Hosszú az út a Karib-tengerhez, így több megállót is beiktatunk. Marinilla és Cañasgordas felejthetők, Mutatá azonban belopja magát a szívünkbe. Az Antioquia és Choco határán csörgedező folyók és vízesések zseniálisak, csak egy kicsit sok az erdőben a kígyó.
San Carlosból a Santo Domingo-kanyonhoz szeretnénk eljutni, de a két hely csak a térképen tűnik egymáshoz közelinek. A Középső-Andok ezen része eléggé omlékony, ezért sok út időről időre járhatatlanná válik, ami a buszok útvonalát is befolyásolja. San Luisba például nem lehet eljutni, minden járat Granada érintésével éri el a 60-as főutat. Innen visszafelé kéne utazzunk, így lemondunk a kanyonról, inkább megindulunk a Karib-tenger felé.
Granadában tartjuk az első pihenőnket, amit egy szörnyű földúton érünk el. A falu nem túl látványos és valószínűleg a szennvízelvezetéssel is gondja van, mert az utcákon penetráns latrina szag terjeng. Amíg a busz pihen, én sétálok egyet Barangóval, de a bűz gyorsan visszaűz minket a buszba.
Granadában nincs értelme sokat időzni
Granada után már van aszfaltút, így gyorsan El Santuarióban kötünk ki. Az alig 50 kilométeres utat több mint négy óra alatt abszolváltuk, ami alaposan lefárasztott mindenkit, ezért úgy döntünk, megalszunk a városban. Illetve csak megaludnánk, ha El Santuarióban lenne szálláshely. A főtéren álló egyetlen hotel iszonyatosan drága, a főút mentén található munkásszálló meg rettentően mocskos, így kétórás városjárás után úgy döntünk, inkább átvackolunk a szomszédos Marinillába. Pedig El Santuario nem olyan rossz hely, a főtér és a Parque Judea is eléggé élő, az épületek sem vállalhatatlanul csúnyák.
Marinillában szerencsére már vannak szállók, igaz, nem túl olcsók. 125 000 pesót fizetünk a Hotel Terramontéban egy háromágyas szobáért, ahol az asztalokra kihelyezett kristályok miatt egy rettegés minden perc. Zaránd most kezd belekapaszkodni mindenbe, félő, hogy leránt valamit, így a lehető legkevesebb időt próbáljuk a szállón tölteni.
Marinilla nem szép város, de egészen elképesztő hangulata van hétvégenként
Szerencsére Marinilla még El Santuariónál is élőbb. Rengeteg kávézó, étterem és kiskocsma sorakozik a főtéren, ahol hömpölyögnek az emberek. Nincs semmilyen jeles esemény, Marinillában ilyen egy átlagos hétvége.
Hurkák, kolbászok, disznófülek... Marinilla hétvégén látványkonyhává válik
Másnap egy reggeli busszal Medellínbe utazunk, onnan pedig Santa Fé érintésével Cañasgordasba. Santa Féig gyorsan haladunk, utána azonban romlik az út minősége, így alaposan belassulunk. A táj szép, de ismét szörnyen fáradtan tornázzuk le magunkat a buszról a nem túl impozáns Cañasgordasban.
A táj Santa Fé után is rendben van, bár azért láttunk már ennél szebbet Antioquiában
Ez a település nem sűrűn lát turistát, a szállók is inkább a környékről érkező rancherókra rendezkedtek be. A Hotel Doña Conchában kötünk ki, ahol szimpla ágyakon vagyunk kénytelenek aludni a gyerekekkel. Barangó szörnyen izgága, még a franciaágyról is lerúg, nem hogy a 80 centis priccsről, ezért előre félek az éjszakától.
Cañasgordas sem tartozik Kolumbia legszebb települései közé
Cañasgordasban 1782-ben emelték az első templomot, mégpedig a katió indiánok asszimilálása céljából. Az embera indiánok rokonainak számító katiók vadászó, gyűjtögető nép voltak, állandó településekkel rendelkeztek. Az emberáktól eltérően békések voltak, így a spanyoloknak nem volt nehéz dolguk. 1821-ben a parókia települési rangot kapott, fejlődni azonban nem igazán tudott, mert a hegyomlások miatt sűrűn volt elzárva mind Medellíntől, mind a Karib-tengertől.
