Megérkezünk végre a Karib-tenger partjára, de nincs sok köszönet benne. Turbo talán Kolumbia legocsmányabb városa, az amúgy szép fekvésű Capurganát pedig elárasztották az illegális bevándorlók, akiket civil szervezeteken keresztül kihasználnak a kartelek; afrikai és ázsiai menekültek százai papucsban csoszogva viszik a kokaint Panamába egy jobb élet reményében. Sapzurro és a panamai La Miel azért elnyeri a tetszésünket, de Kolumbia egyik legszebb partszakaszáról ambivalens érzésekkel távozunk.
Mutatában kicsit sikerült feltöltődnünk, úgyhogy folytatjuk utazásunkat a Karib-tenger felé. Mielőtt azonban megérkeznénk Turbóba, meg kell álljunk Chigorodóban, ugyanis a könyvelőmhöz minél előbb el kell juttassak egy közjegyző által hitelesített meghatalmazást, amit egyszerűbbnek tűnik megcsináltatni egy kisvárosban, mint egy kikötővárosban, ahol mindenki legalizálni akar olyan dolgokat, amiket nem lehet.
A Mutatát Turbóval összekötő út gyors, alig egy óra alatt megérkezünk a célállomásra. Szerencsére a terminálon le lehet tenni a csomagokat, így kényelmesen tudjuk nyakunkba venni a várost.
Chigorodo minden, csak nem szép. Az utcák szedett-vedettek és szemetesek. Elszokott a szemünk a karibi nihiltől, Antioquia után eléggé mellbevágó, amit látunk.
Chigorodo pont olyan szép, mint a katedrálisa
A közjegyzőt gyorsan sikerül abszolválnom, az épület bejáratánál azonban belefutok egy fickóba, akinek a vállán ül egy apró titimajom. Tudom, hogy a gyerekek megőrülnének érte, ezért megkérem, maradjon egy percig, míg hozom Barangót és Zarándot. A fickó iszonyú rendes, engedi, hogy a gyermekeim dögönyöljék a majmát. Azt mondja, a fincáján találta az állatot két hete. Nem tudja hogy került oda, valószínűleg leesett a fáról, a csapat pedig ott hagyta.
Barangó és a titimajom
Chigorodóból nincs busz Turbóba, csak a szomszédos Apartadóba. Ez a város Kolumbia egyik legnagyobb laktanyájáról ismert, máig innen indítják a hadjáratokat a Chocóban működő droglaborok felszámolására. A támaszpont tényleg hatalmas, kilométereken át katonai létesítmények mellett halad a busz.
Apartadóban buszt váltunk, és irány Turbo. Kora délután futunk be Kolumbia talán legocsmányabb városába, ahol egyetlen pillanatig nem érzem magunkat biztonságban. Nem a kosszal és az igénytelenséggel van elsősorban baj, hanem a rengeteg nincstelennel és rossz arcú kikötői patkánnyal, akiknek minden mozdulata fenyegető.
Eriéket ledepózom egy forgalmas üzlet előtt, hogy ne essen bántódásuk, majd szállás után nézek. Ahogy az lenni szokott az ilyen városokban, minden a duplájába kerül. A biztonságért fizetni kell, ami a szállásadóknak sincs ingyen. Turbóban működik a védelmi pénzt, amit paramilitáris bandák terhelnek rá az üzletekre, akik természetesen bekalkulálják azt az árazásba. A Hotel Platanerasra esik a választásom, ahol 150 000 pesót fizetek egy négyágyas szobáért. Ennyi pénzért Cartagena óvárosában nagyon szép szobát kap az ember.
Turbo nagyon tróger hely
Turbo a világ egyik legnagyobb drogkikötője. Innen elsősorban nem Európa és az USA felé indulnak a szállítmányok, hanem a San Blas-szigetek mentén a panamai Colónba, ahol megtörténik a kokain regionális szétosztása. Bár mai napig rengetegen élnek a kábítószerből, az elmúlt években megjelent egy hasonlóan jól jövedelmező, de kevésbé veszélyes üzletág: az illegális bevándorlók utaztatása. Turbo és a közeli Necoclí tömve van afrikai és ázsiai migránsokkal, akiknek az útját Capurganából szervezik Panama irányába.
