
Barangó fél órán át fürdik a Blue Creek vízeséseinek árnyékában, én közben a franciákkal beszélgetek. Azt mesélik, hogy tíz éve költöztek ide, mert Belize-ben szabadon vehető föld, nekik pedig elegük lett Európából, és szerették volna kipróbálni magukat a trópusokon.
Az eddigi túrákat a Rio Blanco Nemzeti Parkban pihenjük ki
- Egzotikusnak tűnik, de nem egyszerű ám az élet Belize-ben - meséli a férfi, aki eléggé töri az angolt - Először is iszonyatosan lopnak, amit nehéz volt megszoknunk. Semmit nem lehet előlhagyni, mert azonnal lába kél.
- Egyszer hazautaztunk két hétre Franciaországba - veszi át a szót a felesége - Mire visszaértünk, betörtek a házba és vittek mindent, ami mozdítható.
- A rendőrség? - teszem fel a triviális kérdést.
- Ááááá! Azok nem csinálnak semmit. Felvették a jegyzőkönyvet és már zárták is le az aktát - legyint a férj.
- A legjobb, amit csinálhatsz, hogy jóban vagy a szomszédokkal. Akkor legalább valaki odafigyel a portádra - vág közbe a nő.
- És mit termesztetek?
- Mindent, ami megterem ezen a klímán. Yukkát, ananászt, papaját, babot. Önfenntartásra rendezkedtünk be, de ez sem volt egyszerű. A hangyák mindent megrágnak, az első években szinte semmi nem termett meg.
- De amúgy szerettek itt élni?
- Igen, bár most úgy néz ki, vége a kalandnak és vissza kell költözzünk Franciaországba. Jön az unoka, a lányunknak szüksége van ránk - zárja a beszélgetést a páros.
Miután Barangó alaposan kifürödte magát, visszasétálunk a főútra. A látogató központnál megjelenik a parkőr, aki leszedi rólunk a sápot. Ezután várunk egy buszt, ami nemsokkal később be is fut. Visszavisz minket Santa Cruzig, aminek a határában van egy újabb romváros, Uchben'Kaj. Minimális infó lelhető fel róla, de lévén van még egy utolsó busz Punta Gorda felé egy óra múlva, bevállaljuk a romok felkeresését.
Uchben'Kaj romvárosát egy helyi földműves mutatja meg nekünk
A romvárost egy rövid, kétszáz méteres sétával érjük el, bár az igazat megvallva, nehezemre esik megállapítani, hogy egy régészeti feltárás szemtanúi vagyunk. Toporgunk egy ideig egy helyben, míg nem érkezik egy kekcsi fickó, aki rámutat azokra a falrészletekre, amik az épületek egykori helyét jelölik. A fickó ezzel tovább is áll, a tanyájára igyekszik.
A romváros arra vár, hogy feltárják
Barangóval találunk az erdő mélyén pár kibontott sírhelyet, egy feldöntött sztélét és néhány kupac követ, ami alapján megállapítható, hogy Uchben'Kaj ugyanabban a stílusban épülhetett, mint Nim Li Punit és Lubaantun.
Ezt a sztélét az erdő mélyén találtuk
Nincs miért sokáig itt időzzünk, így visszasétálunk az úthoz, ahol egyszercsak megjelenik a franciák autója. Nem kell buszt várjunk, szívesen elvisznek minket Jacinto Ville-ig. Közben sokat beszélgetünk arról, mit is keres egy magyar család Dél-Belize-ben; teljesen vad nekik az, amit Erivel és a gyerekekkel csinálunk.
Jacinto Ville-ben sikerül leintenünk egy iskolabuszt, ami teljesen ingyen visz minket Punta Gordáig. Zaránd láza mostanra szerencsére lement. Csak a kiütései maradtak meg, de ez nem hátráltatja abban, hogy naplementekor Barangóval csúszdázzon egyet a város óratornyának árnyékában kialakított játszótéren.
Ez az óratorny jelöli Punta Gorda, vagy ahogy a helyiek nevezik, PG központját
Eriék ugyan nem tudtak velünk tartani az elmúlt másfél napban, de így legalább volt egy kis apa-fiú együtt töltött idő. Most azonban irány Placencia, mert ránk fér egy kis Karib-tenger.
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