A falu egyetlen nevezetessége Imantagó törzsfő sírja. Erről persze nem sokan tudnak, a tuktukosnak is vagy tíz percig magyarázom, mit szeretnénk felkeresni. Végül rájön, hogy a "Gödörhöz" megyünk. Készséggel kivisz minket a település határában felhúzott lakótelepre, ahol megpillantjuk az egykori törzsfőnök sírboltját.
Imantagó törzsfőnök sírját lakótelep veszi körül
Mondjuk azt, hogy Cañasgordas nem szentel kellő figyelmet a történelemnek, azzal talán nem bántunk meg senkit. Nem állítom, hogy ha a sír rendben lenne, özönlenének a turisták, de azért egy sírt illik nem teledobálni szeméttel és közösségi latrinának használni.
Kicsit kellemetlen így látni a katiók törzsfőnökének sírját
Az éjszaka - ahogy sejtettem - szörnyen telik. Nem Barangó helyigényével van elsősorban baj, hanem a hajnali utcai verekedéssel. Kettőtől négyig gyilkoláják egymást a rettenetes módon bebaltázott rancherók, amit ocsormány üvöltés és női sikolyok tesznek igazán felejthetetlenné. El innen, minél gyorsabban!
Mennénk mi, ha lenne mivel. A főút melletti terminálnál felvilágosítanak minket, hogy a Túnel de la Lloronánál leszakadt hegy miatt az elmúlt két hónapban csak bizonyos napokon nyitották meg az utat, ezért nem biztos, hogy épp ma indulnak buszok Medellínből. Jegyet sem szívesen adnak el addig, amíg nem tudnak biztosat. Végül dél magasságában érkezik egy busz, így folytathatjuk utunkat a Karib-tenger felé.
Uramita faluja teljesen érdektelen, ezt a buszból is látni
Elkerülendő az elmúlt napok őrült rohanását, csak Mutatáig veszünk jegyet, remélvén, nem ülünk többet buszon három óránál. Természetesen tévedünk. Cañasgordas után nyoma sincs az aszfaltnak, úgy cammogunk, mint egy vemhes lamantin.
Remek utunk van Mutatába
Uramita és Dabeiba között itt-ott egészen látványos a vidék. Ez utóbbi település után megjelennek az első embera tanyák, amitől azonnal Darién hangulatom támad. Az emberák az egyik legaranyosabb esőerdei indián közösség a kontinensen, imádok mindent, ami hozzájuk kötődik. Ez itt persze nem Panama, ahol próbálnak hagyományörzően élni és kiaknázni a közösségben rejlő turisztikai értéket. Az itteni emberák sokkal piszkosabbak, de ugyanúgy mosolyognak, mint panamai testvéreik.
A munkamorál itt is remek
Az alagút tényleg elég rossz állapotban van, utána azonban javul az út minősége. Nagyjából ötórás utazás után érjük el Mutatá városkáját, ahol a Hotel Gran Vía Mutatá nevű szállón kötünk ki. Tiszta, rendezett, a tulajnak pedig van érzéke a turizmushoz, lévén mindent tud a környék természeti látnivalóiról. Mert hogy a Mutatát körbe vevő esőerdők mélyén rengeteg szép folyó és vízesés van, amikre érdemes időt szánni.
Dabeiba katedrálisa
Mind közül a Chontadural-vízesés tűnik a legizgalmasabb kalandnak, amihez kell sétálni egy-két órát, de úgy gondoljuk Erivel, itt az ideje a srácokat kicsit bevinni az esőerdőbe, hogy ismerkedjenek vele.
Mutatá sem látványos település
Egy tuktukos 35 000 pesóért vállalja a félórás fuvart az azonos nevű embera faluhoz, ahol gyerekek igazítanak minket útba. Elmondásuk szerint nem lesz egyszerű a vízesés elérése, mert az elmúlt időszakban rengeteget esett itt is az eső, valamint az ösvény nincs kitáblázva, ezért kénytelenek leszünk a megérzéseinkre hagyatkozni.