Mi is Capurganába tartunk, így kimotorozom a kikötőbe és megveszem másnapra a jegyeket. A menetdíj 90 000 pesó fejenként, ráadásul Barangó útját is kifizettetik, mert elmúlt 3 éves. Kezdek előre rettegni a karibi partvidékből, mert ezekre az árakra bevallom, nem voltam felkészülve.
Este próbálunk vacsora után nézni, de egész Turbóban nem találunk semmi ehetőt. Végül egy parkoló mögött rábukkanunk egy teraszra, ahol kedvetlen fekete kofák sütögetnek valamit. Ocsmány kaját kapunk pofátlan áron, még a jugót is elrontják, amihez nagy művészet kell.
7:30-kor a kikötőben vagyunk. Sok ember sürög-forog a móló körül, mivel a Rio Salaquí és a Rio Atrato falvaiba is innen indulnak a csónakok.
Az út közel három órás, amit Zaránd elég nehezen visel. Főleg az egész út során jellemző sós permet veri ki nála a biztosítékot, ami Barangót kifejezetten felvillanyozza. Mondtam már, hogy a két kisfiunk mennyire különbözik egymástól? Barangó két és fél éves koráig nem aludt, Zaránd a kezdetek óta jól alszik, és ha meg is ébred, könnyen visszaaltatható. Barangó fényevő, Zaránd pedig a kibújt két fogával tolja be magába a csirkecombokat és nyers hagymákat. Barangó mai napig nem játszik el egyedül, Zarándot pedig lerakod a homokozóba és két óra múlva is ott találod. És most már azt is tudjuk, hogy amíg Barangó imádja a víz minden formáját, Zarándot kihozza a sodrából még a vízpermet is.
Triganát csak csónakból látjuk, de kellemes helynek tűnik
Menet közben megállunk Triganánál és Acandínál, ami után a partvidék hihetetlenül látványossá válik. Esőerdőkkel borított sziklák mentén haladunk, amik felkorbácsolják a hullámokat. Az utolsó óra kellemes himbálódzással telik, ami végre elaltatja Zarándot.
Akár ilyen házak is kibérelhetők Triganá környékén
Capurganá már nem olyan tróger, mint volt Turbo, de azért karibi álomnak sem nevezném. A móló meglehetősen hangos, folyamatos a mozgás a csónakok körül, amik elég nagy számban érkeznek, főként Necoclí felől. Elsőre azt gondolom, hogy turisták érkeznek tömegével, de rövid időn belül világossá válik, hogy nem hátizsákosokat hoznak, hanem illegális bevándorlókat, akik Darién felé kelnek át az esőerdőn.
Capurganá kikötője, ahová napi 4-5 csónak érkezik, főként illegális bevándorlókkal
Amint eltávolodunk a kikötőtől, minden elcsendesedik. A szállók, bárok üresek, alig lézeng egy-két ember a poros utcákon. Külföldi turistával sem találkozunk, még a legnépszerűbb hostelben is mindössze két európai ücsörög. Egy tengerparti vendégházban, a Villa Mariában találunk szállást. Négy napra táborozunk le, hogy kicsit megpihenjünk az elmúlt napok masszív menetelése után.
Az első utunk azonnal Capurganá strandjára visz. Nem egy extra öböl, de kolumbiai léptékkel kellemesnek mondható. Kolumbia zseniális, messze a legjobb ország azok közül, ahol eddig jártam, de a tengerpartja sehol nem tudott lenyűgözni.
Az ajándékboltok tulajdonosai ma már nem a kézműves termékekből, hanem a gumicsizmákból és tábori felszerelések értékesítéséből tartják fenn magukat
A Tayrona egy túlhájpolt gringolandia, Palominóban csak bulizni jó, Tagangából drogközpontot varázsoltak, Playa Blanca csak tökéletes időjárás mellett élvezhető, Cabo de la Vela egy szarkupac, San Andrés szigete pedig túlzsúfolt. Maradt még Providencia, a San Bernardo-szigetek és Sapzurro; ez utóbbi kettőt a mostani utunk során fogjuk felkeresni.
Capurganá strandja elég kihalt, a bárok többsége nincs nyitva
Ami meglepő, hogy a strandon sincsen senki. Oké, hogy pandémia után vagyunk, de azt nem gondoltam volna, hogy a sokak által kedvenc kolumbiai tengerpartnak tartott Capurganában nem találkozunk szinte egyetlen utazóval sem. A büfék, bárok is zárva tartanak. Mi folyik itt?! A kérdésemre a választ a szállásadónktól kapom meg:
Azt azért nem bánjuk, hogy nincs tömeg a strandon
- Capurganában megszűnt a turizmus. A pandémia beszántotta a legtöbb helyet, aki nyitva tart, az a migránsok miatt teszi. Bevallom, hosszú idő óta ti vagytok az első nem illegális külföldiek a Villa Mariában, örülök is nektek.
- A kolumbiaiak sem jönnek?
- Jönnek, de csak karácsonykor és húsvétkor. Túl messze van Capurganá ahhoz, hogy az emberek iderepüljenek egy hosszú hétvégére. Ráadásul itt nincsenek ötcsillagos szállodák, csak vendégházak és hostelek, amik a pandémia előtt a külföldiekre rendezkedtek be. Akinek van pénze repülőjegyre, az nem hostelben akar megszállni.
- Akkor mi a jövő?
- Egyelőre senki nem tudja, hogy mi lesz. A többség bezárt. Vagy már eladta vagy épp eladja a házát. Aki nyitva maradt, az a migránsokon keres pénzt.
- Láttuk, hogy a kikötő tele van velük.
- Naponta 4-5 teli csónak jön Necoclíból. Egészen elképesztő. Pár éve jelentek meg, de a pandémiáig heti egy-egy csoport érkezett. Most meg százával jönnek. Teljes üzletág rendezkedett be rájuk, az összes csónakos és helyi vezető belőlük él. Meg persze mi, fennmaradni kívánó szállásadók is.
- Darién felé viszik őket?
- Igen, keresztül az esőerdőn. Állítólag iszonyú körülmények vannak a hegyeken túl. A többségük teljesen felkészületlen, azt sem tudja hol van. Jönnek mindnehonnan, Afrikából, Ázsiából. Többségében fiatal férfiak, de terhes anyákat, csecsemőket is láttam már velük. Papucsban, oldaltáskával vágnak neki az erdőnek, sokan nem élik túl a több napos menetelést, illetve ezt állítják a helyi vezetők.
- Velük mi lesz?
- Ott hagyják őket az erdőben. A probléma elsősorban nem a kolumbiai oldalon van, mert a határt egy nap alatt elérik, hanem a panamai oldalon. Ott még vagy öt napot kell meneteljenek.
- Ott is kolumbiaiak viszik őket?
- Neeem! A határon átveszik őket a panamai coyote-ok. Minden előre le van nekik szervezve, de a kajáról mindenkinek magának kell gondoskodnia. És ez a legnagyobb gond, mert a többségüknek semmiféle őserdei tapasztalata nincs, olyan kajákat visznek magukkal, ami megromlik, vagy egyszerűen nem tudják kiszámolni, mennyi élelemre is van szükségük.
- Ki szervezi meg az útjukat?
- Senki nem tudja, mi is csak találgatunk. A csónakosok azt mondják, Necoclíban városi fiatalok instruálják őket. Állítólag Venezuelán keresztül érkeznek, mert onnan minden menekültet beenged Kolumbia. A határon kapnak egy bankkártyát, amin annyi pénz van, hogy megérkezzenek Necoclíba. Ott elveszik tőlük a bankkártyát. A helyi vezetőket már készpénzben fizetik ki. De hogy honnan van a pénz, azt nem tudjuk. Olyanokat is hallunk, hogy a szervezetek, akik segítik a migránsok mozgását, a kartelektől kapják a támogatást, hogy a migránsokkal kokaint szállíttassanak Panamába.