Emberá asszony és gyermeke Chontaduralban
Az elején, amíg erdőirtások vannak, aránylag gyorsan haladunk, de az erdő mélyére hatolva egyre mélyebé válik a sár. Barangó többször pottyan, de nem érdekli, inkább élvezi, hogy szabadon koszolódhat. Zarándnak kevésbé ízlik a túra, mert melege van a hordozóban. Egy idő után inkább kivesszük és a kezünkben cipeljük.
Az első közös dzsungeljárás
Egy óra elteltével majdnem rálépek egy kígyóra. Szerencsére nem kap utánam, bár ha megtette volna, akkor sem lenne belőle bajom, lévén egy ál mapanáról van szó. Persze nem árt az óvatosság, a többieket inkább az erdő felé kerültetem.
Mérgesnek néz ki, de nem az - ez egy ál mapaná
Nem sokkal később megérkezünk egy folyóhoz, amin át kell keljünk. Barangó ragaszkodik hozzá, hogy segítség nélkül botorkáljon át a köveken. Ügyesen veszi az akadályt, nem esik bele a vízbe.
Eri és Kata felváltva cipelik Zarándot végig a túrán
A túlparton áll egy ház, ahol egy középkorú nő azt mondja, innen nincs tovább ösvény, a vízeséshez a folyómederben kell tovább gyalogolni. Eriéknek és a gyerekeknek épp elég volt ennyi, maradnak, és fürdenek az amúgy meseszép folyóban, én pedig lekapom a bakancsom, és irány az ismeretlen.
Negyven percen át botorkálok a mederben. A folyó, az erdő, minden csodás, de a köveken megfájdul a bokám, így egy idő után kezdek elkedvetlenedni.
A Rio Chontadural meseszép őserdei folyó
Épp feladnám, amikor zubogást vélek hallani. Nem sokkal később megérkezem a nem túl nagy vízesés tetejéhez, ahonnan egy erdei ösvény indul annak aljához. Mezítláb vagyok, így félve mászom be a fák közé. Félelmem gyorsan be is igazolódik, alig két perc elteltével egy újabb kígyóba botlok. A 2-3 méteres példány magasra emeli a fejét, de nem támad, inkább szélsebesen bekúszik a fák közé. Gyorsan történik minden, nem tudnám pontosan megmondani, milyen kígyóra léptem rá már megint, talán egy lomo de machete lehetett.
Sétáló pálmák szegélyezik az ösvényt a Chontadural-vízeséshez
Gyors léptekben ereszkedem le a vízesés előtti lagúnához, ahol jó lenne egyet csobbanni, de Eriéket nem hagyhatom magukra egész napra. Szerencsére a visszafelé úton már nincs több kihívás, mostanra a lábam is megszokta a kavicsokon gyaloglást.
A Salto de Chontadural nem nagy vízesés, de az odavezető út meseszép
Kifelé azért Barangó itt-ott felül a nyakamba, de egész tisztességesen letolja a távot. Nem rossz egy három és fél évestől.
Hihetetlen, de a tuktuk pont akkor érkezik vissza értünk, amikor kiérünk az ösvényről. Volt bennem egy kis félsz, mert ha nem jött volna, sétálhattunk volna egy darabon, hogy térerőt találjunk. Azzal ajándékozom meg sofőrünket, hogy megkérem, vigyen el minket egy kis pluszért a Rio Bedóhoz.
Én Barangóval lefelé a Rio Bedóhoz
A főúttól nem messze vezet le egy vízmosás a kanyonba. Katával és Barangóval ereszkedünk le rajta, mert Eri a mostanra elszundító Zaránddal marad a tuktukban.
A Rio Bedo is meseszép hely, Barangóval gyorsan csobbanunk is egyet.
A Rio Bedo is megéri a rövid sétát
Mutatá amúgy nem egy szép település. Mindössze 1951-ben alapították, mint folyami kikötő. A Chocóban kitermelt fát szállították ide a Rio Bijará mentén, ahonnan az újonnan nyitott úton Medellín felé exportálták azt.
Vacsorára malacfül van rizzsel és yukkával
A turizmus errefelé egyelőre gyenge lábakon áll, de biztos, hogy ez nem marad így sokáig. A Mutatá környéki folyók eszméletlenek, kis odafigyeléssel igazi gringolandia vállhatna belőle. Biztos, hogy jövök én még erre...
Még több fotóért és sztoriért látogass el Facebook oldalunkra!