- Logikusnak hangzik.
- Igazából én utálom ezt az egészet. Jobb lenne, ha minden visszatérne a pandémia előtti időkbe. Akkor nagyon jó volt itt lenni. Tele volt a város külföldiekkel, minden nyitva volt, éltek azt utcák, takarították is őket. Most nincs pénz, minden pusztul le.
Sapzurro sokkal kellemesebb hely, mint Capurganá
Másnap átcsónakázunk a szomszédos öbölbe, Sapzurróba. Az apró falu sokkal rendezettebb, mint Capurganá, s bár itt sincs sok mozgás, legalább nincs szemét és illegális bevándorló.
A városka strandja nagyon kellemes hely, kicsit bánjuk, hogy nem itt vettünk ki szobát a gyerekekkel.
Sapzurro strandja nagyon rendben van
Sapzurróból könnyedén át lehet sétálni Panamába. Egy lépcső vezet fel egy szirtre, ahol van ugyan két határőr, de lévén a domb túloldaláról nincs hova tovább menni, nem igazán foglalkoznak az áttévelygőkkel.
Útban Panamába
A határt egy mezei kerítés jelenti, ami után egy lépcső vezet le a túloldalon fekvő La Mielbe. Az apró panamai falu teljesen elszigetelt, az egyetlen bevételforrása az a néhány kiránduló, aki áttéved Kolumbiából, és aki ezért fizet 2000 pesót.
Megérkeztünk a panamai határra
A település határában van egy szép strand, bár a hullámzás miatt fürdeni nem igazán lehet a vízben. Homokozunk pár órát a gyerekekkel, majd visszatérünk Sapzurróba és Capurganába.
Néhány életkép a panamai La Mielből
A strandoláson kívül egyetlen dolgot lehet csinálni errefelé, mégpedig elkirándulni a Reserva Natural El Cielóba. A térkép alapján közelinek tűnik, de az út össze-vissza kanyarog, így fel kell adjuk abbéli szándékunkat, hogy gyalogosan érjük el a parkot. Ráadásul a 15 de Mayo névre hallgató külterületen ismét belebotlunk egy halom migránsba, akik nem tűnnek túl kedves embereknek, így tuktukba pattanunk, és elvitetjük magunkat a reserva bejáratához.
Tuktukkal utazunk a Reserva Natural El Cielóhoz
Ahogy Capurganá, úgy az ökopark is látott már szebb napokat. A látogató központként is szolgáló étteremben a turisták hiánya miatt csak üdítő kapható, az ösvények pedig elhanyagoltak, sok helyen benőtte őket az erdő. Teszünk egy kört, mely során érintünk egy apró vízesést, de semmi olyat nem látunk, amit ne látnánk akárhol Kolumbiában az út szélén.
A 15 de Mayo az illegális bevándorlók gyülekezőhelye
Visszafelé is tuktukkal megyünk. Elhalad mellettünk egy nagyjából ötven fős benvándorló csoport, akiket két vezető guideol az erdőben. A szállásadónk nem hazudott, a többségük tényleg teljesen felkészületlen. Fekete anyukákat látunk kis gyerekekkel flipflopban csoszogni a sárban. Aki ezt képes megtenni ezekkel az emberekkel, az minden, csak nem emberbarát.
A Reserva Natural El Cielo nem éri meg a kitérőt
- Afrikából és Ázsiából jönnek a legtöbben, de van köztük sok venezuelai, kubai és haiti is - magyarázza a tuktuk sofőrje - Drogot visznek Panamába, sokuk nem éli túl a túrát. Két éve ebben élünk itt Capurganában. Elképesztő! - háborodik fel.
Csendben térünk vissza a faluba, ahonnan holnap irány Turbo, majd folytatjuk utunkat Arboletes irányába. Sapzurro és La Miel kellemes emlék marad, de amit Capurganában láttunk és tapasztaltunk, az nem fog hiányozni. Kár ezért a városkáért, mert remek hely lehetne, csak lenne végre vége ennek a pandémiás sokknak. Akkor talán a migránsok okozta nyomás is lekerülne az itteniekről...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
